HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.02.10. 17:01 magyardekameron

Dragomán György: A seprű

Címkék: dragomán györgy

 

Balázs Elemérnek


Apám a szívéhez kapott, fejhangon kiabálni kezdett, hanyatt vágta magát, és rángatózva feküdt a perzsaszőnyegen. A szeme kifordult, sipákolva szedte a levegőt.
– Nem jó! – mondtam neki. – Állj fel, és próbáld meg még egyszer.
Apám abbahagyta a hörgést. Felült. – A faszomat, azt! Mi az, hogy megint nem jó?
– Nem jó, és kész – mondtam kegyetlenül. – Próbáld meg újra.
– Csak szívatsz – mondta apám.
– Te jártál két évig az orvosira vagy én?
Apám erre nem szólt semmit.
– Na látod – mondtam. – És azért hívtál ide, mert értek hozzá. Úgyhogy csináld szépen azt, amit mondok.
Apám feltápászkodott, megigazította a kordbársony zakóját, ivott egy kicsit az asztalra tett vizespohárból.
– Jó van – mondta –, felkészültem, szólj, ha kezdjem.
Én erre megráztam a fejem. – Á – mondtam –, nem, inkább hagyjuk, ennek így semmi értelme. A hülye is látja, hogy nincsen infarktusod. Anya ezt az életben nem fogja bevenni.
Apám ivott még egy kortyot a pohárból. –Tiszta hülye vagyok – mondta –, hogy juthatott épp ilyen baromság az eszembe. Egy olyan kaliberű dobos, mint amilyen én vagyok, nem kaphat infarktust. A dobos, az a szívétől dobos, attól, hogy ott bent hibátlanul ketyeg a ritmus.
– Tizenöt éve nem fogtál dobverőt a kezedbe – mondtam.
– Az mindegy, azért is csak anyád a hibás. Felgyújtotta a dobszerkómat. Leöntötte grillgyújtóval, aztán rádobta a nyitott zippómat. Pont azt, amelyiket Wyntontól kaptam. Nem emlékszel?
A szoba sarkában álló dobok felé intettem a fejemmel. – Na de a válóper után vett neked egy teljes új szerkót. Még jobbat, mint az eredeti volt.
Apám legyintett: – Nem magától vette, a bíróság kötelezte rá – mondta. – Az nem ugyanaz. Ráadásul az én pénzemből.
– Na jó – mondtam. – Próbáljuk újra.
Apám nagy levegőt vett, már kapta volna a szívéhez a kezét, de rászóltam. – Várjál.
Apám leengedte a kezét, kifújta a levegőt. – Mi van? – kérdezte.
– Mondom, ennek így semmi értelme. Ha hétszer szar voltál, nyolcadszorra is szar leszel.
– Mész a picsába – apám megint belekortyolt a pohárba.
A dobokra néztem: – Figyelj, most komolyan mondod, hogy tizenöt évig nézted a cuccot, és egyszer nem ültél mögé?
– Hagyj békén. Nem értesz te semmit az egészből.
– Nem is voltál soha igazi dobos –mondtam. – Jöhetsz nekem a dumákkal Chik Koreáról, meg Wynton Marsalisról, meg arról, hogy egy kézfogásra vagy csak Charlie Parkertől. Ha tizenöt évig kibírtad dobolás nélkül, akkor nem is vagy dobos.
– Anyád a hibás. Megátkozott, nem érted? Azt kívánta, haljak meg, ha még egyszer dobverőt fogok a kezembe.
– Legalább adtad volna nekem a cuccot – mondtam. – Még tíz év, amíg egy ilyenre összerakom a pénzt.
– Minek? Lófasz az, nem dobolás, amit te csinálsz. Az egy nagy lófasz – apám olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben a földre köpne. – Ha valami normális zenét játszanál, de azt a fos regét, vagy mit, azt nem fogom támogatni.
– Nem rege, reggae – mondtam –. És nem fos zene.
– Nem a lófaszt. Umca-umca, tamtam-tamtam-tamtam-tamtam négy ütem, a harmadikat megtörni vagy megnyomni, azt annyi. Kurva nagy zenei kihívás.
– Én legalább zenélek. És élvezem. Nem a régi dicsőségből élek, hogy egyszer beugró zenésze voltam Wynton Marsalisnak, amikor a rendes dobosa kificamította bokáját.
– Most jár a pofád, de te is a régi dicsőségemből élsz. Ha nem úgy hívnának, mint engem, lófaszt érdekelnél.
– Dögölj meg!
Apám két kézzel védekezően felém intett: – Nyugi – mondta. – Mindjárt itt lesz anyád, próbáljuk el még egyszer.
Megráztam a fejem. – Minek? – mondtam. – Szar színész vagy, anya nem fogja bevenni. De majd én megoldom.
– Na hagyjál.
– Figyelj – mondtam –, ne ijedj meg – benyúltam a kabátom zsebébe, elővettem a sokkolót, aztán odamutattam apámnak.
– Hát ez kurva nagy ötlet –mondta apám. – Igaz, hogy mindig is utáltam a villanyborotvát, de attól, hogy sima a pofám, még nem lesz hitelesebb az infarktus – mondta.
– Ez nem villanyborotva – mondtam én, és közelebb léptem apámhoz.– Nem villanyborotva, hanem egy sokkoló. – Mielőtt még bármit is mondani tudott volna, oldalról a nyakához nyomtam az elektródákat, aztán keményen megnyomtam a gombot.
A sokkoló sistergő kék szikrákat szórt, apám felüvöltött, az arca egész fehérre sápadt, a szemei kifordultak, tényleg sokkal meggyőzőbb volt, mint a korábbi próbálkozásai, az arca is gyönyörűen rángatózott. – A reggae nem szar zene – mondtam, aztán elengedtem a gombot.
Apám összecsuklott, mozdulatlanul feküdt a földön.
Egy kicsit vártam, aztán finoman megbökdöstem a bakancsommal. – Jól van – mondtam –, ébredj fel!
Apám nem mozdult.
– Ébredj már fel, hallod! – mondtam.
Apám nem mozdult.
– Na ne szórakozzál, háromezer voltra volt csak állítva, attól nem lehet ilyen bajod.
Apám nem mozdult.
Szederjes szájjal, kifordult szemekkel feküdt a perzsaszőnyegen, sőt, mintha a mellkasa sem mozgott volna egyáltalán.
– Hallod, ébredj már fel – mondtam megint, apám még mindig nem mozdult, kirázott tőle a hideg. – Úristen – odaugrottam az asztalhoz, felkaptam a poharat, a tartalmát apám képébe fröccsentettem – Apa! – kiáltottam. – Ébredj fel, hallod, ébredj már fel!
Apám úgy ült fel, mint ahogy ezekben az nyúszkúl horrorokban szoktak a higanymozgású élőhalottak, és úgy is üvöltött hozzá, mint egy zombi, csak artikuláltabban. – A kurvaistenfaszátbasszamegalópicsa! Szemen öntöttél vodkával, bazmeg! Megvakulok bazmeg! Hülye vagy bazmeg! Hozzál már egy törölközőt, az anyád picsája! Hallod! Megvakulok! Azistenbasszameg – és így tovább.
Nem bírtam ki, sajnáltam, de muszáj volt röhögjek, persze rohantam közben törülközőért a fürdőszobába. – Bocs, basszus, nem tudtam, hogy vodka – de közben még mindig röhögtem.
– Megvakulok, bazmeg! A faszt kell ezen röhögni, ilyen állat fasz fiam is csak nekem lehet, bazmeg! Add már ide azt a kurva törölközőt! Az istenfaszát neki!
Odaadtam, az arcára nyomta, elkezdte törölgetni a szemét: – Basszam!, de csíp, belehalok – mondta –, segíts már felállni.
Segítettem.
Valahogy felállt, aztán kibotorkáltunk a fürdőszobába.
Megengedtem a csapot, apa a kagylóhoz hajolt, két kézzel elkezdte a szemére lögybölni a vizet,
– Basszam! –mondta. – Ez durva volt. Azt hittem, meghalok.
– Nem arról volt szó, hogy már évek óta nem iszol? – kérdeztem.
– Majd próbálj te vodka nélkül infarktust szimulálni – mondta, aztán leengedte a törülközőt. – Mi az istent csináltál velem, mi? Mi a francnak jöttél nekem azzal a zárlatos borotvával?
– Mondom, hogy nem borotva, hanem sokkoló – mondtam. – Gyere, megmutatom.
Visszamentünk a szobába, apám elővette a padlóvázából a vodkásüveget, meghúzta, felém kínálta. – Kérsz?
– Nem. – Felemeltem a kisasztalról a sokkolót, megmutattam neki. – Sokkoló. Ezek az elektródák, ezeket kell a nyaknak nyomni, a tekerőn beállítod, hogy milyen erős legyen, aztán megnyomod a gombot. Fasza, nem?
Apám kivette a kezemből, forgatta, nézegette. – Fasza – mondta, de láttam, hogy villan közben a szeme. Elkaptam a csuklóját, még mielőtt a sokkolót a nyakamnak nyomhatta volna.
– Nana! – mondtam – Nem én akarok infarktust szimulálni.
– Jól van, bassza meg – apám sóhajtott, leengedte a karját, hagyta, hogy kivegyem a kezéből a sokkolót. –De mi a terv? Ezzel fogom leteríteni anyádat? Megérdemelné a vén kurva.
Vállat vontam: – Nem. Az lesz, hogy a sokkolót szépen felszigetelőszalagozzuk a bal hónod alá, úgy, hogy a könyököddel meg tudd nyomni a gombot. Aztán amikor infarktust akarsz kapni, akkor jobb kézzel ne a szívedet fogd, hanem a bal felkarodat, a vállból sugárzó erős fájdalom amúgy is tipikus infarktus tünet, szóval odakapsz, és szépen ráhúzod a könyöködet a gombra. Úgy fogsz rángatózni, mint a sózott béka. Fasza lesz. Nem tudom, mit akarsz ezzel elérni, de az tuti, hogy jól fog kinézni.
Apám egy darabig a sokkolót bámulta, nem szólt semmit, aztán csak megszólalt.– Bassza meg. – mondta halkan, rám nézett: – Na jó. – Sóhajtott, megrázta a fejét, a faliórára mutatott: – Csináljuk. Anyád mindjárt itt lesz.
– Van szigetelőszalagod? – kérdeztem.
Bólintott: – Kint a konyhában.
Kimentünk.
A konyha tele volt mosatlan edényekkel meg tányérokkal, meg kibontott konzervdobozokkal. Apám odament a kredenchez, kihúzta a szerszámos fiókot, beletúrt, nem találta a szigetelőszalagot.
– Várjál – mondtam –, segítek. – Kiemeltem a helyéről a fiókot, a konyhaasztalra tettem, turkálni kezdtem a csavarhúzók, drótgombolyagok, szeges zacskók, lécdarabok és összegyűrt nejlonzacskók között.
– Azért most már elmondhatnád, hogy pontosan min is vesztetek össze – mondtam. – Ne adj isten, tényleg meghalsz, és sose tudom meg az igazat.
– Nagyon vicces – apám megrázta a fejét. – Anyád sose mesélte el?
– Nem – mondtam, közben az egyik zacskó alól előhúztam egy málladozó tekercs barnásfekete szigetelőszalagot.
– Hülye voltam – szólalt meg apám. – Megcsaltam anyádat. Egy kubai énekesnővel. Aztán megbántam és elmeséltem neki. Kértem, hogy bocsásson meg. Meg is bocsátott volna, ha nem jártatom annyit a számat. Ha csak egy sima akármilyen nő lett volna, akkor nem bánta volna. De mikor megtudta, hogy énekesnő, akkor elhatározta, hogy tönkreteszi az életem. Tudod, anyád is énekesnő akart lenni.
Bólintottam: – Tudom.
Apám bólintott.– Nem volt elég jó a hangja, meg félt a színpadtól – elhallgatott, maga elé nézett.
Olyan szomorú volt az arca, hogy egész megsajnáltam. – Meséld tovább, csak vedd le az inged –mondtam. – Felragasztom rád a sokkolót.
Apám bólintott, kigombolta az ingét, én elkezdtem csíkokat vágni a szigetelőszalagból, az egyik végüket az asztal szélére ragasztottam, ott lógtak szépen sorban.
– Anyád elhatározta, hogy bosszút áll rajtam. Elhatározta, hogy tönkretesz. – Beszéd közben apám felemelte a karját, én szépen a hóna alá nyomtam a sokkolót, elkezdtem a szigetelőszalag csíkokkal a bőrére ragasztani – Anyád szerzett magának egy jó ügyvédet, nagyon megkopasztott, tudod, akkor még keményen ittam, úgyhogy nem volt nehéz. Azóta is havonta kell fizessem neki az apanázst miattad, meg az öcséd miatt, ami kevés jogdíjam jön, az odamegy mind. Faszom gondolta akkor, hogy több lemezem nem lesz. Ráadásul kikötötte, hogy nem küldhetem postán, vagy banki átutalással, minden alkalommal személyesen jön el érte. Látni akarja, hogy szenvedek. Hogy sorvaszt az átok.
Épp az ötödik csíkot ragasztottam rá. – Hagyjál már ezzel átokkal.
– Asszed, berúgtam, és félrebeszélek. Akkor az se igaz, hogy felgyújtotta a cuccomat, mi?
Hát ez tényleg igaz volt, én is láttam a szétégett dobokat.
– Jól van, az tényleg kicsit túlzás volt, de azért túl lehetnél már ezen.
– Ha csak simán felgyújtja a dobjaim, azon túl is lennék. De anyád, az teljesen tönkre akart tenni, azt akarta, hogy soha az életben többet ne dobolhassak. Összeszedett valahonnan magának egy kubai fiút, aki itt orvosnak tanult, de igazából ilyen kubai vudu varázsló volt, vagy mi az isten, na az kitanította anyádat, hogy mit csináljon. Ha azt hiszed, hogy csak simán felgyújtotta a dobjaimat, akkor nagyot tévedsz, előtte ugyanis bezárt az állótamba egy kiszúrt szemű fekete macskát, hogy az is elégjen a dobokkal együtt, hogy megfoganjon az átok. Azt akarta, hogy álljon meg a szívem, ha még egyszer dobverőt veszek a kezembe.
A szigetelőszalagok elfogytak, a sokkoló szilárdan oda volt ragasztva apám hóna alá, úgy nézett ki, mint valami csúf fekete kinövés.
Ezt a macska dolgot apám még sose mesélte el. – Viccelsz, ugye? – kérdeztem, de láttam az arcán, hogy nem viccel egyáltalán.
– Nem nézed ezt ki anyádból, mi?
Eszembe jutott az a jelenet, amit anyám akkor vágott le, amikor hazavittem a jamaikai barátnőmet, és inkább nem mondtam semmit. Anya metszően kedves volt a lánnyal, de vacsoránál véletlenül pont úgy lökte fel a poharát, hogy szegény lány blúzát leöntötte borral, aztán kimentek a fürdőszobába, hogy gyorsan bekenjék foltkiszedővel, és mikor visszajöttek, a lány egészen szürke volt, végigette a vacsorát, engedte, hogy hazakísérjem, de csókot már nem adott, aztán másnap SMS-ben szakított velem, és nem láttam soha többet.
Most meg apám láthatott valamit az arcomon. – Ugye-ugye – mondta. – Anyád minden hónapban idejön, elveszi a pénzt, aztán előveszi a táskájából a régi kedves dobverőimet, meg a seprűt, amelyikkel Wyntonnak doboltam, és odakínálja, hogy fogjam meg, ha merem. És sose merem, és akkor mindig kinevet és kicsúfol. Azt is mondta, hogy ha akarná, akkor vissza tudná vonni az átkot, de nem akarja. Már térden állva is könyörögtem, de csak még jobban nevetett.
Apám beszéd közben elkezdte felvenni az ingét.
– Várjál, előbb próbáljuk ki – mondtam. – Minimumra állítom.
– Muszáj? – kérdezte apám.
– Menjünk biztosra.
Apám bólintott, jobb kézzel megfogta a könyökét, összeszorított a fogát, aztán a felkarját a sokkolónak nyomta.
A hóna alól sercegés hallatszott, láttam, hogy az egész teste megremeg.
– Jó lesz – mondtam. – Erősebbre állítom.
Szomorúan bólintott. – Állítsd – mondta.
Négyezerötszáz voltra állítottam, aztán segítettem neki felvenni és begombolni az inget. – Még mindig nem egészen értem, mit akarsz ezzel – mondtam.
– Figyelj, én ezt nem bírom tovább – mondta apám. – Már minden éjszaka a dobolásról álmodok, és a múltkor már álmomban se tudtam dobolni, borzalmas volt, ott ültem a Charlie Parker mögött, érted, Max Roach helyén, és mintha ólomból lett volna a két kezem, meg se tudtam mozdítani a karom, és Bird úgy nézett rám, hogy azt hittem ott halok meg. Szóval azt találtam ki, hogy ráveszem anyádat, hogy vonja vissza az átkot. Az se érdekel, ha belehalok. Amikor most majd megint cukkolni fog a dobverővel, úgy teszek, mintha megfognám, aztán infarktust kapok. Azt remélem, hogy anyád a szíve mélyén egy kicsit csak szeret még, különben mi a francnak kínozna ennyi éven át, és ha szeret, akkor csak nem hagy meghalni, ha látja, hogy a végemet járom, akkor visszavonja az átkot. – Elhallgatott, sóhajtott egyet. – Tudom, hogy nem valami nagy terv, de jobbat nem bírtam kitalálni. Na, jobb ha elmész, nem akarom, hogy téged is itt találjon.
Visszamentünk a nappaliba, felvettem a kabátom. Apám közben meghúzta a vodkásüveget, aztán visszarakta a padlóvázába. Egész öregnek látszott, öregnek és törékenynek, hirtelen nagyon megsajnáltam. – Szorítok neked – mondtam. – Ne felejtsd, hogy hangosan kell üvöltened, hogy elnyomja a hangod a sercegést.
Apám bólintott – Igyekszem – mondta. – Gyere ide.
Odaléptem hozzá, apám megölelt, én is visszaöleltem. – Ne félj –mondtam –, sikerülni fog.
Apám elengedett, hátralépett, rekedten megszólalt: – Figyelj – mondta. – Ha mondjuk mégis meghalnék, akkor rád hagyom a dobokat. Most menj!
Már az előszobában voltunk, amikor apám egyszer csak mozdulatlanná merevedett. – Anyád! Jön! – mondta, és tényleg, én is hallottam, hogy kopognak felfele a lépcsőn anyám cipősarkai. – Gyorsan – mondta apám –, gyere.
Visszamenetünk a nagyszobába, odaterelt a nagy szekrényhez, kinyitotta – Mássz be! – mondta.
Bemásztam. Apám rám csukta a szekrényt. A naftalin- és porszagú ruhák között nem volt egészen sötét, a szekrény ajtajának méhviasszal bevont deszkái megvetemedtek, a köztük lévő vékony réseken bejött valamennyi fény. Az egyik rés egy helyen annyira széles volt, hogy kiláttam rajta. Odatapasztottam a szemem, és épp láttam, hogy anyám besuhog a szobába.
A kedvenc fekete nadrágkosztümje volt rajta, a haja kontyban, a falon lógó nagy aranykeretes tükörben még a kontyát összefogó ezüst hajtűt is tisztán láttam. Az arcán valami különös kegyetlenség ült, ahogy végignézett apámon. – Megint iszol – mondta köszönés helyett, és én éreztem, hogy végigborsódzik a hátam, pont olyan volt a hangja, mint amikor a barátnőm vörösborfoltos ingére nyomta az asztalkendőt és azt mondta neki, „egyet se aggódj drágám, egy perc alatt kivesszük onnan azt a csúnya foltot”.
Apám erre azt mondta, hogy nem iszik, mért is inna, különben is anyámnak mi köze hozzá, anyám meg azt felelte, hogy ne hazudjon neki, kilométerekről érzi rajta a vodkaszagot, aztán megpördült a sarkán, és körbenézett a szobában, és egy pillanatra azt hittem, hogy engem is meglátott a szekrényben, de nem, hanem a padlóvázán állapodott meg a tekintete, odalépett, kivette belőle a vodkásüveget, diadalmasan odamutatta apámnak, és úgy kérdezte, hogy az mi, ha nem vodka, ráadásul a szagáról megmondja, hogy legalább hetven fokos.
Apám erre nem mondott semmit, elővett a zsebéből egy borítékot, odaadta anyámnak, és mondta, hogy itt van, vigye a járandóságát, aztán menjen, ne kínozza tovább.
Anyám elvette tőle a borítékot, kibontotta, lassan, a bankjegyeket zörgetve elkezdte számolni a pénzt.
Apám nézte, hallgatott, aztán megszólalt. Azt mondta, hogy ahogy eddig sokszor, most is el kell mondania, hogy tényleg szívéből megbánt mindent. Anyám tudja meg, hogy azóta is és akkor is csak őt szereti és szerette, az a nő csak a hangjával szédítette meg, becsületszavára nagyon megbánta, és szépen kéri anyámat, engedje, hogy újra doboljon.
Erre anyám azt mondta, hogy tőle apám annyit dobol, amennyit csak akar, hát nem vett neki ilyen szép, remek és drága dobokat?
Apám erre azt mondta, hogy ő már nem bírja tovább, tényleg nagyon megbánta ezt az Inezt, könyörögve kéri anyámat, hogy bocsásson meg neki.
Anyám erre azt mondta, hogy arról szó sem lehet, és különben is, tudja, hogy apám hazudik neki, nemcsak az az egy kurva volt, tudja ő jól, hogy összevissza csalta a grúpijaival, nincs olyan város a világon, ahol meg ne csalta volna, úgyhogy megérdemli, nagyon is megérdemli a szenvedést.
Apám erre elkezdett kiabálni, hogy anyám nem normális, hát milyen grúpikról beszél, ahhoz egy rock-zenekarban kellett volna dobolnia, a dobosoknak különben is csak a resztli marad, a jazzdobosoknak meg csak a resztli resztlije, például az olyan nők, mint az anyám.
Anyám erre kikérte magának, hogy ő grúpi lett volna, aztán azt kezdte kiabálni, hogy tudja meg apám, hogy ő a maga részéről mindig is utálta a dzsesszt, a vinnyogó szaxofonokat, a hülye széteső ritmuszongorázást, az idiótán brummogó bőgőt, de legjobban azt a szar összevissza dobolást, azt utálja, az apám helyébe örülne, hogy nem kell már azzal kínozza magát, különben is, ha apám akar, és mer, hát doboljon csak, zenéljen csak újra a büdös kurváinak.
Ahogy ezt kiáltotta, benyúlt a retiküljébe, és elővett onnan egy kis seprűs dobverőt, és apám felé nyújtotta, és közben azt kiáltotta, hogy megismeri, ugye, ez a kedvenc dobverője, az, amelyikkel annak a drágalátos Wyntonnak dobolt, itt van, fogja meg, ha meri, tessék, vegye el, és közben fenyegetően apám felé lépett, és felé döfött a dobverővel, és a dobverő végén a kis seprűszálak gonoszul remegtek és csillogtak, és anyám megint azt kiáltotta, hogy mi lesz már, fogja meg, ha meri.
És akkor láttam, hogy apám nagy levegőt vesz, és tudtam, hogy most következik az infarktus, és akkor apám azt kiabálta, hogy tudja meg, hogy nem fél tőle, és az átkától se fél, mert ő igenis még mindig szereti, és tudja, hogy anyám is szereti őt, azért, mert őket egymásnak rendelte a sors, és ahogy ezt mondta, kinyúlt és egy ujjal megérintette a dobverőt, és a karjához kapott, és felordított, hogy a szíve, a szíve, a szíve, és hanyatt vágta magát, úgy dőlt el, mint egy zsák, és közben nagyon hangosan üvöltött, és rángatózott, és az arca olyan fehér volt, mint a kréta.
Én akkor az anya arcát is láttam, hogy egy pillanatra kiül rá az aggodalom, de csak egy pillanat volt, mert ekkor apám zakója füstölni kezdett, és anyám azt kiáltotta, hogy ez meg mi az isten, apám meg megint pont úgy ült fel, mint amikor szemen öntöttem vodkával, és azt üvöltötte, hogy ég, az egész inge ég, és elkezdte letépni magáról a zakót meg az inget, de akkor az inge már nem is égett, csak füstölt, a sokkoló gombja viszont beragadhatott, mert még mindig szikrázott és sercegett.
Amikor anyám meglátta sokkolót, szinte elmélyültek a ráncok az arcán a haragtól, kéken ömlött végig rajta a méreg, azt kiáltotta, hogy apám csaló gazember, csaló és hazug, tessék, megint becsapta őt, ő meg egy pillanatra tényleg elhitte, hogy apám csak őt szereti, hogy mindig is őt szerette, de már tudja, hogy az hazugság, hazugság, hazugság, megérdemli, hogy beteljesedjen a sorsa. Azzal odaugrott apámhoz és az apám nyitott tenyerébe nyomta a dobverő seprűt.
Amikor a seprű az apám kezéhez ért, mintha valami zölden lobbant volna, zölden, mint a macskák szeme, és a sarokban megszólalt a dob, finoman, szépen, úgy, mint amikor apám fénykorában végighúzta a cinen a seprűt, és apám akkor összecsuklott, a dobverő seprűvel a kezében rángatózott, és tudtam, hogy meg fog halni, ha nem teszek valamit, akkor tényleg meg fog halni, és akkor feltéptem a szekrény ajtaját, és kiugrottam belőle, és közben hallottam, hogy anyámból feltör a sírás, hogy ő nem akarta, ő ezt nem akarta, olyan volt, mintha nem is sírna, hanem valami furcsa operaáriát énekelne jajongva.
Amikor engem meglátott, elhallgatott, és csak állt, és kapkodta a levegőt, de én akkor már tudtam, hogy mit kell tennem.
Felkaptam a vodkásüveget és odaugrottam a dobokhoz, és rájuk locsoltam a tartalmát, a tamokra és az állótamra és a cinekre, és az egész méregdrága dobszerkóra, és aztán letéptem az apám oldaláról a sercegő és szikrázó sokkolót, és odaugrottam, és rányomtam az állótam közepére, és a vodka meggyúlt és a dob lángolni kezdett, ropogva, zúgva, pattogva égett, és akkor láttam, hogy apám harmadszor is úgy ül fel, mint egy zombi, de most nem káromkodott, hanem csak ült, és a kezét nézte, benne a dobverő seprűvel, és aztán egyszerre nevetni kezdett, és akkor anyám meg megint sírni kezdett, hosszan, mélyen, zokogva, én meg a lángoló dobszerkóra néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy most akkor én sírjak vagy nevessek.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr881746901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kárpáty 2010.03.01. 21:58:51

9. A pályamunkák formai, tematikus és tartalmi követelményei:

Tematikus és formai kötöttség nincs. Olyan pályamunkákat nem tudunk elfogadni, melyeket az ORTT vagy a magyarországi jogszabályok jogsértőnek ítélhetnek nyelvezetük, tartalmuk miatt. (Értsd: obszcén szavak ill. kifejezések, becsületsértés, stb.)
Néhány mondatot leszámítva, jó a zörténet. Szerintem jobban kellene tartózkodni az olyan szavaktól, amit nem használunk odahaza a családtagjainkkal.