HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.02.10. 17:14 magyardekameron

Kukorelly Endre: Emberi fogyasztás - Négy nap. Film

Címkék: kukorelly endre

 

És egy perc pihenőt sem adni a kameránknak.
(Mészöly Miklós: Film)

Kezdem azt hinni, hogy soha és semmit sem lehet bebizonyítani.
(Jean-Paul Sartre: Az undor)


Ha megeszem, alkalmas. Ha nem, akkor vagy alkalmas, vagy nem. Más esetleg megeszi, ha ember, és túléli, sőt jóllakik vele, mert olyan ember: alkalmas.

Nem emlékszik rá. Semmire. Az arcára emlékszik. És a nyaka. Főleg a nyaka, ahogy a bőréhez ér a trikója, egészen közelről látja a kifakult lila, agyonmosott trikóját. Ilyen közelről. Megcsókolta volna a nyakát? ’Megcsókoltam volna? Nem csókoltam meg.’ Közelről a nyaka egy lánynak, a póló kissé felbolyhosodott nyakrésze. A melle, a karja meg a háta. A háta, a lába, ahogy elmegy, szedi a lábát, meglepő sebességgel indul a kijárat felé. Vagyis előbb még az villan az eszébe, hogy Syagrius 486.

Hogy ’mi a franc lehet az a Syagrius 486, valami autómárka? Parfüm?’ Látszik, inkább csak fölvillan a filmen egy felirat, szikrázóan jeges fehérre világított alapon bizonytalan kézírással rajzolt fekete betűk. ’Nem valami autómárka? Vagy egy kricsmi neve?’ Most úgy tűnik [K]nak, mintha már hallott volna egy ilyen helyről, na jó, majd megkérdezi attól a mitugrásztól. ’Baszd meg, nem emlékszem’, morogja félhangosan. Egészen közelről az arca. Szuperplán vagy mi, általában is sok ilyen lesz még. Aránytalanul sok. Majdnem mindig ez. Amikor csak lehet.

És amikor nem. ’Legalább a neve… eszembe jutna a neve. Bé. Azt hiszem, bé betűs. Nem bé? Vagy pedig e?’ Látja maga előtt – mi nem látjuk, én biztos nem – a lány arcát, akivel tegnap véletlenül összeismerkedett. Egy pultnál álltak, a lány várta a barátnőjét, ő meg a sörét várta, beszéltek néhány percig, bámulta néhány percig, bámulta a nyakát, bámult utána, ahogy elmegy, és most nem emlékszik semmire. A nevére végképp nem, és arra sem, hogy miket mondott. Vagyis emlékszik arra, amit mondott neki a lány, összesen talán három mondat, igen, jó, a barátnőmet, meg egy étterem, ahol dolgozik.

Még négy napig. Összesen négy nap.

Mondta a hely nevét, négy nap összesen, aztán kilép, fölvették az egyetemre. Azt nem, hogy melyikre, az egyetem, és [K] nem kérdezte. Semmit sem. Orvosi? Angol szak? Csak az étteremnek vagy kocsmának vagy minek a nevét közölte, [K] pedig nem mondta utána, nem ismételte meg, úgy látszik azt gondolta, hogy megjegyzi. Vagy mit. ’Nem vagyok berúgva végre is.’ Nézte a lányt, és meg volt elégedve.

Magával, meg úgy általában mindennel, gondolja most, pedig a következő másodpercben már ki is ment a fejéből ez a minden. ’Egyből kiment a fejemből’, ezt, úgy látszik, a kelleténél hangosabban mondja, a másik asztalnál ülő két lány egyszerre pillant felé. Most közelről, picit más szögből vegyük ismét ezt a pillantást, a két csajt, külön is, együtt is. És nem árt, ha tisztázzuk, hogy jó lesz a vége, jóra fordul. Tulajdonképp, ha nem is vígjáték, a vége elég jó. A pincér a terasz másik részén szedi le a használt tányérokat, [K], miközben kiissza a kávéját, látja, hogy visszaint neki. Azonnal jön, jelzi, hibátlan mozdulattal amúgy, a szemtelenség, sőt a pofátlanság és a kifogástalan udvariasság közötti határon. Többször is ez a mozdulat: a pincér felől nézvést, föntről stb.

Alulról, közelebbről.

[K]t, ahogy hirtelen leteszi a poharat és a szendvics maradékaira pillant, egyszerre erős émelygés fogja el. Ismerős érzés, amolyan ájulásközeli, olykor, szerencsére csak ritkán elkapja, valami rosszul sikerült, félresikerült dologtól. Rosszul nyel, rosszul veszi a levegőt, váratlanul görcsösen csuklik egyet, a rekeszizma ilyenkor olyan erővel rándul össze, szinte letaglózza a fájdalom. Nem azonnal ráadásul, ez a legkülönösebb benne, a görcsös rándulás után hosszú másodpercekig semmi, akár föl is készülhetne arra, ami jön. De hát nem, nem lehet, hiába készül, már érzi is, ahogy leszalad a vér a fejéből, a homlokán kiüt a víz. Sorozatlövés hallatszik, egy golyószóró hangja. ’Emberi fogyasztás’, mormogja az orra elé, kihúzza magát, felsőtestét teljes erőből a széktámlának feszíti, beszívja a levegőt, várja az irgalmatlan, belülről jövő ütést. Nincs segítség, túl kell élni, túl is éli, kibírja, soha még csak el sem ájult tőle.

’Oké, nem ájulok el, ráadásul ez a barom is pont most jön majd ide’, mondja magának, és a pincér felé pillant. Aztán megint a szendvicse nyomaira, akkor taglózza le a fájdalom. Ha otthon éri, addigra rég kijut a fürdőszobába, lerángatja magáról a nadrágot, az ingét is, és a hideg kőre kuporodik. Ilyenkor mindig úgy érzi, hogy nyomban maga alá ereszt és hányni kezd – ráadásul egyszerre. Pedig nem. Fekszik a kövön, engedi, hogy eluralkodjon rajta, leuralja az érzés. Ez látszik.

Meg van mutatva, elmondja, hogy mi történik vele, fölvesszük, látod is. Fölülről, meztelenül, magzatpózban. Itt azonban más a helyzet, nyilvános hely, nincs rá idő, meg se próbál eljutni a toalettig, marad a helyén, amennyire csak bírja, hátrafeszíti a felsőtestét, mindkét kezével teljes erőből szorítani kezdi a karfát, várja a halált. És meghal.

Meghal. Ez a halál. Ez inkább a halál, mint bármi, inkább ilyen a halál, mint bármi más. Percek múlva tér magához, évek múlva, néhány másodperc múlva, de nagyon mélyről. Még a székről se csúszott le, végig magánál volt. Érzi, ahogy a homlokától, a bőrétől lassan különválik a verejték, fölmarkol az asztalról egy damasztszalvétát, végigtörli az arcát. A tarkóját, a homlokát a feje búbjáig. Kiereszti a levegőt, jó. Akkor ér oda a pincér a számlával. [K] tudja, hogy halálsápadt, de azt is, hogy ezek itt az égvilágon semmit nem vettek észre, a pincér meg a szomszéd asztalnál a két csinoska, primkó kiscsaj, senki. ’Bé vagy nemBé.’

’Parancsol?, kérdezi a pincér.

’Nyugodtan meghalsz, és nyugi, nem veszik észre’, válaszol. A pincér értetlenkedő képesfele, oldalról, elölről, oldalról, villámsebes vágások. [K] föláll, remeg a lába. A szendvics. Eszébe jut a szendvics, megborzong. Átfut a testén a hideg, mintha hirtelen húsz fokot zuhant volna a hőmérséklet – és akkor ezt a bonyolult mozdulatsort is még egyszer! Elindul az Andrássy út felé, hazasétál, jó lesz, gondolja. Néhány száz lépés a körúton a Béke szállóig, van itt egy garzonlakása arra az esetre, ha dolga akadna Pesten. Jónéhány éve kiköltözött a városból, azóta, ha bejön, és gyakran be kell autóznia ügyes-bajos dolgok miatt, olyan érzés fogja el, mintha idegen területre érkezne. Azt a játékot találta ki, hogy úgy figyel erre a mulatságosan és szánalmasan nyüzsgő-mozgó tömkelegre, mint az idegenek. Ahogy a székek között szlalomozva kikeveredik a teraszról, hirtelen eszébe villan, hogy a telefonját az asztalon hagyta. Azonnal visszafordul.

És elképedve látja, hogy a pincér, aki még mindig az asztalánál áll, hihetetlenül gyors mozdulattal épp zsebrevágja a mobilját. Majd kis nejlontasakot vesz elő, kurta mozdulatokkal belerázza a tányérról a szendvicsmaradékot, a zacskót is a zsebébe dugja, a tányért pedig a földre ejti. Éles csörrenés, többen odafordulnak. A pincér lassan körülnéz, abba az irányba fordítja a fejét, amerre [K] távozott. Nem tudni, miért csinálta, ez végig nem derül ki, mégis benne kell maradnia. Esetleg ki lehetne írni, ráírni a filmre, hogy FOGALMUNK SINCS, MIÉRT SÖPÖRTE BELE A PINCÉR A MORZSÁKAT EGY NEJLONCSACSKÓBA. Valami ehhez hasonlót. ’Nem lát’ mormogja [K], és belép egy kapualjba. ’Elfelejtettem tőle megkérdezni, hogy mi a jóisten is az a Syagrius 486.’


(9. 15. enikő)

Fekszik az ágyon, magának mondja. ’Nézem, aki hozzám beszél. Odanézek, a kezét figyelem, ahogy magyaráz, integet az ujjaival. Az arcát, a szemét, a szemébe nézek, keresem a tekintetét. Hallgatom, aki beszél, arrafelé fordulok, amerre mutogat, ez jól jön nekem. Ő errefelé céloz, felém, de mellé – és én nem tudom, miért könyörgök neki. Mit könyörgök.’

[K] az ágyán, hanyatt. Fölkel, a lábával keresgéli a papucsát. Az egyik papucs az ágy alá csúszott, a másikat nem találja. Megkapaszkodik a könyvespolcban. Indul kifelé, a bal lábán papucs, előszoba, keresztülmegy az előszobán. Megcsúszik a szőnyegen, de talpon marad. Kinyitja a bejárati ajtót, akkor ébred föl rendesen. Az épp csak kinyílt ajtó mögött áll a lány. Beteszi a lábát az ajtó meg a küszöb közé, a bakancsát, és a combjával nyomja az üveget. Az üveg szépen domborodik befele. Szól a csengő, a lány tenyere a gombon, az egész alak egyetlen jókora nyomakodás. Erre a nyomakodásra ébred. A jelenet amúgy piroslik. Piros film.

A lány piros. Arra ébred, hogy folyik a lányból a pirosság. Megint lövések, éles a-a-a-a-a-szerű hang, ez már volt így. Ugyanaz a hang, ugyanaddig. A lány az ajtónak dől, lassan csúszik le, ereszkedik lefelé, szája elnyílik, kilátszik a fogíny. Az arcát nem látod. Nem látni. Mert nem mutatjuk. Megint közelről a rövid, semmilyen, vékony szálú barna haja, a nyaka íve, a koszlott trikó bolyhai, ez lesz mutatva. ’Most hova nézzek’, mondja [K].

’Szúr a talpamnál.’

Nagy porzás, mészkőpor, becsapódás, csattan a fal, lövedékek kráterei.

A lány félig belóg az előszobába. Ruha, nyak, küszöb, a feje, fölülről. [K] cipője a lány feje mellett, közelről. Mint egy nagyító. [K] kitolja a lábával a folyosóra a lányt, magára zárja az ajtót, kétszer ráfordítja a kulcsot, a zárban hagyja. Visszamegy, lefekszik. Közelről látszik a kulcs, szinte felismerhetetlen. Csönd van. Túl mély csönd. Az utca látszik, meg az égbolt. Amikor [K] megint felébred, a nap besüt a takarójára. Meg akarja nézni, mennyi az idő, de ki van kapcsolva a telefonja. ’A neve biztos, hogy bével kezdődik.’

Áll az oszlop mögött – vissza az időben – kilép a kapualjból, megindul a pincér felé. A pincér észreveszi, a zsebébe nyúl, kihúzza a zacskót, kirázza. Már a kezében a telefon, [K] felé nyújtja. ’Maga szerint mi az, hogy Syagrius 486’, kérdezi [K]. ’Nem tudom, uram’, feleli a pincér. Épp csak fölvonja a vállát, nem néz [K]ra. Közelről a szeme. Közelről két, szépen egymás mellé illesztett járólap, ahova a pincér néz. ’Fogalmam sincs, nyilván valami hely, nem?’ Ugyanaz az egyszerre pimasz és tisztelettudó tónus.

Négy óra múlt. 0406, közelről látszik a készülék kijelzője. Kicsöng, [K] nem veszi föl. Ül az ágyon, a telefonját nézi. A kamera is. 0408. Aztán a papucsát nézi az ágy előtt. Nyel egy nagyot, száraz a szája. A nyaka közelről. Szúrást érez a talpában. A könyvszekrénybe kapaszkodva megnézi a talpát, kisebb vöröses folt látszik. ’Belement egy valami.’ Öltözni kezd, kilép az utcára, és ettől fogva az megy, hogy benéz mindenféle kocsmába. Éttermekbe, éjjel is nyitvatartó helyekre. Hajnalodik. A többi a stábon és a [K]t játszó színészen múlik. [K] keresi a lányt, nem tudja a nevét, nagyjából képes csupán leírni, mégsem beszélhet bárkinek a lány nyakának ívéről, a pelyhekről a haja tövén, vagy az illatáról, amit semmiféle parfümgyár sem képes előállítani. Benyit, belép egy-egy szórakozóhelyre, rejtett kamerával, vagy az operatőrrel együtt, és, fogalmam sincs: kérdez. Kérdezősködik. Körülnéz. Szerencsétlenkedik.

Beszél bárkivel, aki szóba áll vele. Beszél valakihez, az meg néz rá, hogy mi van. Iszik. Rendel annak az illetőnek, aki egyáltalán hajlandó odahallgatni rá. Megnézi a telefonján az időt.

Aztán hazamegy. Lefekszik. ’Ha döntök, akkor egyszerűsítek’, mondja a kamera mellé, és nagy lendülettel a fal felé fordul. ’Ha döntesz bármiről, jól leegyszerűsíted.’ Van még két napja.


(9. 16. edit)

’Megmondom, kisasszonykám, a jelenét. De csak a jelent, mert nem látok át magán, annyira van. Távoli, ugye?’ Cigányasszony, a szeme közelről, a keze még közelebbről. A szeme, a keze, egy fiatal nő kezét fogja, nem szorítja, mégis látszik, hogy az nemigen tudná magát kiszabadítani.

Olyan könnyen megszabadulni, ha akarná sem. Alacsony, barna, vékony nő, csak hátulról látod, vékonyszálú, rövid, barna haj. Mosolyog: ezt nem látni, mégis világos, hogy mosolyog. ’Nagyon’, válaszolja a cigányasszonynak, ’most nagyon.’ Megy el, ki a képből, a Felszab téren a metró lépcsője felé, sebesen szedi a lábát. Lefelé a lépcsőn. Eltűnik. A szemem elől. A szem elől. A kamera hosszan „néz” utána, sokáig, még, még, tűrhetetlenül sokáig. A tűrhetetlen és a tűrhető határán. Egyszerre csak felbukkan [K], lassan lépked – nyilván – fölfelé. A feje. Csak a szeme.


(9. 26. justina)

[K] a Centrálban. Belép egy asszony, betolja az ajtón a fiacskáját. A vállával picit megtaszítja, lök egyet rajta, alig észrevehető lökés, a gyerek mégis észreveszi, előredől, egyik lábát előrerakja, elindul. Egy idióta fiút vezet a mamája. Az nem tud helyezkedni. Az asszony fogja a fia kezét, a karját, a vállát is, tartja és kormányozza, néha taszít rajta. Fiúcska, vagyis legény, meg a mama. Elhelyezkednek. Tud ülni egész jól a gyerek. Nem potyog le. De senki sem elég ügyes. Ez se. Ez ügyes, amaz bárgyú, és van, aki szarik az egészre. Teljesen mindegy neki, majdnem mindegy, megpróbálja úgy-ahogy, még igyekszik is, pedig mindegy neki. Most [K] megelégedett képe.

A fiúcska megelégedett képe.

Az anya képe: ez is, az is, amaz is, vissza, megint, kellő közelségből, igen, de mi a kellő közelség? ’Csak le ne essen a cipőm ettől a nagy megelégedéstől’, jelenti be [K], közvetlenül a kamera mellé valakinek. Nem nekem.

’Ki ne essek a cipőmből.’ Aztán kisvártatva belenéz a kamerába, szépen befordul. A legényke is forgatja a fejét ide-oda, jókedvű, élvezi a meleget, vagy ki tudja, mit élvez. A sütiszagot. Pörköltkávé-szagot. Ő egy idióta, az anyja vezetgeti. Szorítja magához a gyerekét, szorítja a karját, kormányozza, irányba fordítja. A másik asztalnál egy húsz év körüli lány olvas, és úgy tesz, mintha nem vett volna észre semmit a jelenetből. [K]t se, bár ő nem is része a jelenetnek. Engem sem – de hát én végképp nem veszek részt. Angol krimi, rikít a borítója, közelről mutatjuk a borítót, a domborodó betűket, a rikítást. Egy helyen be is szakadt. Azt semmiképp nem venné észre a csaj, hogy például [K] egyáltalában létezik. És tényleg, egyáltalában: létezik? Az idiótának billeg a feje. Akkora a feje, hogy nem is képes rendesen megtartani, mintha a nyaka túl gyönge lenne, és nem bírná el. Az anyja is, most látni, valamiként billeget. Két ember billeg.

Párhuzamosan. Mire föl a kamera is, nem is tudom, billegjen? Ez most, elismerem, nem igazán szép, a végén mégis furamód jóra fordul. A lányon látszik, hogy ugyanakkor meg, noha észre sem veszi [K]t, mégiscsak elege van belőle. Most már elege lett abból, hogy nézegetik. Gyakorolja magát az angolban, kezd kurvára elege lenni ebből a folytonos nézgelődésből.


(9.17. sofia)

Becsönget a Csilla, [K] erre ébred. Egy Károly nevű szimpi pofának az elsőről a felesége, feltűnően csinos. Látod a Csillát, ahogy próbál telefonálni [K]nak, hogy feljöhet-e, vagy inkább ne. [K] alszik, nem veszi föl. Nem alszik, nézi a telefonját, nem veszi föl. Közelről előbb Csilla, aztán [K], ahogy alszik, és hosszan kicsörög mellette a telefon. Felliftezik ez a Csilla, és becsönget. [K] felül az ágyon, csukva a szeme. ’Ne csöngessél’, mondja. Károly, a Csilla férje nem fog szerepelni, függetlenül attól, hogy szimpatikus vagy nem. Nyitva az ajtó, Csilla ripsz-ropsz kigombolja a mellénél a pongyoláját. Gombolgatja. Tejfehér a bőre. Kis szőröcske kandikál ki a bugyiból. ’Gyerünk, tegyed széjjel’, int neki [K]. Nem mondja, csak jelzi.

Így valahogy, most nem tudom megmutatni. A nő, mármint Csilla, leveszi a szemüvegét, a konyhakredencre huppan, szétteszi a lábát. Az asztalon van egy alma, [K] fölkapja, beleharap, az ablakhoz lép. Vakító nap. Almahersegés. Magára ráncigálja a nadrágját és a tornacipőjét, kimegy az előszobába. Az ajtó félig nyitva, nincs benne a kulcs. ’Hol van’, mormogja [K], megnézi a földön, a gázórát takaró szekrényke mögött, nincs. ’Hol lehet a kulcs.’ Felhajtja az előszobaszőnyeget, száll a por. Irdatlan porszemtömeg. ’Eléggé így… nyekereg a parkettám’, gondolja [K]. Mondja. Ránehezedik egy ponton, nyikorog a padló. Kicsit mint ahogy az alma recsegett, szép hangmérnöki munka. Ennek a történetnek mindentől függetlenül szép vége lesz.

Megható, kicsit már-már hihetetlen, giccses is, de jó. Szép, szép. [K] kilép a folyosóra, a Csilla utána, szét van nyílva neki még mindig, azóta is egyfolytában a pongyolája. Kiáltás hallatszik fentről, egy kislányt mutatunk a lépcső tetején, fogja a korlátot, a szája nyitva. ’Betörtek!’, üvölti.

[K] az utcán. Föntről látjuk, amilyen magasról lehetséges. Annyira kicsi így: így is meg úgy is – persze mitől volna nagyobb, főleg innen, föntről nézvést. Minden presszóba és étterembe benéz. Bemegy, körülpislog, a pulthoz lép, a felszolgálóknak igyekszik elmagyarázni, hogy keres valakit, és hogy kit keres. ’Alacsony, csinos, vékonyka lány, vékonyszálú, rövid barna haj, mosolyog, mármint az, akit keresek. Olyan, mintha mindig mosolyogna’, ilyesmiket beszél. ’Helyes lány’, mondja, hülye pofával. ’Nálunk ilyen tutkó hogy nincs, nem ismerem, hagyjon békibe’, csak két napja dolgozok itt, ebbe a kocsmába nem vesznek föl más nőt rajtam kívül, fogalmam sincs, bocs, de nem érek rá, nem látod?! nem láttam’, efféle válaszok. Amit az élet hoz. Beszólnak neki, elzavarják, méregetik, nem is válaszolnak. Átnéznek rajta. Kiszúrják a kamerát.

Észreveszik vagy nem veszik észre, mindez, mindenféle. „ADDIG FOLYTATJUK, AMEDDIG NYERSANYAGUNK VAN, BÁRKIBE, BÁRMIBE KERÜL IS.” (Mészöly: Film) Sok felvétel készül, sok kocsma van, sok hely, sok pincér, sok-sok vendég, sok beszóló. Közbeszóló. Akad, aki kicsit elmélázik [K] leírásán, ’olyan kis rövidhajúka?’, kérdez vissza, ’ja, hát volt itt egy olyan rövidhajú, aranyos kiscsaj, úgy cirka vagy fél éve, vagy negyed, de egyszer csak, hoppá, lelécelt’. Mélyen dekoltált, fölpolcolt mellű, lenőtt festettszőke pincérnő, eszünkbe juthat róla például a Csilla, Károlynak a felesége.

Esetleg vágjuk ide mellé be pár pillanatig Csillát? Esetleg mégis Károllyal, ha valakinek jól jönne mindenképp egy rövid szerep. ’Még tényleg, hu, mos’ jut eszembe, a’ izéjéér se jött be szegénykém’, folytatja a Csillához hasonló, szőke, polcolt csaj, és őszintén csodálkozóssá válik az arca. Még egyszer kérem bemutatni, ha sikerül, ahogy csodálkozósba vált. Csodálkozósba fordult, kikerekedett szemek, alaposan kifestve. ’A fizujáért.’ Szóval ilyesmi teljesen reménytelen, eleve annak látszó ügyek, reménytelenül vicces vagy szomorkás jelenetek, ahogy sikerül. Ami történik, ez-az megesik véletlenül. Bármi. Mert úgyis jó lesz a vége.

Legalábbis a filmnek. Legalábbis ennek a szövegnek. Az a vége ugyanis, hogy [K] bandukol a Gödör mellett, a most nem is tudom hirtelenjében, milyen körúton, azt hiszem, Tanács, lépeget [K], és azt vizsgálja, mennyire rémesen össze vannak törve a járda mentén a kőlapok. A járólapok is, meg amit még össze lehet törni. A kövek, közelről. Kilazult, kiesett a helyéről, darabokra zúzódott az egész. És ’szerelem’, mondja [K] egyszerre, ez nem látszik, csak hallani. Nem látszik a szerelem.

Látszik? Mi látszódjon a szerelemben? Be lehetne illeszteni ide például, hogy Tanács körút, esetleg Tanács körút áthúzva, vagy mind a kettő, bevágni az utcatáblát. Áll a lámpánál a Bajcsy és az Andrássy torkolatánál, délelőtt van, kora ősz, langyos idő. Szép idő.

Már ez is milyen szép. Piros minden, a lámpa is, meg a platánlevelek hihetetlenül finom, pirosas erezete. ’Heló’ hallja maga mögött, és ahogy arrafelé kapja a fejét, megpillantja a lányt, ahogy szabályos kis ügyes félkanyart csinálva elébe kanyarodik a görkorcsolyájával. Lila póló, Syagrius 486 felirattal. ’Hát te?’, mondja mosolyogva. ’Én?’, válaszol [K], és érzi megint azt az ütést a gyomorfalán. De most jóval kisebb az ütés. ’Te.’

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr501746947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.