HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.02.10. 16:07 magyardekameron

Maros András: A visszaeső

Címkék: maros andrás

A tavaszi szellő befúrta magát a körúti házak sorfalai közé, hogy ott vidáman keringjen, és jótékonyan cirógassa az edzőterem ajtaján kilépő Karlovics Jácint (E.T. formájú) fejét. A fiatalember homloka fölött zselével összetapasztott, ragacsos hajcsomó tornyosult, az égbolt felé irányított, szélviharálló tincs, tele életigenlő üzenettel. Fehér ingének ujját a könyökéig feltűrte, megmutatva barnára sült, izmos alkarját, a kidagadó erek párhuzamos vonalát, a sárkányszemeket ábrázoló tetoválásokat.
Huszáros testtartással, határozott léptekkel menetelt a villamosmegálló felé, ahol a többi várakozó utashoz csatlakozva a Móricz Zsigmond körtér felé tekintett. A súlyzók fogdosásától kinőtt bőrkeményedéseket kapirgálta, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. A kijelzőn az öccse neve villogott.
– Szia, Jácint – üdvözölte bátyját Ottó, lelkesen. – Hogy vagy?
– Szevasz – mondta Jácint vékony, magas hangján. – Mennyi pénz kell?
– Na, na, na – védekezett Ottó –, azt hiszed, csak akkor hívlak, ha izé van? Érdeklődni már nem is lehet, vagy mi? Speciel azt akartam csak megtudni, mizújs veled. Hogy hogy megy az izé, az önmegtartóztatás.
– Kösz, jól – mondta Jácint.
– Tényleg? Azóta semmi?
– Semmi.
– Nagy vagy, öreg, gratulálok. Lassan egy hónapja?
– Hány forintot adjak?
– Büszke vagyok rád. Tudtam, hogy magadtól menni fog, és nem kell hozzá gyógyszer.
– Mennyit. Adjak.
– Ez is fejben dől el, mint minden. Tudtam én. Nyilvánvaló, hogy nem vagy klinikai eset.
– Oti, ne húzzuk egymás idejét, jó? Mondd meg, mennyi pénzre van szükséged! – sürgette öccsét Jácint. A leckéztető, szikár modor igen különösen csengett az ő hangfekvésében. Néhány várakozó utas somolyogva elfordult.
– Húszezer kéne. Légy szíves. Még ma, ha nem problematikus.
– Ó, dehogy az, ugyan miért is lenne?! – gúnyolódott Jácint.
– Olyan büszke vagyok rád.
– Én is rád.
– Akkor este átjövök a pénzért, és…
– Szevasz.
Mielőtt fellépett volna a villamosra, Jácint felhajtotta az inge gallérját, ekképp bástyázva el magát a külvilág elől. Közel egy hónapja tett esküje óta mindent bevetett, hogy elkerülje az emberek tekintetét; különösen azoktól a bizonyos nőktől tartott, akiknek egy-egy pillantása is elég volt ahhoz, hogy elinduljon a megállíthatatlan eseménysor, amelynek legvégén az apró örömökhöz képest Jácintnak sokszor aránytalanul súlyos következményekkel kellett számolnia. A fogadalom óta nem kezdeményezett kapcsolatot senkivel, ellenállt a kísértéseknek, egyetlen kisiklást sem engedélyezett magának. (A zsebéből előhalászott mp3-lejátszó is önmaga kirekesztését szolgálta.)
A villamoson rástartolt az egyetlen ülőhelyre, és egy kalapos urat megelőzve meg is szerezte azt. A jobb benyúlás döntött.
– Bocsánat, de… – szabadkozott Jácint; az úr elgondolkozott, vajon nem valami gonosz tréfa része-e ez a furcsa, magas hang…
Jácinttal szemközt egy szív arcú, terebélyes, negyven év körüli nő foglalt helyet, már jól belakta magát, eggyé vált az üléssel. Valószínűleg csak a végállomásnál száll le… ha segítenek neki felállni. Egy pillanatra összenéztek, Jácint és a nő, de azon nyomban el is kapták a tekintetüket, mintha ez egy játék lett volna, „Most nézz, most ne nézz!” Aztán Jácint visszasandított a szeme sarkából, és felmérve, hogy a hölgy a „bűnre csábító nőszemélyek” kategórián kívül esik, bátrabban végigmérte őt. A szív alakú arcon kezdte a mustrát, és lefelé haladt. A világoskék női kabátka kellemesen szellősnek látszott, úgy tűnt, jó tapintású anyagból készült, igazi tavaszi viselet, az ujja legombolható. A drapp szövetnadrágba kényszerített vaskos combok alatt, a padlón, Jácint egy ketrecre látott, amelyben egy riadt szürke nyúl ült, és kapkodta a fejét ide-oda, mint aki tudomást szerzett róla, hogy hamarosan végeznek vele, de arról nincs híre, honnan, melyik irányból kapja a végső csapást. A nő feje rezzenéstelenül állt, mintha gipszből öntötték volna ki, az ablakon bámult kifelé. Alaposabb szemrevételezés során Jácint a sűrű pislogásaira lett figyelmes (mintha valami folyamatosan irritálná a szemét), illetve arra, hogy pofazacskójában fel-le jár egy csomó (feltehetően az őrlőfogait csikorgatta, préselte egymásnak). A „minden kutya hasonlít a gazdájára” tétel nyúli átiratát, annak érvényességét vizsgálva Jácint megállapította, ebben is van valami, a nyúl is emlékeztet a gazdira (vagy a gazdi a nyúlra), a ketrecben lapuló rágcsáló is nagy testű és ideges.
„Egy feszült nő és egy nyugtalan nyúl – gondolta Jácint –, mennyi mozgás, mennyi izgatottság!”
A fiatalember hátradőlt, a fülébe dugta az mp3-lejátszó kis hangszóróit, a két szivacspamacsot, és elindított egy vérbő reggae-számot. Néhány taktus után hangosan felnevetett, tudniillik a nő pislogása, a nyúl fejrángása és a csomó liftezése ritmusra koreografált egységes tánccá változott. De nem csak egy pillanatra vagy néhány ütemre állt össze a produkció, hanem tartósan, minden részmozdulatot zenére végeztek, hiba nélkül. A nevetést nem bírta volna magától abbahagyni, ezért úgy döntött, inkább a fülhallgatót veszi ki, hogy megszüntesse látszólag ok nélküli jókedvét. Tánc helyett most ismét ideges pislogást, pofazacskómozgást, kapkodó-pattogó nyúlfejet látott. Kísérletképpen újra a fülébe dugta a minihangszórókat, és az ámulatba ejtő tánc ugyanúgy, hangjegyre pontosan, harmonikusan folytatódott. Jácint egy hónapja minden olyan helyzetből menekült, ami egy kialakuló beszélgetésnek akár a legkisebb esélyét is magában hordozta, most mégis megköszörülte a torkát (nála ez is magas hangtartományban történik), és beszélni kezdett:
– Elnézést, hogy megszólítom – mondta izgalommal telt hangon –, de ez egyszerűen fantasztikus!
A nő spontán reakciója egy félmosoly volt, aminek kiváltó oka, Jácint szerint, nem lehetett más, mint a félelmetes testtel disszonáló egérhang.
– Fantasztikus? – kérdezte a nő hirtelen elkomorulva, az ablak felé fordulva. Nedves száján megcsillant a fény. – Mi a fantasztikus?
– Ez az összhang. A zene, amit hallgatok, és ahogy mozognak, ön és a nyula. A fejükkel, a szemükkel, a kezükkel, a lábukkal. Ahogy táncolnak. Olyan pontosan követik a zenét, mint egy kelta néptáncegyüttes tagjai. Vagy mint egy összeszokott versenytáncospár, ön és a nyúl. Bocsánat, hogy megszólítottam, de megszédülök ettől az abszurd egybeeséstől. Ettől a tökélytől.
– Nincs semmi baj – mondta a nő, és ismét elmosolyodott, de ez a mosoly más volt, mint az előző, ennek sokkal inkább restelkedő jellege volt.
Lapos talpú cipőjének sarkával beljebb passzolta a ketrecet, be az ülés alá.
– Hadd találjam ki a nevét! – mondta Jácint két megállóval később. – Ilona.
– Cecília – mondta a nő, és a füle mögé igazított egy hajtincset.
– Cili?
– Nem. Cecília.
– És a nyúl?
– Még nincs neve, most hoztam el a tenyésztőtől.
– Legyen mondjuk… Áron.
– És ha lány?
– Annál jobb.
Cecília szemérmesen elfordult, és újra az ablakon bámult kifelé, legalábbis úgy tett, minta… valójában a férfi tükörképét fürkészte az ablaküvegben. A furcsa fejformáját, a széles vállát, az „érdekes arcát”. Ha le kéne írni, milyen férfival akarja megcsalni a férjét, azt a szemétláda Telekest, nagyjából Jácint külsejét adná meg, majdnem minden paraméter megfelelt neki (a beszédhang természetesen nem).
– Minden csak nézőpont kérdése: ez jutott az eszembe – mondta Jácint. – Tánc vagy ideges mozgás. Már bocsánat.
– Ki itt az ideges? – nézett Jácint szeme közé a nő.
– Ööö… a nyúl.
– Igen?
– És hát… maga is, Cecília.
– Én a végállomásig megyek – sóhajtott a nő, majd elkapta a fejét.
Jácint tudta, hogy a huncutság az ember szeme sarkában bujkál, ha bujkál, és ő azt bizony meg is szokta találni. Cecília gondolatai sem maradtak előtte titokban.
„Az ember újévi fogadalmat tesz, aztán január harmadikán megszegi, majd kitalálja, hogy az »új élet« január első hétfőjétől érvényes, ami negyedikére esik. De ezzel nincs baj, mert idővel összemosódnak a napok, elseje vagy negyedike, ugyan ki emlékszik rá pontosan?!” Ez az eszmefuttatás Jácint agyán száguldott át, miután tudatosult benne, mennyire kívánja ezt az ismeretlen duci nőt. Ilyen méretekkel még nem volt dolga. Kíváncsiság kerítette hatalmába? Netán az egyhónapos aszkézis eredménye ez? Válasz utáni kutakodás helyett a fantáziavilágba merült: a nő szűk nadrágjának eltávolításán, combjainak kiszabadításán fáradozott; az ujjai közt érezgetni kezdte a hasat körülölelő háj lágyan hullámzó, meleg hurkáit. „Most utoljára… – mondta magában szigorúan –, aztán tényleg stop.” A fogadalom óta óriási kísértéseket győzött le; leheletnyi sortban tornázó, kerek fenekű nőkön nézett át úgy, mintha csak a levegőbe bámulna; harminc körüli gyönyörű asszonyokon „lépett túl” egy-egy sóhajjal (közülük az egyik segítséget kért Jácinttól a hátsó combizom gyakorlathoz). Egy-két telefonba vagy vacsorameghívásba került volna, hogy újraélje a felejthetetlen együttléteket – Kornélia, Ildi, az olasz Donata vagy Linda valószínűleg várta is azt a bizonyos hívást, meghívást. De Jácint ellenállt; a legnagyobb veszélyt jelentő személyeknek (például a „négyesfogat” tagjainak) számát ki is törölte a telefonjából. Erre tessék, itt egy molett asszony, aki villamoson utazik egy házinyúl társaságában, akinek, érezte, nem bír ellenállni. Belebetegszik, ha nem szerzi meg. Olyan mértékű vágyra gerjedt, hogy jobbnak látta szorosan összezárni a lábát.
Jácint hajlamos volt azt gondolni, hogy a szüntelen hódítóvágy és a szexuális túlfűtöttség hátterében valamilyen klinikai rendellenesség húzódik. Egyik feltételezése szerint kamaszkorában megnyomódott egy pont az agyában, a szexuális működést befolyásoló idegpálya egyik fő stimulációs pontja, talán amikor testnevelésórán fejbe dobták hátulról medicinlabdával. A másik tippje: egy szimpla hormonzavar, pontosabban egyfajta „hormonális átcsoportosulás” – az az adag tesztoszteron, ami másoknál a férfias hang beállításáért felel, nála az is a vadászösztönt erősíti. E két variáció realitásáról endokrinológiai szakorvossal kívánt konzultálni, kért is időpontot, de végül nem ment el, mert helyette kellemesebb elfoglaltsága adódott…
Jácint tekintete Cecília kezére tévedt. A nő gyűrűsujján (mélyen a húsba vágva) arany karika csillogott.
– Én a változatosságban hiszek – szólt újra Jácint –, úgy értem, a különböző nézőpontokban, ahogy az előbb is mondtam.
Cecília összeráncolta a homlokát: „Ezen most mit ért?”
– Itt vagyok én – magyarázta Jácint. – De ki vagyok én? Erős, egészséges, sportos férfiember vagy egy kasztrált szoprán? Ugye? Ez is nézőpont kérdése.
Cecília határozottan bólogatott, ahogy a rockkoncerteken szoktak. Nem tudta, hova akar kilyukadni a férfi, de titkon reménykedett benne, hogy ugyanoda, ahova ő.
– Attól, aki nem ismer, mindkét verziót elfogadom. Viszont aki ismer, az tudja, hogy a „kasztráltság” mint olyan nálam kizárva. – Cecília elmosolyodott, Jácint felbátorodott. – Tojáskából, hál’istennek, megvan mind a kettő, már bocsánat. Hajjaj de még mennyire hogy megvan!
– Hogy hívják?
– Tojáskák. Nincs külön nevük.
– Magát hogy hívják?!
– Engem Jácintnak.
– Jácint.
– Igen.
– Hm. Ritka név, de szép.
– A Cecília is.
– Az nem olyan ritka.
– De szép.
– Köszönöm.
– Fel kell szabadulni a kötelességek rabságából. Ki kell lépni. Én ezt vallom. Nem szabad mindent úgy elfogadni, ahogy van. Itt van például ez a „holtomiglan-holtodiglan” duma. Na de mihez képest?, kérdem én. Ugye? Hiszen minden csak nézőpont kérdése. „Holtomiglan-holtodiglan”. Az ember mindennap meghal egy kicsit. De nem? Egy hülye nap: fél halál. Rosszul sikerül az igazolványkép. Hogy messzebbre ne menjek. – Cecília arcán ijedséget észlelt, ezért kicsit visszavett a tempóból. – A kapuskirúgás például mit jelent? Azt, hogy a csapatból kirúgják a kapust, vagy hogy a kapus kirúgja a labdát? Ugye?
Három fiatal lány húzódott közelebb, arcukon egyforma idült mosoly. Jácint halkabban folytatta:
– Maga, Cecília, nem boldog. Már bocsánat. Én a rezdülések és mozgások szakértője vagyok, úgyhogy engem nemigen lehet becsapni. Pedig egy ilyen fiatal nő, mint ön… akiből, ha engedné, csak úgy áradna a báj… Még nincs harminc éves, de már idegileg túl van terhelve. Miért?
– Negyvennégy vagyok.
– Én meg hetvenhárom.
– Tényleg annyi vagyok.
– Ezt adja be másnak!
– Pedig de.
– Ugyan!
Cecília alig hitte el, hogy ez vele történik. Hogy udvarolnak neki. Álmaiban már legalább öt éve csalta a férjét, a szemét Telekest, de arra, hogy valóban meg is tegye, még nem nyílt lehetősége. Pedig kereste az alkalmat mindenhol, munkahelyi kiránduláson, érettségi találkozón, internetes szobákban, de sehol sem járt sikerrel. A majdani együttlétek pontos megszervezésére, lebonyolítására számtalan kész terve volt, és arra is, hogyan ébresszen utána gyanakvást (később féltékenységet) a férjében, a szemét Telekesben. Úgy érezte, itt a nagy alkalom, végre. Erőre kapott.
„Na, most majd nézel egy nagyon, te, szemét Telekes!”
– Miért gyúrta így ki magát? – kérdezte Cecília. A pislogása alábbhagyott.
Karlovics Jácintnak még soha senki nem tette fel ezt az amúgy magától értetődő kérdést. Pedig hány női kéz simította végig hasának kemény bordázatát, hány száj csókolta körbe harminchét centiméter kerületű bicepszét, hány formás fenék lovagolt hosszú évek alatt kiformált combján… de hogy mindezt miért, mi okból építette: még soha senkit nem érdekelt.
– Azért, hogy megvédjem magam, ha jön az ördög – mosolygott Jácint.
– Miért? Maga rosszfiú?
– Olyasmi.
Rövid szünet állt be a beszélgetésben, ami alatt Cecília a fejében raktározott „félrelépési tervek” kartotékrendszerében turkált…
– Azt hiszi, így jobban tetszik a nőknek? – folytatta. – Izmosan? Kompenzál valamit? A magas hangját? Az apró termetét?
– Apró? – pattant fel játékosan Jácint, és az egyik utas mellett teremett, hogy összevesse a testmagasságukat, de gyorsan vissza is ült, mert a viszonyítási alap, az a bizonyos kalapos úr, aki elől elhappolta az utolsó ülőhelyet, magasabb volt nála, kalap nélkül is, sokkal. – Azért, higgye el, akadnak nálam is kisebbek – zárta le a témát Jácint, és kezét rácsúsztatta Cecília sárgadinnye nagyságú térdére. A nő elhúzódott, de Jácint látta, hogy ez nem az ellenállás jele.
A fiatalember szeme kissé összeszűkült.
A nő a nyirkos ujjait morzsolgatta.
– Érdekes, hogy mindkettőnk nevében van cé betű – szólt Cecília.
– Érdekes – bólintott Jácint. – És az is érdekes, hogy én szintén a végállomásig megyek.
– Ez is érdekes – mondta Cecília. – De én mégsem a végállomásig, én mindjárt leszállok.
– Érdekes, én is.
– Érdekes.
– Hallatlanul érdekes.
A Fehérvári úton gyalogoltak, Cecília lakása felé.
Jácintnak vissza kellett vennie megszokott sétatempójából, hogy hozzálassuljon a nő lomha lépteihez. Később, egy rövid szakaszon a fiatalember fél lépésnyire lemaradt, hogy a nő méretes hátsójára szegezve megszilárdítsa magában a vágyat.
„A férfi azért engedi előre a nőt, hogy megnézze a fenekét… méghogy illemből… ugyan már.”
– Maga férjnél van, ugye?
– Zavarja?
– Nem. Messze lakik?
– Nem.
„Bálnahusi”, mondta magában Jácint.
– Hány nyulat tartanak?
– Mikor mennyit. A férjem kísérletezget velük.
– Legálisan?
– Nem nyilatkozom.
– Mit csinál a férje?
– A férjem nem normális.
A tízemeletes rózsaszínű épületbe lépve erős pinceszag csapta meg őket. A falakon feketével fújt krikszkrakszok éktelenkedtek. Az orruk előtt ment el a lift, Cecília beleöklözött a liftajtóba: – Mindig ez van!
– Hogyhogy nem normális a férje? Miket csinál?
„Állandóan megcsal” – hangzott volna az őszinte felelet.
– Hol kezdjem? – ez volt a tényleges válasz. – A legújabb, hogy dioptriás szélvédőt akar a Mazdára, csak hogy ne kelljen szemüveget viselnie. Vezetéshez sem hajlandó. Olyan hiú, mint a pántlikás macska.
Megjött a lift. Morgott, mint egy húsz éves hűtőgép. Cecília teli talppal lépett be, a felvonó köpetnyomokkal pöttyözött padlózata megbillent. Az automata ajtó lassan záródni kezdett, és nagyjából félúton járt, amikor Cecília Jácint felé nyújtotta a nyakát azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a fiatalembert elérje és megcsókolja, arcon vagy szájon, az már nem az ő döntése, az a fogadókészségen múlik. Nyúlt a nyaka, nyúlt, mint valami teleszkópos cső. Jácint zavarában a felfelé álló hajtincséhez kapott, utált csókolózni, a Cecíliánál gusztusosabb nőkkel is, maga a műfaj taszította, nyelv küzd a nyelvvel, próbálja félretolni egyik a másikat, nyelvszkander, pfúj. Most a szemét sem volt hajlandó lehunyni… hanem az tágra nyílt magától… sőt Jácint szemgolyói majd’ kipottyantak… ugyanis a már összezárt liftajtó váratlanul kinyílt, és miközben Cecília visszahúzta gyűrűs szerkezetű nyakát, belépett egy harmincas nő… Jácint ismerőse… egy bérletes az edzőteremből… Linda a „négyesfogat”-ból. Jácint öt alkalommal feküdt le vele – öt tartalmas szexélmény, három a női öltözőben, egy a szaunában, egy Linda férjének autójában. Linda harminc év körüli, átlagos arcú, ápolt nő, hosszú szőke haját összefogva viselte; kitűnő alakját szépen kiemelte a macskanadrág, a rövid farmerszoknya és a feszes blúz; sportcipőt viselt. Kellemesen édeskés parfümillatot árasztott. És döbbent arcot vágott.
– Jó napot kívánok! – köszönt durván Cecília Melindára, a liftes puszi/csók meghiúsulásának felelősére.
– Jó napot! – mondta a szőke nő.
Jácint fejingatásából, titokzatos kézjeleiből, kacsintgatásából Linda megértette az üzenetet: tegyenek úgy, mintha nem ismernék egymást, így egyszerűbb mindenkinek.
Jácint rendszerint jól kezelte a véletlen találkozókat az egykori szeretőkkel, de az ehhez fogható groteszk helyzetekre nem volt bejáratott megoldása, ilyen feladat elé eddig még nem állította a sors. (Legtöbbször megúszta egy „Helló!”-val vagy egy ígérettel, hogy hamarosan jelentkezik.)
Cecília és Linda szinte egyszerre nyomta meg a 7-es gombot.
A helyezkedő csoszogások után Jácint valahogy pont a két nő közé került a szűk térben. A nyúl a ketrecében tombolt, testi épségét nem kímélve neki-nekivetődött lakhelye ajtajának, amely durva acélsodronyból készült; úgy viselkedett, mintha már a kísérleti szerek hatása alatt állt volna. Jácint élete leglassabb liftutazásán vett részt. Most már biztosan tudta (eddig csak sejtette), hogy nagy árat fog fizetni ezért a könnyelmű, felelőtlen életért, amivel, bebizonyosodott, képtelen szakítani: nem elég erős hozzá. Rossz előérzete volt. Enyhén zsibbadt a tarkója. Az eddigi büntetésekhez képest (verés, halálos fenyegetés férjektől, vőlegényektől), úgy érezte, most súlyosabb megtorlás vár rá, valami égi bosszúra számított. Olyan érzése volt, hogy egy forgószél vette üldözőbe, amely ha utoléri, felkapja, mint Dorothyt, csak őt nem Óz birodalmában pottyantja le, hanem Budaörs fölé repíti, hogy ott hozzácsapja a Törökugrató sziklákhoz, annak egy élesebb kitüremkedéséhez, hogy esélye se legyen megúszni könnyű sérüléssel. Életben marad, de megrokkan. Testileg, lelkileg.
Épp elhagyták az ötödik emeletet, amikor Jácint matatást észlelt az ágyékán. Az egyik nő méretet vett róla. Simogató kézmozgás föl-le, majd egy határozott, a komplett férficsomagot átfogó markolás. Linda vagy Cecília? Ebben a szardíniásdobozban, ahol egy diszkrét fejbiccentés is nagy feltűnést kelt, képtelenség lett volna észrevétlenül megbizonyosodnia.
Kiszálltak a hetedik emeleten, és balra indultak – mind a hárman.
– A doktor úrhoz? – fordult Lindához Cecília, amint megálltak ugyanannál a lakásajtónál.
Cecília előkotorta a lakáskulcsát.
„dr. Telekes Péter, belgyógyász” – ez állt a réz névtáblán.
– Igen – felelte Linda. – A doktor úrhoz.
– Meg van beszélve?
– Igen.
– Akkor parancsoljon – lökte be az ajtót, engedte előre a pácienst Cecília.
– Itthon van a férje? – kérdezte Jácint megrökönyödve, de halkan.
– Igen, dolgozik.
– Itt?
– Itt.
– Akkor mi mit keresünk itt?
– A gyönyört – kacsintott Cecília, és kezénél fogva behúzta Jácintot a előszobafolyosóról nyíló második ajtón.
A helyiség egy „tartalékhálószoba” hangulatát árasztotta; ilyen helyre szokás menekülni a horkoló házastárs elől éjjel három óra környékén. Bolyhos takaróval borított egyszemélyes ágy, éjjeliszekrény, fa dohányzóasztal, rajta egy kupacban megkezdett keresztrejtvények, egy olvasólámpa, egy összefirkált jegyzettömb, két kitöltetlen recept, egy kerámiatál száraz süteménymaradékkal. A jobb oldali falon fürdőszobára nyíló ajtó, kitárva.
„Nem ártana néha szellőztetni”, gondolta Jácint.
Cecília behúzta a sötétítőfüggönyt, és meggyújtotta a dohányzóasztalon a rozzant kislámpát.
„Most megkapod, te szemétláda Telekes! – hergelte magát Cecília. – Most meglátod, mennyit érek én!”
– Biztos, hogy itt jó helyen vagyunk? – kérdezte Jácint, de nem kapott választ.
Cecília lerúgta a cipőjét, és kirontott a helyiségből, kezében a nyúlketreccel. Megállt az előszobában, háttal a bejátrati ajtónak, és gyakorlott tekéző módjára nekifutott, lendületet vett, és – egy nyögés kíséretében – eleresztette a nyúllakot, amely a folyosó kövezetén siklott (a járólapok találkozásánál meg-megdöccent), egészen addig, míg meg nem állította egy ajtó. Cecília lihegve érkezett vissza a szobába.
– Tehát én vagyok a bosszú tárgya?! – háborodott fel Jácint, amit Cecília nem tudott komolyan venni: a cincogás kétségkívül nem a legelőnyösebb hangfekvés a méltatlankodáshoz.
– Nem mindegy? – vágott vissza a nő, akinek mintha egy izgága dublőrje lett volna jelen, akit nem tanítottak be rendesen, hogyan viselkedik az igazi Cecília. Nem ugyanaz a nő volt, akivel Jácint a villamoson megismerkedett. – Most megkaphat, ez a lényeg, nem? Láttam a sóvárgó tekintetét, maga nyilván valami perverz, aki a molettekre bukik, nem érdekel, másszon rám, és intézzen el, én is szeretem a szexet, ha ez egyáltalán fontos magának, legalábbis úgy emlékszem, hogy szeretem, az a gyengém, ha valaki egyszerre kedves és kegyetlen. Na, gyerünk!
Mire mondandója végére ért, kihámozta magát a szűk nadrágjából és a felsőrészéből. Egy szál barna bugyiban és egy élénkpiros melltartóban állt a poros perzsaszőnyegen.
– Nem akarok részt venni semmilyen családi jelenetben – szögezte le Jácint, de a nő rá se hederített; feltartóztathatatlanul haladt előre, a célja felé. A függönnyel elfedett ablak felé fordult, és levette a melltartóját.
Jácint érezte a forgószél közeledtét. Az a kellemes szellő, ami az edzőterem bejáratánál megcirógatta, nem jótékony fuvallat volt tehát, hanem óvatosságra intő jel, a ciklon előszele. Nem értett belőle, magára vessen.
Cecília épp megfordulni készült, hogy feltárja csupasz kebleit, amikor egy hirtelen jött ötlettől vezérelve Jácint bemenekült a nyitott ajtón a szomszédos fürdőszobába. – Egy pillanat – mondta, és bevágta az ajtót. Kulcs nem volt a zárban, Jácint a kilincset szorongatta.
– Erre nem érünk rá, jöjjön ki! – dörömbölt Cecília. – Mindjárt itt lesz.
Jácint érezte, hogy Cecília a kilincset piszkálja a másik oldalon, de semmi esélye nem volt a fiatalember alkarján megfeszülő színizommal szemben.
– Jöjjön már! – mondta Cecília –, legalább fogja meg a mellemet!
Cecília marokereje érezhetően lankadni kezdett. Vállát még kétszer nekidöngette az ajtónak, aztán feladta a harcot. Elengedte a kilincset.
Néhány másodpercnyi csend és nyugalom következett, majd váratlanul kinyílt a fürdőszoba másik ajtaja, amely eddig elkerülte Jácint figyelmét… óriási meglepetésére nem Cecília lépett be ezen, hanem Linda. Alsóneműben, kezében egy törülközővel.
– Mit csinálsz te itt? – lépett hátra a nő.
– Menekülök – suttogta Jácint, és mutatóujját szája elé biggyesztve beállította a társalgás hangerejét.
– Igen? – motyogta Linda. – És mit remélsz?
– Semmi jót. És te mit keresel itt?
– Ezt én is szeretném tudni.
Ahogy Lindán végignézett, Jácintban felvillant néhány jelenet a múltból, az öt alkalom egy-egy jellemző pillanata, testhelyzetek, érzések, szagok és hangok.
– Voltak gondjaim, és elkezdtem járni ide, először a klinikai rendeléseire, aztán felvett a magánpraxisába… aztán még mindig ide járok…
– Értem – súgta Jácint. Szeme összeszűkült. Egyszeriben elfelejtette, hol van és miért, csak Linda létezett meg a saját fantáziája. Kisegíteni a bugyijából, leoldani a melltartóját, végigsimogatni. Behatolni. Nemegyszer. Micsoda test, micsoda feszes bőr!
– Itt vagyok már az ágyban! – kiabált a másik szobából Cecília. – Azonnal jöjjön, és intézzen el!
– Menned kell? – kérdezte Cecília.
– Nem – mondta Jácint.
– Biztos?
– Biztos.
– Nekem viszont igen.
– Kár.
– Ismered a dokit? Olyan igazi… nem is tudom, úriember, aki még tudja, hogyan kell… hogyan kell…
– …meghódítani egy pácienst – segített befejezni a mondatot Jácint.
– Mellesleg az egyik legjobb endokrinológus az országban.
– Endokrinológus? – kapta fel a fejét Jácint. – Hormondoktor?
– Az.
– Meg tudod adni a számát?
– Kérd el tőle, itt van a hosszú folyosó végén, egy fél óra, és be tudsz menni hozzá – suttogta Linda, majd mosolyogva hozzátette: – Ha akarod, csak negyed óra.
Hallották, hogy a másik szobába beklaffog Dr. Telekes az orvosi klumpájában.
– Mit művelsz te itt? – kiáltott feleségére a dús ősz hajú doktor.
– Hoztam egy nyulat, leraktam a rendelőd elé.
– Leraktad, igen. És itt mit művelsz? Mit keresel itthon? És az ágyban?
– Semmit.
– Te pucér vagy?
– Nem bíííííírom – fakadt ki Cecília. Üvöltve zokogott. – Nem bírok így élni! Nem bírom! Nem bírom! Tönkreteszel! Te szemét. Nem bírom, nem érted, hogy nem bírom? – Nem támadás volt ez, hanem egy magába roskadt asszony keserű vallomása, egy asszonyé, aki feladta a harcot, és kiszáll.
Linda közelebb húzódott Jácinthoz. Hallgatóztak. A válluk összeért. (Jácint keze Linda derekára tévedt.)
– Itt van megint nálad valaki – hüppögte Cecília.
– Orvos vagyok, jönnek hozzám betegek.
– Betegek. Tudom. Azt is tudom, miért jönnek… nem bírok így élni. Azt hiszed, nem tudok a dolgaidról?…
– És te mire készülsz, ha szabad érdeklődnöm? – Hosszú, csontos ujjával a földön heverő ruhadarabokra mutatott dr. Telekes.– Rejtegetsz valakit?
Cecília szipogása ismét sírássá fejlődött, hangszálai új erőre kaptak, farkasüvöltésszerűen robbant ki belőle a hang. Gyomorból bőgött. Amikor kifogyott belőle a szusz és levegő után kellett kapnia, a férj vigasztaló szavai is áthallatszottak.
A földre hányt bolyhos ágytakarót undorral félrerúgta az orvos, ruhástul bebújt az ágyba, a paplan alá. Mellkasára vonta felesége könnyel áztatott fejét. E közben a fürdőszobában Jácint bütykös keze Linda derekáról a fenekére csúszott.
– Ne haragudj rám – mondta Dr. Telekes, és megcsókolta a feleségét, az asszony viszonzásul két kézzel, lajhárfogásban az endokrinológus nyakára csimpaszkodott. Hevesen csókolóztak, mint 1992 nyarán a horvát kempingben, amikor az aktus kellős közepén rájuk dőlt a sátor. Most legurultak az ágyról. Cecília nagyot nyekkent, mint az elemmel működő sírós baba, ha földhöz vágják.
A fürdőszobában ennél előrehaladottabb volt az állapot: Jácintról lekerült az ing, Melindáról a melltartó. A nő felpattant a felültöltős mosógépre, és terpeszülésben várta Jácint válaszlépését.
– Megbocsátasz? – kérdezte kellemes, baráti hangon dr. Telekes.
– Nem tudom.
– Nagyon haragszol?
– Igen – törölte meg szemét Cecília.
– És most? – folytatta az érdeklődést dr. Telekes, miközben keze kritikus területekre kúszott.
– Most is.
– Tényleg? És… még most is?
Erre már nem jött szóbeli válasz. Cecília szeme elkerekedett, sőt kiakadt, az alsó állkapcsa előreugrott… Magáról az eseményről csak annyit: akkora ricsajt csaptak, mint a sivalkodó disznók. Ez alatt a szomszédban némán és célra törően végezték el ugyanazt, majd lábujjhegyen távoztak.
A lépcsőházba kilépve Jácint leolvasta és mobiltelefonjába elmentette Dr. Telekes Péter telefonszámát. Elhatározta, hogy bejelentkezik hozzá egy alapos kivizsgálásra – a klinikai rendelésre!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr751746747

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.