HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.02.10. 16:54 magyardekameron

Péterfy Gergely: Frici, a nőimitátor

Címkék: péterfy gergely

A szemben lakó férfi állandóan meg akarta kérni a kezem. Ez még nem lett volna baj, mások is meg akarták már kérni, de a szemben lakó férfi apu barátja volt, végül is miatta, vagyis általa költöztünk ide, ő segített apunak munkát találni, amit azóta elvesztett, de azt már nem miatta, hanem maga miatt, de a barátság, vagy mi, maradt. Úgy érezte, hogy rajtunk kell tartsa a szemét, pedig ezt mi egyáltalán nem így gondoltuk, de a szemben lakó férfi, a Gyula nem az a fajta volt, aki törődik azzal, hogy ki mit akar.

Ő meg akarta kérni a kezem, és ennek megfelelően péntek meg szombat esténként átkopogott, és beült hozzánk a konyhába, ahol konyakoztunk Edittel. Leült velem szemben a hokedlire, rám meresztette a nagy, vizenyős szemeit, és csak ült, ült nagy csendben, amíg mi konyakoztunk. Udvariasak voltunk, ezért aztán kínálgattuk, hogy igyon, de ő mindig visszautasította, és csak egy pohár vizet kért, csak egy óra múlva mondta az ixezredik kínálásra, hogy „na jó”. De onnantól aztán nem volt megállás.

Úgy itta a konyakot, mint a vizet, de beszélni akkor sem beszélt valami sokat. Mi meg persze nem nagyon törődtünk vele, nyomtuk Edittel a szöveget, na nem annyira élesben, mintha ketten lettünk volna, de azért elhangzottak ott meredek dolgok is. De Gyula meg se rezdült, még az sem látszott rajta, hogy érdekli, amiről beszélünk, csak ült egyre bambábban, és meresztette a szemeit. Onnan lehetett tudni, hogy kezd részeg lenni, hogy már nem csak engem nézett, hanem átsiklott a szeme Editre, az Edit szájára. Az az igazság, hogy nem láttam még férfit, aki ne bámulta volna meg Edit száját, Editnek igazán húsos, piros, olyan igazi szopós szája volt, hogy aki csak ránézett, rögtön látszott rajta, hogy mire gondol. De Edit ezt egyáltalán nem bánta, tetszett neki, hogy ennyire odavannak a szájáért, meg hát szeretett is ezzel a dologgal játszani, felizgatni a szájával a fiúkat, azt mondta, őneki is elkezd bizseregni a szájában valami, amikor érzi egy fiún, hogy kívánja.

Szóval ült Gyula, hol engem nézett, hol pedig Edit száját, aztán elkezdte köszörülni a torkát, de tényleg köszörülni, mintha egyik hangot a másik után, külön megköszörülné, hogy az ember azt hitte, hogy a végén valami metsző angyalhangon fog megszólalni, de persze nem, tompán és hörögve szólalt meg, miközben imbolyogva felállt, és mi egymást csipkedtük Edittel az asztal alatt, hogy na, kezdődik, és akkor Gyula végre, századszor belekezdett, hogy „drága Juditka, én magát – ugye nem haragszik, ha ezen ünnepélyes alkalommal magázni fogom önt – annyira szeretem, és annyira nagyra becsülöm, hogy…” és így tovább. Rájöttünk egy idő után, hogy nem kell megállni nevetés nélkül, nyugodtan nevethetünk, mert Gyula így is, úgy is sírva fakad a vallomás után. Nekünk meg valahogy jobban esett őszintének lenni.

Ültünk egymással szemben, Gyulának potyogtak a könnyei a sírástól, nekünk potyogtak a könnyeink a nevetéstől, aztán mi eluntuk a nevetést, és abbahagytuk, de Gyulának még mindig nem állt el a sírás. És akkor vigasztaltuk, ó, de mennyiszer, hogy hát Gyula, nincs semmi baj, hát nem sikerülhet minden, nem leszek a feleséged, de hát ezt úgyis tudtad, majd lesz neked szép feleséged, hidd el, vagy nem lesz, de az is jó lesz, az élet már csak ilyen, de csak zokogott és zokogott, és azt motyogta, hogy ő annyira tele van érzelemmel, hogy ő emiatt nem tudja abbahagyni a sírást, és hogy értsük meg, őrá a szépség egyszerűen olyan hatással van, hogy sírnia kell, ezért nem hallgat rádiót, mert ha meghall egy szép zenét, akkor sírnia kell, rengeteg kellemetlen dolog történt már vele e miatt, hogy meghallott egy zenét, és azonnal elsírta magát, őt e miatt már rengeteget csúfolták, amíg gyerek volt, és gúnyolták, amióta felnőtt, emiatt nem tud ő csapatban dolgozni sehol, mert egy csapatban mindig szól a zene, a műhelyben, az irodában, az autóban, mindenütt szól valahol egy átkozott rádió, és a rádióban meg szép zene, mert majdnem minden zene szép, a hangok önmagukban is szépek, amitől neki sírhatnékja lesz; ezért dolgozik mindig egyedül, fent a magasban, ahol csak a szél fütyül, hamisan és rondán, mondta, és tényleg, Gyula magasfeszültségű vezetékeket javított, egész nap fent lógott a távvezetékeken. Apu is csinálta ezt egy darabig, de aztán… na de mindegy, most nem ez a lényeg. Persze ez az egész dolog a rádióval meg a zenével csak arra ment ki, hogy én mennyire szép vagyok, annyira szép vagyok, hogy neki attól támadt ilyen sírhatnékja, mert olyan szép vagyok, mint a legszebb zenék, és ő igazán nem tudja, mit csinálna, ha feleségül mennék hozzá, mert lehet, hogy akkor egész nap csak sírna, és abba végül talán bele is pusztulna, de abba legalább érdemes, mármint hogy belém, az én szépségembe érdemes lenne belepusztulnia, mert milyen szomorú és szánalmas, hogy nélkülem valami zenét hallva fog elpusztulni, annak a szépségétől, és senki sem fogja érteni, mibe halt bele.

Szóval vigasztaltuk Edittel Gyulát, de ezt a részét már nagyon untuk, mert mindig ugyanúgy zajlott, mindig ez a rádió-dolog, meg a szépség, meg a sírás, elsőre még vicces volt, de aztán nagyon unalmas lett. Meg hát az az igazság, hogy ilyenkor, amikor már nagyon be volt rúgva, kezdtünk félni is Gyulától, nem mintha agresszív lett volna bármikor, csak mégis, a fene se tudja, hogy egy részeg ember agya mikor kattan át a dühöngésbe, azt soha nem lehet előre tudni, ezért aztán eldugtuk a konyakot, amíg sírt, és mondtuk hogy nincs több konyak, meg hogy álmosak vagyunk, az estének vége, és akkor nagy nehezen sikerült kituszkolni az ajtón, de még vagy kétszer végig kellett hallgatni az agymenését a rádióval meg a zenével, ami egyébként szerintem tényleg igaz volt, mert ki az ördög lóg önszántából, jókedvből egész nap a távvezetékeken, hacsak nincs valami nyomós oka rá.

És ez így ment hétről hétre, meg hónapról hónapra, és a végén már azon gondolkodtam, hogy majd megmondom az apunak, ha kijött az elvonóról, hogy költözzünk el innen a francba, mert Gyulától nem lehet megmaradni, de aztán rájöttem, hogy ez túlságosan bonyolult és költséges megoldás.

Ekkoriban ismertük meg Fricit. Edittel először voltunk a Kék Egérben, ott Óbudán, nemrég nyílt. Nem nagyon volt pénzünk, de úgy voltunk vele, hogy ha otthon konyakozunk, megint ránk ragad Gyula, és akkor azért annál már az is jobb, ha egy kicsit költségbe verjük magunkat. És ott iszogatunk, meg röhögünk, és akkor azt mondom Editnek, hogy figyelj már, Edit, én már huszadszor nézek oda arra a nőre, te szerinted is olyan szép, ahogy én látom? Mert akkor már tényleg az volt, hogy a szemem nem bírtam levenni róla, a Friciről, de csak később derült ki, hogy ő Frici. Ott ült egy kis emelvényen, és cigizett. Volt mellette egy koktél egy kis asztalon, abba néha beleivott, de semmi egyéb, ott ült egyedül, mintha egy kirakatban ülne. Edit is megnézi, és azt mondja, hogy szerinte teljesen átlagos, meg az álla kicsit nagy, de megszoktam én már Edittől, hogy mindenkit leszól, azért se kérdeztem meg soha magamról, hogy szerinte hogy áll nekem ez vagy az a ruha, vagy milyen így a hajam, mert tudtam, hogy úgyse lenne őszinte, szóval inkább a saját szememnek hittem, és bámultam azt a nőt, mert ilyen szépet én még sose láttam. Kérdeztem is magamtól, hogy mi van, talán leszbi vagyok, hogy így rákattanok egy nőre? De amúgy én tudom, hogy nem vagyok leszbi, csak olyan furcsa volt, hogy mért nem bírom abbahagyni a bámulását.

Mondom, hívjuk meg egy italra, de Edit lehülyézett, hogy ne legyek már ilyen ciki, de engem csak nem hagyott nyugodni a dolog, és végül megkérdeztem a pincért, hogy nem tudja-e, ki az a nő, és mit csinál ott egyedül a koktéljával, a pincér meg azt mondta, az arcán mérhetetlen undorral, hogy az Frici, a nőimitátor. Még egyszer rá kellett kérdenem, mert annyira fura volt, amit mondott, hogy képtelen voltam elhinni, hogy vagyis férfi? Ezt is megkérdeztem a pincértől, de lerázott. Hát én meg olyan vagyok, hogy ha egyszer valaminek a végére akarok járni, akkor annak bizony a végére járok, akár törik, akár szakad, ezért aztán fogtam magam és szépen odamentem Fricihez.

Na, és akkor derült ki, hogy ő kicsoda-micsoda. Már régóta ismeri a tulajt, régen együtt voltak pizzafutárok, mert hogy ő most is az, csak a haverja örökölt valami pénzt, és abból nagy ember lett, megnyitotta a Kék Egeret; és ő lejött néha, hogy megnézze, hogy van a régi haverja, az meg panaszkodott, hogy nem megy eléggé a bolt, mert túlságosan macsó a hely, és hogy kéne neki egy nő, egy bombázó, aki feldobja az üzletet. És akkor Frici azt mondta, hogy ő nagyon szívesen lenne az a nő. De te bazmeg férfi vagy, mondta a haver. Na és, mondta Frici. De a tulaj nem díjazta a dolgot, és berágott, mert azt hitte, hogy Frici gúnyolódni akar vele, pedig dehogy, Fricinek esze ágában se volt gúnyolódni, ő ezt a lehető legkomolyabban gondolta, mivelhogy gyerekkora óta semmi más nem akart lenni, mint nő. Már nem úgy, hogy át akarta magát operáltatni, vagy valami, nem volt ilyen genetikus izé se nála, volt normálisan fütyije, már nem úgy, hogy én személyesen láttam, de állítólag volt neki, a melle se nőtt, meg semmi ilyen zűrzavar, hanem neki valahogy fejben ez lett meg, hogy ő nő.

Merthogy – mesélte – a kollégiumban jött rá erre, amikor egész hétvégékre bent maradt, mert az anyjáéknál nagy zűrök voltak, és nem akarták, hogy hazamenjen, és unalmában besurrant a szombat-vasárnapra kiürült lányszobákba, és azzal szórakozott, hogy felpróbálta a csajok ruháit. A dolog olyan nagyon szórakoztatta, hogy valódi szenvedéllyé vált benne, egyfolytában csak a hétvégét várta, egészen addig, amíg egy vasárnap délelőtt a gondnok rajta nem kapta, ahogy miniszoknyában és topban illegeti magát a tükör előtt, és meg nem akarta erőszakolni. Akkor rájött, hogy ez a dolog nem is olyan veszélytelen, mint amilyennek elsőre tűnt, ezért visszafogta magát egy időre, és csak a suli után kezdett el hódolni újra a szenvedélyének, de akkor már nagyban. Ahogy hazaért a melóból – már tíz éve pizzafutár – átöltözött nőnek, és kiment a városba. Az volt a döbbenetes, mesélte, hogy őt férfiként soha nő komolyabb figyelemre nem méltatta, de ahogy nőnek öltözve jelent meg, az összes férfinak csorgott utána a nyála. Ez olyan döbbenetes élmény volt számára, hogy azóta sem tud igazából magához térni, annyira nem érti. Valami varázslat ez, hogy férfinak ronda, nőnek meg szép? Valami átok ez, vagy mi?

Én láttam aztán úgy, hogy nem volt nőnek öltözve, és az a nagyon furcsa, hogy be kellett vallanom, bizony egy pillanatig sem érdekelne férfiként. Szóval ő egy ilyen egészen sajátos példány volt. Azt is tudni kell, hogy férfival sosem volt dolga, barátnője, már nem barátnője, csak csaj, akivel lefeküdt, volt néhány, de valahogy egyik sem ragadt meg mellette, ezért aztán egy idő után már nem is nagyon forszírozta a dolgot, mert, azt mondja, nem lehet elviselni az ilyen szélsőségeket, hogy egyszer mindenki utánad döglik, máskor meg észre sem vesznek. Akkor inkább lesz nő, a férfilétét pedig a lehető legszűkebb és legszükségesebb minimumra korlátozza. Lement a Kék Egérbe nőnek öltözve, a tulaj haverja pedig majdnem elájult, hogy ő ilyen gyönyörű nőt még életében nem látott, és ott nyáladzott Frici körül órákig, amíg Frici bevallotta neki az igazságot. És azóta Fricinek a Kék Egérben mindent szabad, de ő csak annyit kért, hogy had ülhessen néhány koktéllal ott a dobogón, és had élvezze, hogy nézik.

Na most azt mondom, hogy szerintem Editnek jutott eszébe az egész, mert annyira jellemző rá, de lehet, hogy ő meg azt mondaná, hogy az én ötletem volt, és ez szintén nagyon rá vallana, lényeg a lényeg, hogy kitaláltuk, hogy Frici fog minket megszabadítani Gyulától, akiből, mondom, már annyira elegünk volt, hogy inkább elhúztunk esténként otthonról, és költöttük azt a minimális pénzünk. Addigra már jóban voltunk Fricivel, és ez főleg nekem köszönhető, de tényleg. Edit az annyira lüke volt, hogy hiába tudta, hogy Frici nem nő, mégis zsigerből utálta, mint nőt. Ezt az akadályt egyszerűen nem tudta átvinni. Egyszerűen nem tudta legyűrni a féltékenységét, amikor látta, hogy a férfiak Frici jelenlétében nem őt bámulják. Magyaráztam neki, hogy de Edit basszus, hát ne legyél már ennyire állatka, emberi lény vagy, cseszd meg, gondolkozz már, ő meg azt mondta, hogy tudja ő ezt nagyon jól, próbál is gondolkodni, de nem megy, mert a féltékenység erősebb, hiába na. Szóval nem dicsekvésképp mondom, de én voltam szerintem az egyetlen, aki igazán megtalálta a hangot Fricivel, mert én, hogy úgy mondjam, mindig el tudtam vonatkoztatni, és nem érdekelt, ha nem engem bámultak. Mert végül is már az sem érdekelt, amikor az Edit száját bámulták, és nem az enyémet, pedig nekem is szép szám van, és én is tudok vele ezt- azt, de mindegy.

És akkor egyszer mesélem Fricinek, hogy vagyunk mi ezzel a Gyulával, és hogy mennyire idegesítő, meg fura ez a helyzet, és akkor Editnek kipattant az agyából az isteni szikra, hogy hívjuk meg magunkhoz Fricit, és Gyula onnantól fogva garantált, hogy békén fog engem hagyni, akkora pofára esés lesz neki a dolog, amikor megtudja, hogy a Frici igazából nem is nő. És addig-addig kérleltük a Fricit, hogy beleegyezett, és egy szombat este feljött hozzánk.

Tényleg káprázatosan nézett ki, Edit kétségbe is esett, és eltűnt a fürdőszobában, hogy valamit javítson magán, láttam rajta, hogy szétveti belülről a düh, és kétségbe ejti a saját zabolázhatatlan ösztönei feletti totális értetlenség. Frici jó hangulatban volt, sztorizott az idióta megrendelőkről, meg a pizzás trükkökről, meg a legendás borravalókról, aztán bejött Edit is, új sminkben, újraigazított hajjal, már egy kicsit megnyugodva, de most meg, úgy láttam, az zavarja, hogy Frici, a férfi, ügyet sem vet rá; aztán kilenc felé felhangzott a jól ismert kopogás, és nagy levegőt véve ajtót nyitottam Gyulának.

Ahogy belépett a konyhába, mindannyian éreztük, milyen rémes zavarba esik. Szinte hallatszott, ahogy csikorognak benne a túlhajtott fogaskerekek, mint egy öreg gépben. Valószínűleg hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne folyamatosan Fricit bámulja, akit persze úgy mutattunk be, mint régi, jó barátnőnket, aki most végre meglátogatott. Nem mert inni, pedig kínáltuk: ha csak egy kortyot is leenged a torkán, szerintem azonnal zokogni kezd. Edittel mindent megtettünk, hogy feldicsérjük neki Fricit. Kifogyhatatlanok voltunk a történetek kieszelésében, hogy mennyire jó barátnők voltunk mi hárman, és hogy Frici mennyire jó fej, meg hogy nincs pasija, és ettől milyen szomorú, meg élete legnagyobb álma, hogy végre férjhez mehessen, meg így, meg úgy, szóval végül is elég pofátlanul, cinkeltük szegényt. A végén már kezdett a dolog ciki lenni, de ezt csak mi éreztük: Gyula teljesen besétált a csapdába. Nem is maradt sokáig: még alig telt el egy óra, amikor hirtelen felpattant, és elrohant. Csak akkor jutott eszünkbe, hogy elfelejtettük a poént, hogy leleplezzük Fricit, de azt gondoltuk, hogy erre majd még bőven lesz alkalom. Azt viszont egyáltalán nem vettük észre, hogy Fricire is különös hatással volt az este.

Aput az az utáni héten vitték át a pszichiátriára, és sokat voltam bent nála, meg rossz kedvem is volt, néhány hétig nem találkoztunk Edittel sem, későn jártam haza, nem érdekelt semmi. Aztán ülök egyszer egyedül a konyhában a konyakkal, és érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, valami hiányzik, és akkor esett le, hogy szombat van, és Gyula meg sehol. Hülyén hangzik, de rosszul esett. Kimentem a folyosóra és az ajtaja előtt hallgatóztam: teljes csend volt odabent. Kis lakása volt, beláttam néha az ajtón, amikor véletlenül épp akkor jöttem el előtte, amikor kinyitotta – olyan csönd volt bent, amilyen csöndet csak üres lakás tud árasztani. Összeszedtem magam és lementem a Kék Egérbe. Ott aztán megtudtam, mi is történt Frici és Gyula között. Amit meg nem tudtam meg, arra rájöttem magamtól is.

Gyulát nem hagyta nyugodni a sokkoló találkozás, és addig keresett-kutatott Frici után, amíg el nem jutott a Kék Egérbe. Ott ült minden nap, attól fogva, hogy Frici megérkezett, egészen zárásig, és áhítattal, remegő ajkakkal, a sírás határán kicsit inkább mindig túl, mint innen, bámulta ezt a számára nyilván már megemészthetetlen töménységű szépséget.

Nem nagyon ivott közben, és ezt kezdte a tulaj megelégelni, de Gyula könyörgött, hogy hadd maradjon, nem csinál semmi rosszat, időnként megiszik egy kicsi valamit, csak had maradjon… és sírva fakadt, ami azért még a Kék Egérben is szokatlan dolog volt. A tulaj végül is nem volt rossz ember, vállvonogatva morgott valamit, de nem dobta ki. És ki tudja, meddig folyt volna minden ugyanígy tovább, ha rá nem kap a Kék Egérre egy motoros társaság. Akik persze a második napon kötözködni kezdtek, aztán ráhajtottak Fricire, aztán rájöttek, hogy persze nem nő, és lebuzizták, és meg akarták verni, de ekkor Gyula, aki a magasfeszültségű távvezetékeken kapaszkodva hatalmas izmokat növesztett, szétverte néhánynak az arcát, de persze a motorosok többen voltak, és Gyulát végül törött bordákkal, repedt koponyával és zúzódásokkal vitték kórházba. Frici is kapott pár pofont, lerepült a parókája meg kiesett a műmelle, de ennyivel megúszta. Még aznap éjjel bement Gyulához a kórházba, és végig mellette maradt amíg lábadozott.

Amikor aztán Gyula felépült, összeköltöztek. Nem, nem, nincs semmi szex, mondta Frici, amikor egyszer, sokkal később, összetalálkoztunk. Csak egyszerűen nem tudnak egymás nélkül élni: mert Gyula soha nem látott még Fricihez fogható szépséget, és Frici sem tetszett még ennyire soha senkinek a világon.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr371746881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.