HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.02.10. 16:55 magyardekameron

Szécsi Noémi: Szerelem első látásra

Címkék: szécsi noémi

A temetés előtti éjjel felriadtam álmomból. Szégyenletes álom volt, nem mertem volna továbbálmodni. Inkább vissza sem aludtam. Halottbúcsúztatáshoz kifejezetten előnyös a gyűrött orca, a bevérzett, karikás szemek.
Nőtt a világosság a szobában, én pedig üres fejjel bambultam magam elé. Ötkor kimentem hugyozni, aztán a konyhába botorkáltam. Porból kevertem kávészerű italt meleg csapvízzel.
Az ablakon kikönyökölve kortyolgattam el, hozzá elszívtam aznapi első cigarettámat. Tisztátalan, émelyítő érzés kerített hatalmába, ehhez társult a tompa nyomás a fejemben: mintha az agyvelőm teljesen szabadon úszna az agyvizemben, és minden mozdulattal nekicsapódna a koponyám falának. Tökéletes, gondoltam, legalább saját rosszullétem lefoglal a szertartás alatt, nem kell attól rettegnem, hogy elfog a nálam ilyenkor szokásos röhögőgörcs.
Az előző nap kölcsönkértem a szomszédasszonytól egy vasalót, mert előre tartottam családom nőtagjainak rosszalló pillantásától, amellyel majd gyűrött ingemet illetik. Bekapcsoltam a rádiót, és elkezdtem töketlenkedni a vasalással. Az eredmény lett, amilyen lett, az ing fölé vettem a fekete zakót, éppen mondták a rádióban, hogy 35 fok lesz a csúcshőmérséklet. Legfeljebb majd beájulok kedves halottunk mellé a sírgödörbe.
Korán kiértem a buszpályaudvarra. Vettem előre váltható jegyet, friss újságot, meg egy restihamburgert – mustártól és ketchuptól eláztatott buciban, csalamádéval. Lesz mit kihányni, konstatáltam, miután lenyeltem az utolsó falatot. Ledöntöttem hozzá fél liter kólát is, éppen a hányinger ellen. A távolsági busz ajtaja varázslatos módon éppen azon a ponton tárult ki, ahol én már jó félórája ácsorogtam.
– Az előre váltott jegyesek jöjjenek – szólt ki a sofőr, és a tömegben meginduló mozgolódás az elsők között tolt fel a lépcsőkön. Dögivel akadt még ülőhely, elhelyezkedtem, és levetettem a zakót. Alig múlt hét óra, de már perzselt a levegő.
– Az én jegyem szól ide. Fiatalember, a helyemen ül – reccsent rám egy idős hölgy. Noha nem akadékoskodtam, azonnal szedelőzködtem, mégis folytatta: – A számok szerint kell elfoglalni az ülőhelyet.
– Elnézést, de a sofőr azt mondta, hogy a székek nincsenek megszámozva.
– Nincsenek, de én kiszámoltam. Ez a 71-es ülés.
Békésen továbbálltam, távozóban egy gyors pillantást vetve a vénségre, mert ellentmondást nem tűrő hangja a nagymamáméra emlékeztetett. Ám külsőleg nem hasonlított rá: az aszott öregasszonyok fajtájába tartozott, májfoltos bőre bő redőkbe rendeződött egérkoponyáján, teknőckeretes szemüveget viselt, és valami gyúlékony anyagból varratott sötét ruha takarta teljes testét.
Alig tettem le magam, két ötvenes, szatyrokkal megrakott nő termett mellettem, és azon tanakodtak, hová üljenek. Az öregasszony rájuk dörrent:
– Mutassák a jegyüket. – Megvizsgálta a cetliket, majd utasította a nőket: – Mögém üljenek. Maga üljön el innen. Nézze meg a jegyét, az alapján foglalja el a helyét.
Az utolsó két mondatot hozzám intézte. Bosszankodtam, vitázni azonban nem volt kedvem. Az öregasszony szisztémája szerint kiszámított helyen már ült valaki, nem akartam elzavarni. Egyszerűen lerogytam a szabadon maradt ülések egyikére, egy kékruhás lány elé. Az utolsó előtti sorban, a kerék fölé, ahol a legjobban ráz a busz.
Mielőtt valódi harc alakulhatott volna ki az érkezési sorrend szerint helyet foglalók és a vén fúria rendszerének követői között, a sofőr egyszer csak beindította a motort, mire azonnal elült a lárma. A hoppon maradottak megkapaszkodtak, én is hátradőltem. A nagy mennyiségben fogyasztott koffeintartalmú italok sem segítettek: azonnal lehunytam a szemem.
De nem aludtam el. Ahhoz hiányoztak a zsongító körülmények: a buszsofőr azt a rádiót hallgatta, ahol a leggyötrőbb nyári slágereket játszották, a hátsó harmónikaajtó minden megállónál fújtatva, csilingelve szétnyílt majd összecsukódott, a kerék feletti ülés valóban kegyetlenül rázott. Elmém az emberi beszéd foszlányait kereste. Horvátországi nyaralás, korkedvezményes nyugdíj, cefrének való barack, olcsó kiscsirkék repkedtek a levegőben. A hátam mögötti ülésen – nyilván az a fiatal kékruhás lány – az érettségijéről beszélt.
– Mert a gimnázium alatt sem tanultam rendesen. Az anyám nagyon számított rám, mert én vagyok a legidősebb. Négy kisebb testvérem van. Eljártam dolgozni…
– Inkább a tanulás lett volna a dolgod – vetette közbe egy idősebb női hang.
– Kellett a pénz. Az apám akkoriban volt börtönben.
– Miért került börtönbe?
– Azt nem szabad elmondani. Pedig az egész város tudja…
Hegyeztem a fülem, de akkor egy vasúti átkelőnél álltunk meg hirtelen. Legalábbis utólag – szememet ki sem nyitottam – erre jöttem rá, amikor már zakatolt az elhaladó vonat. Amint azonban a busz motorja ismét felberregett, és a jótékony zúgás alkalmat adott volna arra, hogy továbbgördüljön a bizalmas beszélgetés, nem tudtam többé kivenni a két nő hangját a motormormolás, emberi beszéd, és rádiózene egymással elegyedő lármájából.
Talán ekkor mégis elszundítottam kissé, de erre csak ébredéskor jöttem rá, a zsibbadtságomat, tompaságomat konstatálva. Kinéztem az ablakon: szülővárosom határában jártunk. A szatyraikat ölelő nők egymásnak adogatott befőttesüvegből itták a hideg kávét, a törvényosztó szipirtyó útitársának mesélte, hogy a fia a Bahamákra nősült, két unoka született, de még sohasem látta őket.
– Biztosan édesek a kis csokibabák – vijjogta mélyebb meggyőződés nélkül.
Igyekeztem összekapni magam, kezemmel dörgöltem a bóbiskolástól elernyedt arcizmaimat. Az ismerős sertéstelepet megpillantva felpattantam, odamentem a buszsofőrhöz, és alázatosan megkértem, ugyan rakjon már ki engem a városjelző tábla után, soron kívül. Belehaltam volna, ha a központi buszpályaudvarról kell ugyanide visszagyalogolni. Elviselhetetlenül feszítette ugyanis a hólyagomat a sok megivott folyadék.
A fickó ráállt. Éppen az utcánk sarkán ugrottam le, sűrűn köszöngetve a szívességet. Iramodtam volna a szülői ház irányába, de egy pillanatra mégis megtorpantam: most tényleg megnézem, kik is ültek mögöttem. De ahogyan a tovasuhanó busz ablakát láttam: senki. Régen leszállhattak. Nem foglalkoztatott tovább a gondolat, mert ismét eszembe jutott, hogy mennyire kell vizelnem. Futottam hazáig, és egyenest a fürdőszobába nyargaltam, mielőtt bárkit üdvözölhettem volna.
Miután könnyítettem magamon, előjöttem. A húgom a tükör előtt fonta a haját. Megtűzte csattal, és felém fordult:
– Örülök, hogy eljöttél.
– Ez csak természetes. Apa?
– Elment a koszorúkért.
A kertben kecskelábú asztalokat terítettek az otthonkás főzőasszonyok. A konyhaasztalon kistányérokba kiporciózva várt a vegyes savanyúság. Az egyik tányérba belenyúltam, és egy kisebb kovászos uborkát tömtem a számba.
– Ne zabálj bele – ütött a kezemre a húgom. – Inkább igyunk.
Egymás után húztuk meg a műanyag kannát. Amikor én jöttem soron, a húgom megtámasztotta, hogy ne öntsem a nyakamba, a fehér ingemre a termelői vörösbort. Neki nem kellett megtámasztanom a kannát, ő tiszta feketében volt.
Kimentem a verandára cigizni. A nagyszüleim házasságkötésük óta birtokolták ezt a kisvárosi polgárházat – zárt utcafrontra nyíló három ablak, kapubejáró –, amelynek udvarába az évtizedek során sok kis objektumot, valamint egy gyümölcsöst létesítettek. Ez volt minden családi rendezvény helyszíne. A tér gyermekkoromban határtalannak hatott, és most sem tűnt éppen szűknek. A széles törzsű, elöregedett fák uralta udvar mögött, néhány gazdasági épület által elhatárolva gyümölcsfák álltak. Régen bújócskázni jártam közéjük, az utóbbi években pedig itt gyújtottam rá, és nyomtam el a fák törzsén a csikkeket.
Éppen a harmadik cigin estem túl, amikor apám beállt az udvarra a kocsival. Intettünk egymásnak, aztán az elviselhetetlen hőség elől visszahúzódtam a házba.
– És mi újság ebben a festői mezővárosban? – kérdeztem a húgomat, aki guggolva bokszolta az apám fekete cipőjét.
– Mit tudom én. Csak tegnap este jöttem.
– Van valami kaja?
– Irdatlan mennyiségű kaja van. A vendégek számára. Inkább igyunk.
A kannába nem akartunk többet beleköpni. Most kis kristálypoharakból ittunk gyomorkeserűt.
– Indulhatunk – mondta apám, amikor belépett a szobába. – Anyátok már a ravatalozóban van.
Összenéztünk, és mindhárman egyszerre nevettünk fel.

Anyám valóban ott várt minket reggel óta, közben mindent előkészített. Villámló tekintete nem ért el, mert napszemüveg takarta, de biggyedő ajkából láttam, hogy az sem elég, hogy idetoltam a képem, soha semmi sem elég. Nyilvánvalóan gyűrött fehér ingemet mérte fel, a nyakkendőt kereste rajtam, és mivel én akartam először támadni, üdvözlés helyett odaléptem hozzá, és mutatóujjammal az orráról a homlokára toltam sötét szemüvegét.
– Vedd le. Nem illik.
Válaszra sem méltatott, hanem az apám és a húgom elé sietett, akik a koszorúkat cipelték.
– Csak bevonul, mint gróf Csekonics – tolmácsolta apám kényszeredett mosollyal anyám érzéseit, de anyám még helyeselni sem mert, mert tudta, hogy egy rossz megmozdulás, és már itt sem vagyok. Bármelyik pillanatban kisétálhatok innen. És most már azt sem mondhatja, hogy nincs hová mennem.
– Megnézed a mamát? – kérdezte anyám húga, háta mögött két anyányi kamaszlányával.
– Kösz, nem – tartottam fel a tenyerem elhárítólag, mintha aprósüteménnyel kínáltak volna meg. A nógatástól tartva elfordítottam a tekintetem és máris a rejtekhelyet kerestem. A húgom a ravatalozó mögött igazgatta olvadozó sminkjét egy zsebtükörben. Felé indultam el, de kínomban előszedtem megint a cigit. Közben végig azt néztem, hova ülhetnék le.
– Anyát látod? – kérdeztem a húgomat, mielőtt letelepedtem volna a ravatalozó védett közelségébe telepített munkásmozgalmi sírok egyikére.
– Ennyire félsz? – vigyorgott a húgom.
– Bazmeg, tudod, hogy nem félek. Csak fél napra jöttem le erre a kurva temetésre, nem akarok konfliktust – mondtam nyomatékkal, de indulat nélkül. Jólesett a kellemesen langyosra melegedett vörösmárványon ücsörögve cigizni.
– Hát Kata nem jött? – kérdezte a húgom, mintha most venné észre, hogy egyedül érkeztem.
– Nem – feleltem egyszerűen.
– De nem ugrott le?
– Nem – mondtam, és most már belenyugodtam, hogy a húgom azzal akarja agyonütni az időt a szertartás kezdetéig, hogy a volt nőmről beszélget velem. Pedig tudta jól, hogy végül nem ugrott le. – Ha aznap kiugrik az ablakon, akkor utána nem tudta volna még négy hónapig mérgezni az életem.
– De ha én odamegyek akkor, és beszélgetek vele, akkor talán nem lesz olyan dühös rád, hogy nem vagy vele, amikor öngyilkos akar lenni – dobta fel a húgom a labdát, szinte könyörögve a feloldozásért. Megadtam neki:
– Téged nem beszélgetni küldtelek oda, beszélgetni velem akart. Téged csak azért küldtelek oda, hogy ha kell, hívjad a mentőket. Mert már egy órája nem vette fel a telefont. Én meg egy ellenkező irányba távolodó vonaton ültem.
– Az a csaj elmebeteg.
– Azzal még nem is lett volna baj, én is az vagyok – mondtam.
– És én is – jelentette ki a húgom, mert születése óta mindig engem utánzott. Mellém ült a vörös csillagos sírra, összeért a vállunk. Ritkán találkozunk, de olyankor mindig megpezsdül bennünk a közös vér.
– Aztán meg ne próbálj röhögtetni, megértetted!? – mondtam, és belecsíptem a karjába, úgy, hogy fájjon. Kuncogott, és rázta a fejét.

Már éppen késedelmes kezdés miatt lehetett volna aggódni, amikor az utolsó pillanatban az anyám bátyja is befutott családostul. Mindenkor ragaszkodtak a hatásos belépőhöz. Annyira siettek, hogy még a kocsikulcsot sem volt idejük elrakni. A húgom gúnyos pillantást váltott az anyámmal, és még így a bágyasztó hőségben is szinte felpezsdültek az utálattól. Két undok unokatestvérem szokás szerint ujj nélküli, mellüket, ruganyos alakjukat kirajzoló holmit viselt, ezeket a húgom velük kapcsolatban mindig basszál-meg-miniruhának nevezte, hozzá óriási napszemüveget és táskát, rajtuk még nekem is ismerős márkajelekkel. Mintha reggel Los Angelesből még egy heroin-túladagolásban elhunyt ifjú hollywoodi színész temetésére indultak volna, de aztán a forgószél egy alföldi porfészekben tette őket le. Szánalommal figyeltem a családi erővonalak dinamikáját. Elhatároztam, hogy az egész szertartás ideje alatt a zen állapot elérésére koncentrálok.
A pap a nagyanyám gyermekkorával kezdte, de mondanivalóját bibliai példázatokba csomagolta, ezért engem már a második mondatánál elveszített.
– Nagyon érdekes – súgta a húgom. – Ezek olyan dolgok, amelyekről a nagyanyus sohasem mesélt. – Bólogattam, anélkül, hogy érteném, hogy miről beszél. Ha a húgom sem tudta, biztosan újdonság lehetett. A családban ő volt az, aki végighallgatta az öregek válogatott konfabulációt, őt tanították be arra, hogy a régi fényképeken ki kicsoda.
A ravatalozóban állt a levegő, és legfeljebb annak tudtam örülni, hogy ülhetek. Többször is nekifutottam, hogy felfogjam a halál gondolatát, de éreztem, hogy ez ma sem fog sikerülni, talán túl nagy a hőség. Könnyítésképpen a test rothadásán elmélkedtem, és ettől olyan émelygés fogott el, hogy két kezemmel kellett megtámasztanom lelógó fejemet.
– Kis őszibarackom – mondta a pap. Erre én is megelevenedtem kicsit. Éreztem a rám szegeződő tekinteteket. – Így emlegette egyetlen fiúunokáját, szeme fényét. És hogy folyton emlegette, arra bizonyságot adhatunk mi mindnyájan, akik napra nap beszédbe elegyedtünk vele.
Bizsergést éreztem a könnyzacskóim táján, és bizakodva vártam, merre dől a mérleg nyelve. A húgom előrébb tartott: nyilván már előttem megemlíttetett, így kövér könnycseppek gurultak az arcán. Nem tudom milyen szisztéma szerint haladt a pap, de most anyám bátyjának családjára tért rá:
– Kedves halottunk nagy fájdalma volt – folytatta a pap, – hogy betegágyából már nem kelhetett fel, hogy megnézze az új kerti medencét, melynek elkészültére olyannyira várt.
Undok unokatestvéreim kórusban zokogtak fel. A húgom hirtelen abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, és kiegyenesedett ültében. Ádáz kifejezést öltött az arca. Tudtam, mire gondol. Nagymama tényleg könnyen lelkesedett materiális célokért, és igazán kedvére való anyagiak a fia háztartásában akadtak. Nem is ez bántott, ez már rég nem érdekelt, hanem hogy talán az utolsó lehetőség veszett el, hogy sírni tudjak azért az asszonyért, aki engem kis őszibarackjának becézett. A gyászolókat kezdtem pásztázni.
A koporsó másik végénél egy lány állt, és valahogy az a benyomásom támadt, hogy láttam már a mai nap folyamán. Eltűnődtem. Hamar eszembe jutott, hiszen reggel óta alig találkoztam új emberrel. A ruhájára emlékeztem. A kis fehér pöttyök miatt a buszon nem látszott, hogy gyászruhát visel, de a sötét alapszín révén a lány mégsem rítt ki a gyászolók fekete hadából. Decens, térd alá érő, mégis bájos holmi volt. Biztos ez, kérdeztem magamtól, de a lány felemelte tekintetét és egyenesen a szemembe nézett. Finoman elmosolyodott, mint aki szintén felismer. Hiszen már váltottunk egy röpke pillantást, amikor elfoglaltam az előtte lévő ülőhelyet.
Hogy kerülhetett ide? Régen láttam minden elsőfokú unokatestvéreimet, de őket már teljes számban azonosítottam. Úgy kalkuláltam, hogy csak annál távolabbi rokon lehet. Egyre vizsgálgattam a vonásait, és volt is benne valami ismerős. Talán valami gyermekkori játszópajtás? Azért pillog rám ilyen sűrűn, mert papás-mamásat játszottunk a kukoricagóréban, miközben nagyanyáink bontott csirkével csereberéltek, aztán az üzletet megpecsételendő decis vizespohárban gőzölgő feketekávéba dobták a kockacukrot?
Felsorakoztunk, hogy a koporsót a sírgödörhöz kísérjük. Néztem a lányt, hogy ki mellé áll a sorban, de akkor megindult a menet, és az apám és anyám mögött, a húgom oldalán sodródtam a sírhelyig. Ott meg, az első sorba beszorítva, nem nagyon forgolódhattam.
Mindenkiről szakadt a víz, így a pap határozottan tempósan zavarta le a befejezést. Megrázta kis szerkentyűjét a sír felett, megtörölte izzadó homlokát, és lelépett. A temetkezési vállalkozás velünk együtt szenvedő alkalmazottai percek alatt betemették a gödröt, és mire megmozdulhattam volna, a tömeg már feloszlott.
Lassan bandukoltam a kijárat felé, még a részvétnyilvánítás is a nyárfák hűvösében folyt. Nagyanyám barátnői megrendültségükben fojtott hangon társalogtak valami olyasmiről, ami még abban is megakadályozta őket, hogy nekem támadjanak és fonnyadt ajkaikkal végigcsókoljanak engem, az egykor hamvas őszibarackot.
– …pedofília… – mondta ki az egyikük kigúvadt szemekkel.
– A plébánián bújtatta…
– …mind a kettőt!
Mind a kettőt? Most sajnáltam csak igazán, hogy nem néztem meg magamnak jobban azt a papot. De egyik öregasszonyhoz sem tartozott unoka. S az a lány nálam nyilvánvalóan jó néhány évvel fiatalabb lehet.

A hangulat a csigaleves után kezdett meredeken emelkedni. A melegben mindenkit jobban megcsapott a homoki borból kevert fröccs. A nagyapám viszont sört kortyolgatott a díszhelyen, az asztalfőn elhelyezett fonott karosszékben.
– Irénkém, ki ez a fiatalember? – nézett segélykérően az idősebb lányára felém integetve. Mosolyogva bemutatkoztam és le is kezeltem vele, de a névről nem jutott eszébe semmi. Csak a saját gyerekeinek tudta a nevét, minket legfeljebb gyermekkori arcunkról ismert. Attól tartottam, kisvártatva azt kérdezi meg, kinek a temetése miatt jöttünk így össze, de erre is rátett egy kislapáttal:
– Minek jött ennyi vendég?
A húgom mesélte hazafelé a kocsiban, hogy az utóbbi időben már anyámat nézte a nagyanyámnak, a nagyanyámat meg valamiért kórházi ápolónőnek, akinek azt is elpanaszolta, hogy neki esze ágában sem volt megnősülni, csak az anyja ráparancsolt, hogy vegye el azt a tűzrőlpattant fiatal lányt. Noha ő igazából nem is akarta, nem ezt akarta.
Ilyen feltételek mellett ép ésszel mindenki arra tett volna a családban nagyobb téteket, hogy nagyapa tér meg hamarabb a Teremtőjéhez, hiszen nehéz élete volt. Hirtelen nem is jutott eszembe csak olyan, akinek nehéz élete volt. Nagyapámnak és nagyanyámnak is nehéz élete volt, részben ebből, részben pedig abból következően, hogy az apámnak nehéz élete volt, az anyámnak is nehéz élete volt. És nekem is nehéz az életem.
A termetes diófa az egész udvar fölé kiterjesztette ágait – árnyas lombjai alatt negyvenen ebédeltek. A nagyanyám népszerű személyiségnek számított: százötvenen jöttek el a temetésre, és még a torra is benézett az állatorvos, az öregek otthonának azon közössége, akikkel gyógyfürdőre járt, és a bolt teljes személyzete, ahol ugyan már tíz éve nem dolgozott, de ahol még nyugdíjasként is naponta kísértett, mint egy hazajáró lélek.
Az undok unokatestvéreim a nekik osztott szerepet játszották: az urbánus dekadencia szélsőséges megnyilvánulásaiból kínáltak példatárat. Mindenki köréjük gyűlt, mentális jegyzeteket készített, majd amint még asztalbontás előtt távoztak – mert rendszerint valami jobb program várta őket valahol – a maradék tagság jóleső szörnyülködéssel tárgyalta viselt dolgaikat. Az már régen bekövetkezett, hogy a családi hajszínt platinaszőkére cserélték, de most véglegesen elhatárolták magukat tőlünk: egyikük jégkék, másikuk tengerzöld kontaktlencsét viselt. Mi pedig semmilyen hajunkkal, meghatározhatatlan színű szemünkkel úgy néztük őket, germán istennőket, mint valami alföldi génmoslék.
– Miért temetik az anyóst arccal lefelé? – kérdezte az apám egy színültig töltött pálinkáspoharat nyújtva felém. A másikat a húgomnak adta.
– Miért – feleltem, és gyorsan le is döntöttem az italt, mielőtt az apám a poénra koccint velem.
– Hogy ha feltámad, lefelé kaparjon – mondta, és az égre felé emelte poharát. – Nagyanyátoktól még az is kitelik, hogy kikaparja magát.
A húgom megrázkódott, de hogy az erős pálinkától, a szörnyű vicctől, vagy az elénk vázolt borzalmas képtől, azt nem tudtam eldönteni. Ahogyan a nők szokták, gyorsan kortyolt valami édes levet, hogy elvegye a pálinka ízét.
– Ne itasd a gyerekeket – jelent meg anyám az apám háta mögött hirtelen, mint aki most kapta volna le a láthatatlanná tévő sapkáját. – Mindenki jókedvűre issza magát, én meg itt maradok egyedül józanon. – Egzisztenciális félelme volt ez. Úgy viselte az állandó, önkéntes józanságot, mint valami szerzetesi szőrcsuhát, de ez nem jelenti azt, hogy nem érezte néha kényelmetlenül magát benne. Még így is bánta, hogy nagykorúak lettünk.
– Igyál te is! – kurjantotta az apám, és ebből is látszott, hogy kezd megfeledkezni a játékszabályokról. Az anyám meggyilkolta a tekintetével, aztán teátrálisan legyintett egyet.
- Valakinek helyt kell állnia. Ti bezzeg… – Valami nagyon fenyegető monológ kezdődött, és én már anyám feje felett kémleltem a kertet, kihez lehetne csatlakozni a rendületlenül marhapörköltet lakmározó nyugdíjasklub, a kényszeredetten bájolgó rokonság és a különféle kisvárosi előkelőségek színes forgatagában. Látómezőm peremén érzékeltem egy optikailag mozgó foltot. Odafordítottam a fejem.
A kecskelábú asztalokon túl, a kert sarkában a pöttyös ruhás lány ült az eperfára szerelt kerti hintán, és unottan lóbálta a lábát. Az időközben megmarkolt sörösüveget leengedtem combmagasságba, és hitetlenkedve odaballagtam hozzá.
– Szép jó napot.
– Jó napot.
– Hát te? Nem ülsz asztalhoz?
– Nem ismerek itt senkit.
– Én meg majdnem mindenkit ismerek. Az se jobb, elhiheted – mondtam a számba dugott cigivel, fél kézzel az öngyújtóm után kutatva. – Hát akkor miért jöttél el?
– Ilyenkor muszáj – mondta. Nem akartam tovább faggatni, mert olyan jelentőségteljes pillantást vetett rám, mintha nekem tudnom kellene, miért muszáj neki a nagyanyám temetésén jelen lenni. Amúgy is: sejtettem az okát. A nagyanyámmal nem lehetett úgy végigmenni a főutcán, hogy fűbe-fába bele ne kössön. A fiatalságot különösen kedvelte. Rágyújtottam, és nekidőltem az eperfának. Szerencsére még nem hullott róla az az émelyítően édes illatú, fehér termés, amelybe gyermekkoromban úgy irtóztam belelépni.
Kifújtam a füstöt. Végiggondoltam, miképpen kezdeményezhetnék társalgást, mert az illendőség kedvéért mindenképpen társalogni akartam. Magam miatt egyáltalán nem, beértem volna azzal is, ha csak nézhetem: csillogó szemét, szép ívű állát, telt ajkait. Kicsi, keskeny lábfejével a magas fűbe túrt.
– Te mezítláb vagy?
– Minek nekem cipő? – mondta nevetve, és hintástól hátrafelé lépegetett, hogy lendületet vegyen. A karja napsütötte barna volt, de a ruhakivágása mélyebben ívelt, mint a barnaság. Egy éles határvonalat elhagyva hófehér keblek kezdődtek el, ezeket követtem a szememmel egészen a vidám pöttyök hatalomátvételéig.
Eljött az idő. Érdekelnek még a velem egyidős nők – okosak, mélyek, szellemesek – de elgyönyörködni már nem bennük fogok. Ahogy telik-múlik az élet, már csak azok ráznak fel, akik éppen óvodába kezdtek járni, amikor én gimnáziumba mentem, aztán azok, akik akkor születtek, amikor érettségiztem, végül majd azok, akiknek akár az apja is lehetnék.
A ház felé pillantottam, talán megéreztem, hogy a húgom a verandáról nekem integet. Széles kézmozdulatokkal mímelte az evést. Hasonlóan széles mozdulatokkal intettem nemet. Mégsem menekültem meg. Az asztalok felől a nagybátyám tartott felém aggodalmas arccal, mint aki fontos küldetésben jár el. Jobb mutatóujján slusszkulcsot pörgetett.
Amióta az eszemet tudom, a nagybátyámat soha nem láttam kocsikulcs nélkül. Vagy valahonnan érkezett, vagy valahová tartott, de nem maradt sokáig. Amit nem is bántunk, hiszen jelenlétében csak feszengtünk. Különösképpen a feleségétől tartott mindenki, aki ugyan hozzánk hasonló senkifattya volt, de mégiscsak született pesti nő.
– Siettek haza csobbanni egyet a medencében? – kérdeztem élesen, de a nagybátyám nem volt elég gyors eszű az efféle osztályharcos hőzöngéshez, őt csak azzal lehetett volna megsérteni, ha kurvaanyázni kezdek. Megfontoltan válaszolt:
– Ja. Bár a víztisztító még nem tökéletes. Ki kell cseréltetni, egy éven belül még jó rá a garancia.
– Szuper – bólintottam rá, és visszanéztem a pöttyös ruhás lányra, aki már a diófa lombját érintette a repülő hintán kinyújtott lábfejével, és a fellebbenő szoknya alatt izmos, megfeszített combja is megvillant. Szerettem volna ellökni Laci bácsit, visszafordulni, és csak bámulni a tizennyolc éves lány tizennyolc éves lábait. Odafordultam a nagybátyámhoz, és szememmel üzentem neki, hogy köszönöm, váltottunk pár szót, most már mehet, de ő éppen most helyezkedett el a fehér kerti székben, amelyből a nagyanyám – az utóbbi néhány évben, mióta a lába fájt – ülve szedte a málnát és az egrest.
– És mi újság? – kérdezte ráérősen.
– Semmi.
– Van-e jó állásod?
– Hát, állásom pillanatnyilag nincs, de munka az akad.
– Azért egy kis pénz összejön?
– Amennyi kell.
– Barátnő jól van? Az a kis szeplős orrú, akivel a múltkor láttunk.
– Nem, nincs meg.
– Mi lett vele?
Ettől a kérdéstől elállt a szavam. Felmorzsolódtam, akartam volna mondani, felmorzsolódtam a fúriák, szfinxek és démonok ellen vívott harcban, ahogyan talán az apám és nagyapám is. Mit is tehetnék. Mit is mondhatnék. Mintegy segélykérően ismét hátranéztem a lányra, de a hinta már üresen lengett.

– Mert vegyük például a nagy hódítókat – magyaráztam a húgomnak, miközben a két utolsó húsfalatkát tologattam a tányéron. – Olyan mennyiségű hatalomra tesznek szert, amelyet csak a személyük tart egyben. Haláluk vagy bukásuk után viszont kiderül, hogy az általuk megteremtett birodalom nagysága illuzórikus. Ott van Napóleon…
– Hagyjuk Napóleont. Mi van Laci bácsival?
– Ha nincs meg a hasonlóan karizmatikus utód – és általában nincs – az abszolút hatalom darabjaira hull. Én csak most próbálom feltérképezni, miképpen történt meg a birodalom újrafelosztása. Például anya nyerte meg a rendezvényszervezést. Laci bácsi pedig… hogy is mondjam? Az utódgondozást? Az utánpótlás-nevelést?
– Foglalkozna inkább azzal a két buta riheronggyal, akiknek már tizennégy évesen kevés volt a csók – mondta a húgom fújtatva, nyilvánvalóan gazellatestű unokahúgainkra gondolva. – Az imént még az előszobatükörben rúzsozták a vulgáris szájukat. Hova mennek a nagyanyjuk temetéséről? Habpartiba?
– Elmentek?
– El.
– És az a lány, egy ilyen fura fehérpöttyös ruhában, akivel a hintánál beszéltem, azt nem láttad elmenni?
– Kiről beszélsz? – nézett rám a húgom értetlenül.
– Egy kis helyi illetőség. Egy csomó testvére van, az apja meg valami bűnöző. Nem ismered? – hadartam flegmán, hogy izgalmamat leplezzem.
– Én sem ismerek itt mindenkit – vont vállat a húgom. – Csípjük a vidéki lányokat? – tette hozzá gúnyosan. A vidékiség felemlegetésével általában az önironikus megnyilvánulásokra teremtett magának lehetőséget.
– Mikor hogy.
– A vidéki lányok családszeretők. A vidéki lányok jobban főznek. A vidéki lányoknak nagyobb a mellük. A vidéki lányok hálásabbak, ragaszkodóbbak… – magyarázta, mintha valami kutyafajta előnyeit ecsetelné.
– Esküszöm, kedvet csináltál hozzájuk – mondtam, és megtöröltem a számat, félretettem a tányért. Máris hiányzott a látvány, ahogyan a pöttyös ruhás lány ül a hintán és mezítláb tapodja a füvet. Ez a hintázás valahogy nagyon beakadt. Talán a gyermekkorom édességét idézte meg bennem. És most, egy pálinka és két sör után, kezdtem úgy érezni, hogy boldog gyermekkorom volt.
A széttartó fehér pontokat kerestem, de nem találtam. Minden nagy társaságban történő ismerkedés alkalmával úgy éreztem magam, mint aki patak partján térdelve kézzel fog halat. Elúszott, vagy csak én nem látom? Paskoljam a vizet? Mindenesetre kisétáltam a hintához. Sehol senki. Aztán beljebb mentem, a fák közé.
A lány a cseresznyefa alatt állt, és úgy nézett rám, mintha várt volna.
– Te jó ég, már azt hittem, eltűntél – kiáltottam fel megkönnyebbülten. – Ne haragudj, hogy cserbenhagytalak, de a nagybátyám a jövőmről prédikált nekem.
Most vettem csak észre, hogy a haja egérbarna, a szeme pedig szürkéskék, az ilyen lányok szokták a hajukat szőkére festetni, meg persze vörösre, feketére, lilára. A francia lányokra emlékeztetett a nyári egyetemről, akik nem ragadtak a festéktől, mint a sok keleti bárisnya, honfitársnőimet is beleértve, és mégis olyan izgalomba jöttem tőlük, hogy az egyikkel még sokáig leveleztem, telve lelkesedéssel és nagy reményekkel.
– És mit rejt a jövőd? – kérdezte huncutul.
Kicsit elszégyelltem magam, mert amikor beszélt, nem is a szemébe néztem, hanem a puha, vastag ajkak lusta mozgását figyeltem. Ezért annyit vetettem csak oda szórakozottan, hogy „széthullást”, máris azt figyeltem, miképpen mozdul erre a nedves, párnás száj. Ezúttal gyorsan, izgatottan formálta a szavakat:
– Még fiatal vagy és erős, dolgozni is tudsz, miért csüggednél?
Egy pillanatra megszédültem a sóvárgástól, annyira szerettem volna én is így gondolni mindezt. Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek.
– Kérlek, mondd ezt még egyszer.
– Ne csüggedj.
Nagyon komolyan mondta, és rögtön eszembe jutott, amit a buszon, a hátam mögött mesélt.
– Elfogyott a cigim. Mindjárt jövök – mondtam, mert akkor már annyira kellett hugyoznom, hogy a legszebb pillanatokat sem tudtam volna teljes mértékben kiélvezni. – Megvársz, ugye?
– Nem sietek sehova.
– De itt legyél ám, a cseresznyefa alatt.
Rohantam az udvaron át, fel a lépcsőn, be a házba.
– El az útból – mondtam az anyámnak, aki egy nagy tálca apró csészikébe kitöltött kávéval jött szembe velem. Félreállt, és gyanakodva méregetett, de aztán továbbindult. Sietős mozgásom közben szemem sarkából láttam, ahogyan a nagyapám a kanapén szunyókál – arca, mint egy halotti maszk –, a húgom pedig gyomorteát főz az apámnak, aki két kezébe temeti az arcát. Zöld arcát, teszem hozzá, mert látszott, hogy perceken belül hányni fog, és akkor nem jutottam volna be a fürdőszobába, órákig nem.
A tükörben igazítottam valamit a hajamon, és amikor arra gondoltam, hogy visszatérve nem találom a pöttyös ruhás lányt a cseresznyefa alatt, egyet ki is hagyott a szívverésem.
De ott volt. A sarkára ült, a ruháját szépen elrendezgette körben. Most már nem is akartam megkérdezni a nevét, mert féltem, hogy Szandiként, Anitaként nevezi meg magát, és azonnal kiábrándulok. Mindezt késleltetni akartam, de egyre sürgetőbben kívántam, hogy a hamvas bőrét megérinthessem valahol. Legalább a kezén.
– Figyelj, itt nem lehet beszélgetni – vettem elő egy régebbi, a gimnázium óta nem használt dumámat. – Menjünk egy nyugodtabb helyre.
Szétnyíló szájjal, kissé kacéran mosolyodott el. Így szokták a csajok, ha megérzik, hogy fölénybe kerültek. De bennem egyre állatiasabb vágy kezdett felszólalni. A pöttyös ruhája alá akartam nyúlni, a combját simogatni, a fülébe susogni, a nyaka hajlatába fúrni a fejem. Aztán miután mindezeket kiélveztem: a duzzadt ajkait harapdálni, melle keménységét megtapintani, összes pici lábujját leszopogatni.
– Jössz? – lihegtem a fülébe. Éreztem magamon a kétségbeesést. – Gyere el velem… – majdnem azt mondtam, hogy „az albérletembe”, de mielőtt hülyét csinálhattam volna magamból, észbe kaptam.
– …Budapestre – nyögtem ki némi habozás után. – Nemsokára indul vissza… a busz…
Felviszlek busszal az albérletembe, végső soron ez volt a nagylelkű ajánlatom. Nagylelkű ajánlat volt, mert tiszta szívből inkább azt mondtam volna, hogy gyerünk a városi parkba, ott emlékezetem szerint ritkán nyírják a bokrokat, és az éj is rövidesen leszáll. Az mutatta komoly szándékaimat, hogy mégsem mondtam ezt. Éreztem ugyan, hogy köd ereszkedett az agyamra, de abban a pillanatban az tűnt az egyedüli megoldásnak, ha a lány velem jön, hozzám költözik, éjszakánként odabújik, és minden reggel elmondja, hogy ne csüggedjek, nincs miért csüggednem.
– Eljössz velem?
Nézett rám komolyan, de nem mondta, hogy nem. Merőn figyelt egy darabig, majd kibökte:
– Akkor majd találkozunk.
– A buszmegállóban? Igen?
Mintha bólintott volna egy picinykét.
– Biztos?
– Biztos.
Szorongással hagytam hátra, de magamat is győzködtem: nem léphettünk volna le együtt, ezek pletykás népek. A feloszlóban lévő vendégség maradványai között az anyám és a húga ültek leánygyermekeikkel, de a húgom felpattant, és utánam szaladt a konyhába, amikor meglátta, hogy ingemet igazgatom.
– Majd én – mondta, és kihúzta, majd ügyesen visszahajtogatta hányavetin feltűrt ingujjaimat.
– Mikor megy vissza busz?
– Óra harminckor – felelte a húgom, a nagy konyhai faliórára sandítva. – Nem maradsz reggelig? Akkor én is veled…
– Nem. Ma este dolgom van. Az élet nem áll meg – mondtam mosolyogva. A húgom elnézte, ahogyan a mosogatónál – amint arra számítottam, a fürdőszoba felől már félelmetes öklendezés hangzott – hideg víz alá dugom a fejem, nedves hajam hátrasimítom, gurgulázok, köpök.
– Még egy percet várj. Szavazzál te is.
– Mire szavazzak?
– Hogy nagyanyus melyik képe kerüljön a sírkőre.
– Akármelyik.
– Demokrácia van. Tessék szavazni. Ott vannak a fotók az étkezőasztalon – kiáltotta a húgom, de már sarkon fordult, rám se nézett. Ment az elhagyott, rommá lőtt terítékek közé, hogy a többiekkel azt kalkulálja, mennyibe kerülhet egy színes kontaktlencse.

Megnéztem a képeket, de utána már nem mertem az udvar felé kerülni. Egyből elindultam, még csak el sem köszöntem senkitől. Az utcára nyíló ajtót nyitottam ki, amelyik rendesen mindig kulcsra van zárva. Egyenesen a buszpályaudvarra tartottam, egész úton hátra sem pillantottam.
Már a buszon ültem, amikor a húgom felhívott.
– Az hagyján, hogy köszönés nélkül leléptél, de miért vitted el a fényképeket?
– Még nézegetem őket egy kicsit – feleltem.
– Jól van, cseszd meg, nézegessed, de képes leszel nem elveszíteni, aztán holnap borítékban, ajánlva feladni? – Összerezzentem pattogó hangjától.
– Most úgy beszélsz, mint anya.
– Te beteg vagy – csattant fel, és már csak a tárcsahangot hallottam.
Elraktam a telefont, és előszedtem a zakózsebből a három régi képet. Az elsőn nagymama úgy ötven éves lehet: erős rúzs, szőkére festett haj, tupír, és himbálózó aranyfülbevaló: én éppen így ismertem meg. A másikon fiatal anya az ötvenes években. Büszkén mosolyog, de látszik, hogy nem alszik sokat. Jobbján ünneplő ruhás kisfiú, balján kislány áll, a karjában egy bepólyált csecsemő.
Én a harmadik képre szavaztam. Ezen sötétszínű, fehérpettyes nyári ruhában, mezítláb, napsütötten áll egy virágzó cseresznyefa tövében. Világos, egérbarna haja kibontva, puha, telt ajkait durcásan lebiggyeszti, de a szeme nevet, s kicsiny, keskeny lábfejével éppen beletúr a magasra nőtt fűbe. Nem több mint tizennyolc éves.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr201746886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.