Jobb lenne, ha egy szót sem értenék. Nem érdekel, kicsoda, csak menjünk föl a lakására, feküdjünk le, és kész, olyan kalandra vágyom, amely néma, nem akarom hallani, mi a hobbija, ki az anyja, milyen a viszonya az apjával, mi a világnézete, milyen könyvet olvas, a sós ételt szereti vagy az édességet, hány csajt dugott meg, melyik a kedvenc együttese, szeret-e színházba járni, áj em doktor, inkább fogná be, elég nekem most, hogy kíván, több információra nincs szükségem, május van, süt a nap az Andrássy úton, gó hóm? kérdezi, bólintok, pedig most az lenne a legjobb ha berángatna ezen a kapun, mert nem bírná tovább, a falnak lökne és nekem esne, aztán menne tovább a Hősök tere felé, én meg feladnám a levelet a Bajcsyn; mindegy, csak többet ne beszéljen, ne rontsa el ezt az ideálisnak induló kalandot, hiszen nem véletlenül esett rá a választásom, mivelhogy nem csak az arcát vettem szemügyre,hanem a kezét is.
Kamasz koromban könyvtárnyi "tudományos" irodalmat elolvastam, nehogy már az legyen, hogy az emberismeret rögös útján csak a szépirodalomra támaszkodhatok, elvégre nem lehet mindenki Hamlet, III. Richárd, Rómeó, vagy Miskin; jöhetett a mágia és okkultizmus, az asztrológia, a számmisztika, a szeplők jelentése - szeplő a fülcimpán: gazdagság -, a ráncok - hullámos ráncok a homlokon: vízbefúlás; a szőrzet - szőrös kézfej: brutalitás -, satöbbi, satöbbi. Ám az élet sorra rácofolt a tanultakra. A Halak jegyű úgy viselkedett, mint egy Kos, akinek a születési számait összeadtam nagy nehezen, mert a matek sosem volt az erősségem, és kijött a 3, ami kitűnő kommunikációs készséget jelent, viszont az illető szófukar volt. A végtelenségig sorolhatnám kudarcaimat a tenyérjóslás, az álomfejtés, a grafológia területén. Az embert nem lehet könyvekből megtanulni, szűrtem le a tanulságot, és elhatároztam, előítéleteimtől gyorsan megszabadulok. Mindazonáltal más a szándék, és megint más a magvalósítás: mindig óvakodtam a szőrös kézfejű férfiaktól. Persze ahogy jobban belegondolok, egyszer azért mégiscsak engedtem egy ilyennek, jól rá is fáztam, mert valahányszor meglátogatott, az izgatottságtól allergiás rohamot kapott szegény, bedagadt a szeme, folyni kezdett az orra, röpke egy óra alatt elhasznált öt csomag papírzsebkendőt, de ez volt a kisebb baj. Sajnos az a tipus volt, aki szerette a mazochista játékokat, s jóllehet nem vagyok egy Freud, azért azt sejtettem, hogy ennek jó vége nem lehet, előbb-utóbb átfordulhat a dolog. Szeretőm már a harmadik randinkon olyan erőszakosan követelte, hogy csupasz fenekét üssem a fakanállal, mint egy rabszolgahajcsár, bizony nem lehet könnyű a dominák élete, gondoltam, és többé nem találkoztam vele.
Rámosolygok a férfira: azért választottalak, mert a Le Monde-ot olvastad, abban reménykedtem, hogy csak franciául beszélsz! mondom magyarul, ő rögvest válaszol, szerencsére franciául, ami azt jelenti, hogy egy mukkot sem értek.
Marokkó. Marokkó. Mama.
Na tessék! Többet nem mosolygok rá, máris elrontotta a játékomat ez a hülye, még hogy a nők szeretnek beszélgetni! Röhögnöm kell. Miért nem érzi, mire van szükségem? pedig elég világos a helyzet: a trolin szemezni kezdtem vele, amikor leszálltam, ő jött utánam, megszólított, én megfogtam a kezét, úgy látszik, nem tud olvasni a szememből. A férfiaknak nincs szükségük arra, hogy a női mimika rejtelmeiben elmélyedjenek, magukra kell figyelniük állandóan, mindig attól rettegnek, hogy nem fog felállni. Mi lesz ha nem fog felállni? Úr isten, én is impotens leszek? Mit fog szólni, ha meglátja milyen kicsi? A férjének, a szeretőjének biztos nagyobb van, mint nekem! Majd biztos ki fog nevetni, s én ott állok előtte megszégyenülten, összetöpörödött farokkal. A strandon is csak egymást bámulják, már aki el mer menni ilyen helyre. Sztyúdent in Pari, mondja, szóval orvostanhallgató, nem nézek rá kérdőn, csak bosszankodom, mire a lakásához érünk már majdnem annyit fogok tudni róla mint Laciról, de most nem gondolok rá.
Meg a szerkesztőségre se gondolok.
"Ne haragudj, de az a mennyiség, amit te egy hét alatt lefordítasz, enyhén szólva kevés, példát vehetnél Éváról, most mit vágsz ilyen sértődött pofát, én csak jót akarok neked." Áj láv jú, mondja a férfi, visszarángat az Andrássy út valóságába,de azért nagyon elegem van már ebből a sok szövegből, nem válaszolok, csak megsimogatom az arcát és szájon csókolom. Magához húz, hogy érezzem, mennyire föl van izgulva, ez biztos elégedettséggel tölti el, hát még engem, semmi mást nem akarok, csak egy jót szeretkezni, tudni azt, hogy valakinek kellek.
A sötét lakásban halottszagot érzek. Úr isten! Én nem vagyok normális! Ki ez az ember?
Mama!
Odamutat a szemközti ablak irányába, lassan hozzászokik a szemem a homályhoz. A lakás olyan, mint egy szőnyegüzlet, a minimum százéves lakás parkettáját, falait úgy beborítják a kisebb-nagyobb szőnyegek, hogy még ha világos lenne, akkor se lehetne látni, milyen színűre festették annak idején a falakat. A dohányzóasztalon réztál, rajta teáskanna, a tál mellett kétoldalt egy-egy réz gyertyatartó. A bordó, aprómintás szőnyeggel letakart öblös fotelben ott ül valaki, az arcát azonban nem lehet kivenni, csak a hosszú alumínium kötőtű ritmikus mozgását, ahogy meg-megcsillan a piszkos ablakon beszűrődő gyönge fényben.
Az asszony föl se néz, tudja mi van, gondolom, miközben a férfi betessékel a hálószobájába.
Minek jöttem ide?
Már késő, izgatottan csókolni kezd, lelök az ágyra, legángatja rólam a bugyimat, és gyorsan, gyorsan belémhatol. Milyen vastag, gondolom, teljesen betölt, igen, körül van metélve, jobb mint egy körülmetéletlennel, az ajtó mögött ül az anyja, és köti neki a pulóvert, nehogy télen megfázzon ebben a hideg országban. A férfi végig a szemembe néz, mintha a tekintetével is meg akarna erőszakolni. Ilyennel még nem találkoztam, csak néz, néz azzal a fekete szemével, s még az elélvezés előtti pillanatban sem kapja el a tekintetét. Nem tudom miért kell sírnom, potyognak a könnyeim, ő megsimogatja az arcomat, gyöngéden a számat csókolja, ez is olyan furcsa, hogy nem ugrik föl azonnal, nem rohan a fürdőszobába, hanem csak fekszik rajtam, és babusgat. Kedvessége egyre terhesebb, megmozdulok alatta, amiből megérzi, hogy le kell szállnia rólam, gyorsan felöltözik és a falnak támasztott gitárért nyúl. Leül mellém az ágyra. Csak nehogy gitározni kezdjen! Valami francia sanzont énekel, ölében a gitárral, mindjárt elhányom magam, mert nem őt látom, hanem az anyját. Hányszor kellett végighallgatnia ezt a számot?
El innen! Felpattanok, ő értetlenül utánam bámul. Átviharzok a lakáson, lerohanok a lépcsőn, és arra gondolok, hogy odakint végre friss levegőt vehetek.
S valóban, ahogy kijutok az Andrássy útra és arcul vág a májusi napfény, már a kabátom zsebében kutatok, elő akarom bányászni a toll, a papírzsebkendő, a labello, a kesztyű között megbúvó papírfecnit, amire fölírtam, mit kell venni a Hold utcai piacon, persze előtte még bemegyek a postára, és végre feladom a levelet.
Utolsó kommentek