HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.01. 14:28 magyardekameron

Bán Zsófia: Hús

Címkék: bán zsófia

Legtovább a hús emlékezik. Az orr vészesen, mondhatni drámaian feledékeny – lényegében már másnap csupán valami halvány derengésből, kósza lerakódásból dolgozik, mintha ott se lett volna az, amit meg akarna kaparintani, s ami korábban úgy tűnt, örökre bevésődött. Az ízlelőbimbók sem mondhatók éppen megbízhatóbbaknak e téren, azok is minduntalan emlékeztetőkre, frissítésre szorulnak. Ezzel szemben, a szem és a fül képes némi önálló működésre, rendelkezik bizonyos fokú felidézőképességgel, van saját, többé-kevésbé működő valósága (belső látás, belső hallás), amely nem szorul állandóan külső megerősítésre, ugyanakkor mindkettő hajlamos arra, hogy úgy tüntesse fel magát – különösen a szem – hogy az emlékezet, sőt, az érzékek terén nincsen párja, versenytársa, s ezt az ostoba, megvezetett világ hajlamos készpénznek venni és elhinni. A hús azonban hallgat és győz. Nincs szüksége kampányra, bizonygatásra, hiszen fölénye olyan nyilvánvaló. Mert nyilvánvaló, hogy nincs a testnek olyan pillanata, amely ne korábbi érintésekből jönne létre, ne azokból építkezne; ott bújkálnak minden mozdulatunkban, ahogy nyúlunk a kenyérért, ahogy törülközünk vagy fésülködünk, ahogy az utcán átmegyünk, vagy ahogy, mintegy véletlenül, hozzáér a kezünk a ruhatáros kezéhez, amikor az aprót visszavesszük, ott dolgozik a mélyben, a pórusok és a bőrfelszín alatt, mint valami mélytengeri áramlat, a hús emlékezete, s jelzi, ha megvan az, aminek meg kell lennie, de jelzi a hiányt is. A hús minden órában és minden pillanatban jelez.

Ahogy beléptek a helyiségbe látszott rajtuk, hogy mindketten mást akarnak, más okból vannak ott. Az apró, törékeny lány bújt volna a bőrdzsekije alatt öltönyt viselő férfihez, a tekintete és minden mozdulata, még ahogy a kabátja gallérját fázósan összehúzta a nyakán, az is arról szólt, hogy legyen minden úgy, ahogy eddig volt, akárhogyan is, de maradjanak együtt. Fogja fel, mondta legutóbb a férfi olyan hangon, mint aki egy képtelenül rossz üzleti ajánlatot söpör le az asztalról, hogy vége, hogy nincs tovább, hogy van már másik nője, hogy nehogy már bemeséljen magának mindenféléket, az egész csak néhány jó dugás, na jó, néhány extrajó dugás volt, ami mondjuk, tényleg ritka, az a fajta, ami után órákig mintha kómában feküdnél, mintha kipumpálták volna belőled az élet minden formáját és egy rakás szétesett, zsongó molekula lennél, amelyek csak lassan állnak össze újra bőrré, aztán a bőr alatt hússá, és a hús emberré, de hogy emiatt valaki mindenféléket képzelegjen, hogy gyereket akarjon tőle, megtartani egy véletlenül beakadt gyereket... nehogy már itt családot alapítsanak és boldogan éljenek míg meg nem halnak, őt nem fogják harmincévesen bepalizni, ne már, hogy rajta röhögjön az összes haver a cégnél. A lányon azonban látszott, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmi, ha a férfi nincs, akkor nincs ő sem, és hogy kész lépéseket is tenni azért, hogy ez szó szerint igaz legyen. Már koraeste volt, amikor egy utcai lámpa sárgás fénytócsájában állva, ezt elég világosan a férfi tudtára is adta. S hiába, hogy a lány a gyér világításban csak még szebbnek és védtelenebbnek látszott, amitől a férfi megint elgyengült, és a húsa szinte égni kezdett attól a hiánytól, ami csak akkor szűnt meg, ha érezte a lány testét az övéhez tapadni, ha, mint egy drogos, megkapta végre az aznapi adagját, de éppen hogy nem akarta ezt a függőséget, nem akart senkitől és semmitől függni, se nőtől, se gyerektől, és ezért nem tűrhette tovább ezt a kiszolgáltatott állapotot, ám a fenyegetésnek is beillő, halk, tárgyilagos közléstől mégis beijedt, már előre látta az elhúzódó kellemetlenségeket, ahogy bele kell majd néznie a lány anyjának szemébe, aki őt kedvelte, s aki rendszeresen, hétvégeken etette, és olykor még pénzzel is kisegítette, ha úgy alakultak a dolgok, ezért úgy döntött, még egyszer, utoljára beül a lánnyal valahova, hogy végleg, szépen lerendezzék ezt a dolgot.

A lepusztult, még a háború alatt szétlőtt és azóta érintetlenül hagyott, málló vakolatú házakkal övezett, novemberi utcáról belépve, a kínai Aranysárkány vendéglő mintha hirtelen jóvá akarta volna tenni az odakint uralkodó világot, az elmúlt hat évtized szürke reménytelenségét. A nem túl nagy terem mind a négy falát tükör borította, s ezért a vörös és arany színekben pompázó díszítések megsokszorozódva zuhogtak a vendégekre, ám ettől eltekintve, a berendezés egyszerű volt, virágmintás viaszosvászonnal letakart asztalok, vörös papírlampionok, műanyagpálcikák, ilyesmi. Feltűnő csend volt a helyiségben, noha nem ők voltak az egyedüli vendégek. Egy simaképű, fiatal, nem kínai pincérfiú asztalhoz vezette őket és felvette az italrendelést. Volt valami az arcában, a vonásaiban, ami leginkább egyfajta eldöntetlenséget sugallt, ami a szemlélőben bizonytalanságot keltett, s amitől hol szabálytalanul szépnek, hol meg inkább kissé elhibázottnak tűnt.
- Unicum van? - kérdezte a férfi.
- Van - mondta a pincérfiú.
- Akkor egy Unicum és egy korsó sör. Te? Kólázol?
A lány bólintott, a pincérfiú pedig elsietett a rendelésért. Amíg várta, hogy a pultos csapolja a férfi sörét, a pult mögött lévő tükörben a lányt figyelte, s eközben megigazította hajzselével lenyalt frizuráját. Makulátlan fehér inget, fekete nadrágot, fényes hajtókájú, fekete zakót, valamint fekete selyemnyakkendőt viselt, ami, legalábbis a színösszeállítást tekintve, pincéreknél gyakori öltözék, ám ezen a környéken, ráadásul egy ilyen viszonylag egyszerű, kínai vendéglőben különösen hatott, főként, mert a fiú mindezt feltűnő eleganciával hordta, ami nem is annyira az öltözékéből, mint a mozdulataiból, a testtartásából fakadt. Leginkább azt a benyomást keltette, mint aki most jött egy tangóbárból, s mint akinek minden mozdulata valami rafinált tánc eleme. A lányon és a férfin kívül, az étterem túlsó végében egy hosszú, összetolt asztalnál népes kínai társaság ült, akik hang nélkül étkeztek, csak a pálcikák koccanását lehetett hallani. A férfi, aki a társasággal szemben ült le az asztalukhoz, ösztönösen felfigyelt a helyiségben uralkodó különös hangulatra, s elkezdte vizslatni a társaságot. Először csak lopva oda-odapillantott, aztán nem állhatta meg, hogy ne folyton odabámuljon. A lány pedig, aki minden módon igyekezett a férfi figyelmét magára terelni, egy idő után belátta, hogy van valami a teremben, amivel nem képes versenyezni, s amiről a férfi képtelen levenni a szemét, s ezért, hogy megtudja, mi az, a férfi háta mögött lévő tükörből ő is nézni kezdte a kínai társaságot.
Valóban különös látvány volt, illetve, talán nem is ez a megfelelő szó arra a fenyegető, baljós jelenetre, amit így, közvetetten látott. A hosszú asztalnál kizárólag férfiak ültek, csak középen, egy nagydarab, kövér kínai mellett ült egy vékony, hosszúhajú lány, akinek finom vonásokkal metszett arcára, eltéveszthetetlenül, a jeges rémület ült ki. A lány végtelenül lassan evett – illetve próbált enni, mert a keze, felületes szemlélő számára alig észrevehető, remegésétől a műanyagpálcikák csak nehezen tudták a falatokat a szájához vinni. A hosszú asztalnál ülő férfiak pedig nézték, ahogy eszik.
- Adsz egy cigit? – kérdezte a lány. Kicsit nehezen forgott a nyelve, a torka száraz volt. A férfi, anélkül, hogy a szemét levette volna a kínaiakról, a lány felé pöckölte a cigarettásdoboz alját, amitől egy szál kibújt a doboz nyílásán. A lány keze, csakúgy, mint azé a másik lányé a másik asztalnál, enyhén remegett, ahogy a cigarettát a szájába illesztette. A pincérfiú, mintha a semmiből tűnt volna elő, a Zippo öngyújtójával olyan mozdulattal adott tüzet a lánynak, amit nyilvánvalóan egy filmből lesett el. Begyakorlott, tükör előtt ezerszer elismételt mozdulat volt, amelynek alkalmazása és időzítése most kiválóan sikerült. A lány meglepetten kapta fel a fejét, és tekintetét egy pillanatra az elégedetten mosolygó pincérfiúra függesztette. – Kösz – mondta, és ahogy a fiút nézte, hirtelen a felismerés fénye csillant a szemében, ami egy halvány mosolyt csalt az amúgy sápadt, sovány arcára. A fiú egy pillanatra habozni látszott, majd halkan, gyorsan kibökte: – Ne – és a fejével alig észrevehetően a kínaiak asztala felé intett.
A férfi, aki az elmélyült szemlélődés közben csak annyit észlelt, hogy a pincér mond valamit a lánynak, hirtelen felocsúdott. –Mi van már a sörömmel? Mi tart ennyi ideig? – Máris, uram – mondta a pincér, és egy elegáns, a beszédéhez hasonlóan stilizált mozdulattal sarkon fordult, és a pulthoz sietett, ahol már valóban, kikészítve várták az italok. A férfi egy gyors, ideges mozdulattal felhajtotta az Unikumot, megmarkolta a söröskorsóját és megint a kínaiak asztalára meredt. A pincér eközben kibontotta a lány kólásüvegét és miközben lassan, szakszerűen kiöntötte a poharába az italt, le nem vette a szemét a lányról . Ez is egy begyakorlott mozdulat volt, amihez oda sem kellett néznie, hogy pontosan hajtsa végre. Tekintetében a vágy és a féltés szinte egymást kioltva keveredett, s hirtelen maga sem tudta volna megmondani, melyik érzés az erősebb. – Hozzam az étlapot? Vacsoráznak? – A férfi rosszallóan felnézett, mint akit már megint valami fontos tevékenység közben zavartak meg, de aztán kérdőn, s váratlan gyengédséggel, mint aki most még ezt is megengedheti magának, a lányra nézett: – Rendeljünk? – A lány megrázta a fejét. – Nem vagyok éhes. De te egyél nyugodtan. – A férfi egy pillanatra habozott, érezte, hogy legalább ebben a jelentéktelen dologban szolidaritást kellene vállalnia a lánnyal, hogy valahogy ezzel jelezze, amit addig semmilyen más módon nem volt képes tudatni vele, mert nem akarta magát még ezzel is kiszolgáltatni neki, hogy még soha senkit nem érzett magához ennyire közel, s hogy ugyanakkor ez az érzés olyan módon töltötte el szorongással, hogy a munkavégzésben is akadályozta, ha napközben a cégnél eszébe jutott, s rájött, hogy fogalma sincs éppen hol van a lány, mit csinál és kivel van, ami kibírhatatlan feszültséget okozott és kénytelen volt valami ürüggyel felhívni a kozmetikát, ahol a lány dolgozott. Aztán átnézett a másik asztalhoz és döntött. – Akkor hozzál valami csipős csirkéset meg egy rizst. Ja, és villát. – mondta a pincérnek. - Rendben uram, máris. – Azzal sarkon fordult, hátrasietett a pulthoz, leadta a rendelést, majd hátát a pultnak vetve ismét a lány arcán állapodott meg a tekintete, amitől a pincér bizonytalan vonásai kisimultak és már-már egyfajta béke vagy megnyugvás ült ki az arcára, ha ez nem keveredett volna valamivel, ami leginkább riadalomhoz hasonlított, amitől viszont úgy nézett ki, mint aki folyamatos készenlétben van, mint aki valami elkerülhetetlennek a bekövetkeztére vár.
A lány rátette a kezét a férfi asztalon nyugvó kézfejére. A két kéz közötti méretkülönbség miatt ez úgy nézett ki, mintha egy madárka szállt volna a férfi kezére. A férfi erre, a maga számára is váratlanul, visszahúzta, nem bírta már elviselni a lány érintését, amitől újra és újra abba az elviselhetetlenül kiszolgáltatott állapotba került, amelybe a lány közelsége őt minduntalan taszította, s amelyben nem volt a maga ura, amelyben - csakúgy mint élete más vonatkozásaiban - senkinek az ura nem volt, csak egy szerencsétlen halom hús, és ezt nem tűrhette már tovább, hogy valaki így uralkodjon felette.
– Ha nem akarod, nem tartom meg. Csak gyere vissza.
– Te tényleg nem érted? Most akkor hogy mondjam? Kínaiul? Nem vagy képes felfogni, amit mondok, muszáj engem mindig provokálni? Aztán meg bőgsz, hogy durva vagyok meg goromba és csinálod a lelkiismeretfurdalást. Elég volt már. Elegem van –, mondta a férfi halkan, visszafogottan, s mikor az utolsó szavakat kibökte, mintha megkönnyebbült volna. A lány feje fölött újra átnézett a másik asztalhoz. A kínai lány, aki láthatóan hiába igyekezett, hogy a táljában lévő ételt valahogy elfogyassza, hangtalanul sírt, s az erőfeszítés, hogy visszafojtsa, láthatóan akadályozta az evésben. A férfi arcára kiült a szánakozás, meg valami gyengédséghez hasonló érzelem. Láthatóan tetszett neki a kínai lány. A társa meg jól látta, hogy a férfi arcán végighullámzó érzések most nem neki szólnak. A férfi megfeszítette az állkapcsát, amitől egy kis izom ide-oda ugrált rajta, dühítette a tehetetlensége, hogy nem tud közbeavatkozni, hogy nem tud a megmentő képében a kínai lány segítségére sietni és szorult helyzetéből őt kiszabadítani, amiért nyilván örökké hálás lenne neki. A lány megint belenézett a tükörbe, hogy onnan kövesse a szomszéd asztalnál zajló eseményeket, s ahogy meglátta a kínai lány arcán szivárgó könnyeket, már nem próbálta visszatartani a sajátjait, ahogy eddig, hagyta, hogy gáttalanul eleredjenek. A pincérfiúnál kevésbé empatikus, külső szemlélő azt hihette volna, hogy a kínai lányt sajnálja, ám a fiú jól látta, hogy csak a saját reménytelensége ül ki az arcára. Kivitte a férfi vacsoráját, s amikor elrendezte előtte a tálakat, megkérdezte a lányt: – Önnek nem hozhatok valamit? – A lány megrázta a fejét, és azt kérdezte: – Merre van a vécé? – Jöjjön - mondta a pincér -, megmutatom.
A konyha felé vezető lengőajtón túl, balra fordulva, egy félhomályos folyosóra mutatott. –Arra van, de szívesen hátrakísérem, olyan sötét van itt, hogy az ember a cipője orrát se látja. – Ahogy a pincérfiú ment a lány mögött, akinek a kínai lányéhoz hasonlóan hosszú, de lófarokban összefogott, fekete haja volt, arra gondolt, vagy talán nem is gondolat volt, csak valami homályos érzés, hogy ha ez a folyosó soha nem érne véget és a sötétség fekete mélyére vezetne, ahonnan nincs visszaút, az okozná számára a legnagyobb boldogságot A lány bőrének kipárolgó illata úgy vonzotta, mintha kötélen húznák, és mire a vécéajtó elé értek, már csak néhány centiméter választotta el a száját a lány tarkóján lévő pihéktől. A lány, ezt megérezve, mielőtt lenyomta volna a kilincset, egy pillanatra lehúnyta a szemét, mint akiben hirtelen feltolult egy érintés emléke, aminek szívesen átadta volna magát, de aztán, félig hátrafordulva, mintegy bocsánatkérően elmosolyodott, megérintette a fiú arcát és alig észrevehetően megrázta a fejét, majd eltűnt a vécéajtón túl. A fiú egy pillanatig mozdulatlanul állt a sötét folyosón, aztán, hirtelen benyitott a szomszédos ajtón, amire egy cilinderes férfi alakja volt kifüggesztve. Felkapcsolta a gyér világítást, a mosdóhoz lépett és belenézett a tükörbe. Kinyitotta a csapot, és az arcát beletemette a kezében felfogott hideg vízbe. Aztán egy hirtelen mozdulattal levetette a zakóját, kioldotta a nyakkendőjét, és a nyakánál kigombolta az ingét. Vett egy mély levegőt, aztán még egyet és még egyet. Mindjárt kiszakad a tüdeje. Vagy ha nem a tüdeje, valamilyen másik szerve. Hogy szétporlad a húsa, azt érezte. Közben hallotta, hogy a lány kijött a szomszédos vécéből és visszament a terembe. Erre gyorsan elrendezte a ruházatát, újra belenézett a tükörbe, visszasimította a víztől kissé szétbomlott frizuráját, majd visszasietett a terembe.
A helyzet, ami ott fogadta, nem lepte meg, de remélte, hátha mégis meg lehet valahogy úszni. Nem lehetett. Sem ezt, sem mást; megtanulta már, hogy lényegében semmit sem lehet megúszni. A nagydarab, kövér kínai húsos kezével az asztala szélébe kapaszkodva feltápászkodott, és kurta, kínai szavakat ordított a másik asztalnál ülő férfi felé. A férfi továbbra is ülve maradt, igyekezett nem tudomást venni róla, de ez, a kínai méreteit, hangerejét és félreérthetetlen szándékait tekintve, elég bajosan ment. A kínai lányt leszámítva, aki a közjáték hatására hirtelen abbahagyta az evést és maga elé meredt, a hosszú asztalnál ülők is mind a férfire szegezték tekintetüket. A mellékhelyiségről visszatért lány tétován állt a saját asztaluk mellett, nem mert leülni.
- Ülj le – szólt a férfi fojtott hangon a lánynak. A lány továbbra is csak állt, egyik lábáról a másikra.
- Nem hallod? Azt mondtam, ülj le! – ordította a férfi a lánynak, mivel azonban a lány még mindig nem tudta eldönteni, mit csináljon ebben a helyzetben és dermedten állt tovább, a férfi hirtelen felugrott a székéből és lekevert egy pofont a lánynak, amitől az megtántorodott és elesett. A kínait ez némileg váratlanul érte, meghökkent, és ezt a pillanatnyi hézagot kihasználva, a pincér hirtelen ott termett és felsegítette a lányt a padlóról.
- Mi a faszt csinálsz, köcsög?! Nem nyúlsz hozzá, hallod?!!
A pincér azonban továbbra is a lány körül tüsténkedett, a táskájából szétgurult holmikat szedegette fel, s a lány hiába igyekezett, szinte könyörögve, elhárítani a segítségét, a pincér nem tágított.
- Mi van, süket vagy? Azt mondtam, nem nyúlsz hozzá! – ordította a férfi, aki ekkor már ott állt a pincér mellett és ütötte-rúgta, ahol érte. A lány igyekezett a testével védelmezni a pincért, és kérte a férfit, hogy ne bántsa. A férfi, mint egy elszabadult robot, ekkor őt is ütni kezdte, talán még vehemensebben, mint a pincért. A nagydarab kínai eközben, mint aki elvégezte a feladatát, visszaült a helyére és a társaság úgy viselkedett a továbbiakban, mint akik nem látják-hallják, hogy mi zajlik a terem másik felében. Ekkor a konyhából kirohant két kínai szakács, a pult mögül meg a magyar csapos, és együttes erővel valahogy lefogták az örjöngő férfit.
– Ne merjél hozzányúlni, mert szétbaszom a pofádat – hörögte a férfi, miközben nagyokat rúgott feléjük mogyoróbarna színű, olasz bőrcsizmájával, de már csak a levegőbe, mert a többiek visszatartották. A lány szánakozva nézett rá, odalépett hozzá és meg akarta simogatni az arcát, de a férfi dühödten elrántotta a fejét. Ezért inkább felsegítette a padlón fekvő pincért, akinek a dulakodás közben szétszakadt inge alatt most jól látszott a melleit leszorító, már jócskán átvérzett, és a sáros padlótól összemocskolt fáslija. A kínai szakácsok is látták, és hangosan, izgatottan vitatkozni kezdtek.
– Gyere – mondta a lány – állj fel.
– Jó – suttogta a pincér, pedig a véres hússal, ami a szája volt, alig tudott beszélni. Aztán már csak magának: – Megyek. – Még valahogy üggyel-bajjal lehajolt, hogy a padlóról felvegye az elrepült Zippóját, és zsebre vágta, ám mire felnézett, a lány éppen kilépett a vendéglő ajtaján. A férfi, aki addigra lerázta magáról a két kínait meg a csapost, most a pincérre meredt, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. Aztán ő is kilépett az ajtón a sötét, józsefvárosi utcára, a szemerkélő hóba.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr421799736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.