HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.01. 14:38 magyardekameron

Dunajcsik Mátyás: A láthatatlan Budapest

Címkék: dunajcsik mátyás

 

Nekropoliszban zene zendült
Egy süket, őszi napon.
Én már meghaltam akkor régen
S feküdtem vörös ravatalon.

Sírt az ajtóm. Csöndben belépett
Valaki és nevetett,
Valaki, kiért sokat sírtam
S akit halottan is szeretek.

Megsimogatta sárga arcom
És kacagott, kacagott:
»Fény-emberem, idekerültél?
Csúf Budapest a ravatalod?«

»Hát nem emlékszel már a fényre,
Mely déli sírokra száll?
Itt Budapesten csúf az élet
S ezerszer csúfabb a halál.«

»Gyere innen Átok-városból,
Gyere, halottam, velem,
Itt nem lehet szépet álmodni,
Itt nincsen könnyes, nagy szerelem.«

És kezeim puhán megfogta
És kacagott, kacagott
S azóta déli temetőbe
Készül egy szegény halott, halott.

(Költözés Átok-városból)

 

EGY

„Az utolsó dalunk szövegét Ady Endre írta”, búgta bele Április Emma a pesti éjszakába, és kezével úgy kulcsolta át a mikrofonállványt, mint egy hűtlen szerető nyakát gyilkosság előtt. Akkor már rég nem írtam verseket, ez a mondat mégis megdobogtatta a szívem, már ami maradt belőle. Mielőtt beléptem volna a Csendes ajtaján, megszokásból lecsekkoltam a Bookline kínálatát a Múzeum körút és a Ferenczy sarkán, pedig könyveket se nagyon vettem már. Az ember előbb-utóbb rájön, hogy bizonyos mennyiség fölött a kultúrával sem lehet együttélni.
Jó volt, hogy már csak az utolsó számra érkeztem meg, de jó volt, hogy ezt azért még hallhattam. Persze rögtön nem voltunk egálban így. Majdnem öt teljes percen át nézhettem kiszolgáltatva a színpadnak és a mikrofonnak, mikor neki még arról sem volt fogalma, hogy én vagyok az a magándetektívnek öltözött, ballonkabátos alak, akit a pincérnők a törzsvendégeknek kijáró, észrevehetetlen biccentéssel köszöntenek csak, mielőtt elhelyezkedne az egyik lomtalanított állólámpa fénykörében.
Egy kétségbeesett, merész és vonzó asszony, ez járt a fejemben, ahogy néztem.
Általában nem vállalok el különmunkát, de a fenébe is, hízelgett a hiúságomnak, hogy egy ilyen nő pont engem keressen meg. Akkor is, ha sejtettem, hogy a főnököm ajánlott be neki. És a meló meglepően könnyűnek bizonyult – na persze, a régi kapcsolatok –, legalábbis most úgy tűnt, minden sínen van, feltéve, ha a taps után sikerül magammal vinnem. De bíztam az érveimben, és nem volt sok időnk.
Leadtam a rendelésemet, és megkértem az egyik pincérnőt, szóljon majd Emmának, hogy halaszthatatlan ügyben keresem. Talán ezért nem adott ráadást, pedig öt év távollét után ez volt az első budapesti koncertje, és ahányan siratták és átkozták néhány éve, mikor itthagyta a golyónyomoktól porózus belvárosi homlokzatokat a Prenzauer Berg és a Kreuzberg nem kevésbé bohém, de fehérre meszelt és tisztességgel felújított házaiért, most annyian ünnepelték a visszatérését. Ez az utolsó dal voltaképpen erről szólt. Nem arról, hogy miért jött vissza – ezt valószínűleg egyedül én tudtam a posztmodern retrocsecsebecsékkel gondosan kidekorált teremben –, hanem arról, hogy miért ment el.
Ahogy elült az utolsó szám tapsvihara, a kezében egy üveg Kozellel leült az asztalomhoz, és kiszolgálta magát a cigisdobozomból.
– Szóval maga lenne Falter Simon, ugye? Nem úgy volt, hogy holnap délelőtt találkozunk? – kérdezte, miközben elfogadta a feléje nyújtott öngyújtó lángját.
– Változott a terv. Sikerült megtudnom, hogy ma éjjel hol tartózkodik az apja, de azt nem garantálhatom, hogy holnap délelőtt is ott lesz. Sőt: garantálhatom, hogy nem lesz ott, ugyanis repülőre száll, és néhány nap múlva behajózik Regensburgnál. Ha maga egy nappal később érkezik, elkerülik egymást. Amint megitta a sörét, indulnunk kell.
– Ezek szerint apám még mindig dolgozik.
– Már évek óta nem. De most visszahívták, mert a régi cég legjobb hajószakácsa lebetegedett, ez meg valami különleges út. Az apja főzne Regensburgtól egészen Belgrádig, ha minden jól megy.
– Ha? Ezt hogy értsem?
– Fel kell készülnie, Emma. Az apja már nem a régi. És… talán nem azt találja majd, amit keresett.
– Honnan tudja, hogy mit keresek?
– Bocsásson meg, igaza van. Nem tudom, és nem is kell tudnom.
Valójában persze ez volt az egyetlen dolog, ami érdekelt, és amiért elvállaltam, hogy segítek neki. Végignézett rajtam, mint aki megpróbál hazugságon fogni. Hosszú, vékony ujjai voltak, kicsit ráncosak. A cigarettája végén ujjnyi hamu, ami arra utalt, hogy igazat mondott: tényleg meg akarja találni az apját, s ennek érdekében még a koncert utáni ünneplésről is hajlandó lemondani.
– Maga homokos? – kérdezte, ahogy kifújta a füstöt.
– Miből gondolja?
– Mangólevet iszik, és az arcomat nézi, nem a mellemet. Egyáltalán feltűnt magának, hogy ez egy mélyen kivágott ruha?
Kis sértettség a hangjában, mintha felháborítaná, hogy nem vagyok vele elég udvariatlan, hogy nem vagyok olyan kemény markú és hideg szívű férfi, mint amilyenekről énekel. Vagy nem is tudom. Talán csak a fáradtság beszélt belőle.
– Az tűnt föl, hogy a dekoltázsából fájóan hiányzik egy gyöngysor. Javítaná az összhatást.
– Ez felér egy beismeréssel.
– Ha maga mondja… akkor hívhatok egy taxit?
Elnyomta a cigarettát, és felállt. Rásegítettem a bundáját, vagy micsodáját, mert nem volt igazi szőrme, hanem az a loncsos, fehér szintetikus izé, ami körülbelül tíz évvel ezelőtt volt divatban a tizenéves plázalányok körében. Téli csizmák szárát is bevonták vele annak idején. Kicsit kurvás volt az egész, de valahogy sejtettem, hogy ez is a műsor része, rossz lánynak öltözni, és az örök szerelemről énekelni.
– Messze megyünk?
– A Nagykörúton túlra, a Fuharos utcába. A Mátyás tér mellett, ha ez még mond magának valamit.
Összerezzent, mint akit rosszkor, rossz helyen érintenek meg. Ezt ne, mondta a válla, de ekkor már késő volt.
– Most az jön majd, hogy hazádnak rendületlenül? Maga is megvet, amiért elmentem?
– Ne értsen félre. Én is voltam Berlinben, tudom milyen az. Annyira tudom, hogy nemcsak nem vetem meg, de irigyelni is csak kicsit irigylem.
Egy lépéssel újra beljebb voltunk, de a bizalmát még nem sikerült visszanyernem. Némán fizettünk.
– És mit irigyel?
– A bátorságát.

KETTŐ

Kisétáltunk a körútra, ahol már várt minket a taxi. Nyirkos volt az idő, és csillagtalan az ég. A szemben lévő Bölcsészkart néhány éve újították fel, de ez nem változtatott sokat az összhatáson: egy megfeketedett és elhanyagolt romvárosban álltunk, amit százharminc évvel ezelőtt valakik egyszer felépítettek, aztán a sorsára hagytak. Azóta mindenki csak lakik benne, túlélni próbál, talpon maradni, megtalálni azt az optikát, amin keresztül Budapest még elviselhető. A Csendes falméretű ablakai belülről ilyenek voltak, de kilépve onnan már semmi nem védett minket.
Budapestet az különbözteti meg más városoktól, hogy levegő helyett föld borítja, idéztem fel magamban egy ősrégen olvasott könyv emlékké halványult mondatait. Az utcákat teljesen eltemeti a föld, a szobák a mennyezetig tele vannak agyaggal, a lépcsőkre másik lépcső lenyomata borul, a háztetők fölé úgy nehezednek sziklás földrétegek, akár a felhős égbolt… valahogy így.
A taxi ajtajának hangos csapódása után végül ő törte meg a kínos csendet.
– Maga tényleg magándetektív, vagy csak szeret annak beöltözni?
– Szóval észrevette.
– Bent sem vette le a kalapját.
Ügyes, bár kissé mellétalált. Vékony a jég szerep és hiúság között.
– Erősen kopaszodom – válaszoltam, mert ez volt az igazság. Ha tényleg valami közelebbit akarok megtudni róla, nekem is adnom kell cserébe valamit, efelől nem voltak kétségeim. – Egyébként nem vagyok hivatásos nyomozó, bár rokonszakma. Valaha költő voltam, aztán novellista. Most végülis bűnügyi újságírással foglalkozom.
– Ez hogy jön össze?
– Ez egy ilyen lap. Mindenki bukott író.
Hányszor magyaráztam már ezt. De örültem, hogy kezd feloldódni egy kicsit. Ábrándos tekintettel nézte a várost a taxi ablakából, mint aki egy régi osztálytárs arcán próbálja felismerni az elfelejtett vonásokat.
– És mit tudnak, amit a többiek nem? Tisztességes mondatot írni?
– Azt. Olvasott maga már bulvárlapot?
– Csak a vécén.
– Na látja. Mi úgy írjuk meg a havi mocskot, hogy a nappaliban, a legjobb olvasófoteljában ülve élvezhesse, és a végére örüljön, hogy még életben van.
– És erre van igény?
– Megvan a vevőkörünk. Bár ehhez nem igazán értek.
– Na, és mi a lap címe?
– Szomorú Vasárnap – válaszoltam, mert ez volt az igazság. Ez hatott: Április Emma hirtelen felnevetett, alig bírt magával. Pukkadozott, mintha nem is Budapest egyik legrosszabb hírű kerülete felé kocsikázna egy ismeretlen férfival éjfél körül, egy kimerítő utazás és egy koncert után, hanem szívbéli jóbarátnéival koktélozna valahol az Oranienburger Straße környékén.
– Ezt nem mondja komolyan!
– Tud jobbat? Minden hónap utolsó vasárnapján jelenünk meg. Mint a nótában.
– Beszarás.
Robogtunk végig a József utcán a feldöntött kukák, bulizni induló, csőnadrágos fiatalok és éjjeli kutyasétáltatók között. Április Emma kis sminkkészletet húzott elő leírhatatlan, zsákméretű táskájából, és rendbehozta magát, én pedig azért imádkoztam, hogy most az egyszer Tigris Lilinek tényleg beváljon a számítása, és tényleg ott találjuk Április Árpádot a Fuharos utcai házban. Utálok csalódást okozni. Főleg nőknek. Főleg éjszaka.

HÁROM

A Mátyás téren szálltunk ki. Milyen szép hely lehetne ez is, gondoltam magamban, ahogy felnéztem a házakra. (Budapest a lehetőségek városa.) Régóta szeretnék egy olyan üvegezett vasloggiát, pont ilyen zöldre mázolva. Egy ideig éltem is itt, illetve nem messze innen, de soha ne jöjjenek vissza azok a napok. Nem mintha történt volna valami. Nem történt semmi, de a lehetőség ott lógott mindig a levegőben, és ez néhány hónap után már elég volt a mindenesti gyomorgörcshöz.
Odasétáltunk a jobb napokat látott bérházhoz a Fuharos utcában. A zárat szerencsére nemrég megjavították, így felcsöngettem Tigris Lilihez. Mikor abbamaradt a vékony pittyegés, és egyetértően sisteregni kezdett a gép, beleszóltam.
– Zongoraszállítás.
Ő maga soha nem beszélt bele a kaputelefonba, de erre nem is volt szükség. Az ajtaján sem volt név, csak a stilizált tigrisliliom, a titkos jelvény, amit valaha egy régi udvarlójától kapott. Akiket szívesen látott, azok úgyis pontosan tudták, miért vannak itt. Beszálltunk egy rozoga liftbe, mely kovácsoltvas rácsai mögött egy rozmaringillatú szecesszióról álmodott. Már csend volt mindenütt, talán csak a szomszéd utcából hallatszott ide egy magányos bakmacska éji dala. Csodálkoztam, hogy Emma mindezidáig nem kérdezett semmit arról, hogy miért kellett éppen most jönnünk, éppen ide. Talán ő is kicsit meg volt szeppenve. Vagy biztosra vette, hogy egyszerűen ez az a lakás, ahol jelenleg él az apja, jóllehet ez csak részben volt így.
Tigris Lili már a résnyire nyitott ajtóban várt minket, ami szokatlan volt, ahogyan megereszkedett arcának falfehérsége is. Nem egyszer láttam már, ahogyan ajtónyitás előtt megcsipkedi az orcáit, balról és jobbról, hogy méginkább fokozza az arcára mázolt pirosító hatását. De most az a magas nyakú, fekete csipkével szegett bársonyruha is úgy nézett ki rajta, mintha ő volna a cseléd, aki a nagyságos asszony távollétében lopva veszi föl a gazdasszonya ruháit, hogy egyszer az életben nőnek érezhesse magát, most pedig rajtakapták.
– Késve érkeztek – rebegte elhaló hangon, ahogy beengedett minket. Egy szót se értettem az egészből. De a szeméből áradó szomorúság nem nekem szólt, hanem Emmának, akit még csak nem is ismert.
– Maga bizonyára Emma, – mondta neki, és hirtelen megölelte. – Szegénykém.
Az énekesnő eleinte nem tudott mit kezdeni a gesztussal, s egy röpke pillanatig az volt a benyomása az embernek, hogy az egyetlen éjszaka alatt megvénült Tigris Lili egy ruhafogast ölelget az előszobában, amire valaki tréfából fölhúzott egy agyonmosott plüssjegesmedvét. Egyelőre igyekeztem tartani magam a lehető legkedvezőbb forgatókönyvhöz, vagyis hülyének tettettem magam.
– Már el is ment?
– Nem, Simon, dehogy. Hiszen még itt van.
– Egyáltalán mi ez a hely? – kérdezte Emma idegesen, miután kibontakozott Lili karjai közül, és kérés nélkül bevágtatott a szalonba, hogy körülnézzen. Magas sarkú csizmái élesen kopogtak a repedezett parkettán, mint megannyi puskalövés. Úgy vizslatta körbe a szobát, mintha az a gyanúja lenne, hogy valamelyik rózsaszín fotel mögött, vagy a nehéz brokáttal letakart kanapé alá bújva fogja megtalálni az apját. – És kicsoda ez a nő?! – kiáltotta egy megrettent kislány hangján.
– Halkabban, kérem. Fölébreszti a fiúkat. Vasárnap az egyetlen este, amikor nem dolgozunk – mondta Lili, és észrevétlenül keresztet vetett, mintha maga előtt is titkolná. Még soha nem hallottam ennyire öregnek őt, pedig voltaképpen ez volt az a hang, ami illett volna a korához. Amikor mondjuk egy kétmázsás verőembert oktatott ki úri jómodorból, vagy a pünkösdista térítőket tisztelte meg egy kilencvenhét szavas káromkodáslitániával (ott voltam, számoltam), a szemem se rebbent; most viszont tudtam, hogy baj van.
– Milyen fiúkat?!
– Simon, maga semmit nem mondott ennek a szegény lánynak.
Emma újra ijedten szétnézett a szobában, mint aki nem akarja elhinni, mi történik vele. Most már észrevette a falakon az ízlésesen bekeretezett férfiaktokat is, meg a bauhaus dohányzóasztalon a Vogue Hommes legújabb számát.
– Csak nem egy fiúkupiba hoztál engem?
– Na nézd csak, hogy fel van háborodva… pedig ő sem úgy néz ki, mint aki mindig énekesnő volt, – hasított bele a szoba levegőjébe Tigris Lili régi hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő hangjához hasonlított. Próbáltam menteni, ami menthető, de nemigen volt mit. Gyáva voltam, még ott a Csendesben, aztán a taxiban is. Vagy ki tudja. Talán feltételeztem, hogy mindez nem újdonság a lánynak.
– Lili, ezt most ne! Értse meg, Emma, ez volt az egyetlen módja annak, hogy még találkozzanak.
Emma öntudatlanul levetette a kabátját, és belerogyott az egyik rózsaszín fotelbe. Nem tudtam eldönteni, hogy abban a szörnyű bundában izzadt-e le, vagy azok tényleg könnyek az arcán.
– Hol az apám?
Ellenségemnek sem kívánom azt a megrovó tekintetet, amit Tigris Lili lövellt felém abban a pillanatban.
– Simon, maga addig kíméli az asszonyokat az örökös titkolózásaival, hogy a végén mindig összetöri a szívüket. – Odasétált Emmához, leült a fotel karfájára, és a vállára tette a kezét.
– Emmácska, vagy egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy az apja úgy egy órája eltávozott közülünk. Meghalt. A jó hír az, hogy a legszebb halállal ment el, amit ember csak kívánhat magának. Szeretkezés közben megállt a szíve. És higgye el, a legjobb fiúm vette kezelésbe, aki csak létezik.
Emma fölhúzta a lábát a fotelba, és értetlen, könnyes szemeit az öreg hölgyre emelte.
– Dehát azt mondta, vasárnap este nem dolgoznak a fiúk.
– Nem is munka volt az… nem munka volt az egyáltalán.

NÉGY

Szóval az öreg hajószakács szíve már nem volt elég erős ehhez a vasárnap estéhez. Lili mondta ugyan, hogy amikor egyszer elromlott a lift, a pasasnak le kellett dőlnie a kanapéra, miután felért, mert annyira lihegett, de egy bizonyos kor fölött ez már csak így van. Tulajdonképpen irigyeltem őt. Nem volt könnyű élete – kinek van? –, de azon az egy délutánon, mikor véletlenül a saját szememmel láttam pár héttel ezelőtt, úgy tűnt, az a megroggyant test jobban emlékezik fiatalkori önmagára, mint elsőre hinné az ember.
Hagytam, hadd vígasztalják egymást a nők a nappaliban, és Miskin herceg szobája felé vettem az irányt. Tigris Lili nem hazudott, amikor azt mondta, ő a legjobb fiúja. Ha dolgozott, olyan volt, mint a moccanatlan víztükör. Egy pillanat alatt felmérte egy óvatlan mozdulatból, nyakkendőtűből, arcrándulásból, hogy kinek mire van szüksége, és ahhoz alkalmazkodott. Így minden kliense végsősoron önmagával szeretkezett a hármas számú vendégszobában, akkor is, ha időnként megrettentek attól, amit ebben a kifogástalanul felépített hústükörben láttak magukról ahelyett, amit képzeltek. De pont ezért a rettenetért jártak ide, és a Fuharos utcai ház süket falai között mindenki megtalálta a számítását.
A herceg az ágya melletti fotelban ült egy sietve magára húzott Adidas melegítőben, felhúzott lábakkal, mintha csak a nappaliban szipogó Április Emma másolata lenne; az öreg kuplerosné helyett azonban ő egy üveg slivovicával vigasztalódott, s ennek megfelelően az arca is jóval keményebb és kifejezéstelenebb volt. A vendégszobát majdnem teljes egészében elfoglaló franciaágy takarója alatt pedig ott domborodott a néhai Április Árpád tiszteletet parancsoló pocakja. Egy vasárnapi öregúr, jutott eszembe róla, mikor észrevettem, hogy öltöztetéskor Lili és a herceg nem gombolták be fehér ingének utolsó két gombját, s így a figyelmes szemlélő még néhány ősz szőrszálat is észrevehetett a mellkasán, ahogy a napbarnította bőrből kikunkorodva utat találtak maguknak a gyűrött anyag redői között.
– Meghoztuk a lányt, – mondtam a hercegnek, mert hirtelen nem jutott semmi jobb az eszembe. Néma bólintás volt a válasz. A fiú kezében profán halotti gyertyaként égett a cigaretta, mint ami már lemondott róla, hogy elszívják egyszer. Nem tudom, mire, kire vonatkozott a többes szám, hiszen Április Emmát egyedül én hoztam ide; talán a mogorva, szótlan taxisra értettem, vagy az egész városra, mintha egy nagy, közös összeesküvés része lennék.
Miskin herceg elnyomta a cigijét, és gyerekes mozdulattal végigdörgölte az arcát, mint egy hosszú alvás után. Föltápászkodott, s egy jóllakott nagymacska mozdulataival indult el kifelé, útközben kedvesen megpaskolva az ágyon békésen fekvő mesterszakács hasát. Nehéz volt megállapítani, hogy a mozgásából áradó állati nyugalom mennyiben póz, és mennyiben tartozik valóban hozzá. Talán most tényleg civilben volt; de így is tagadhatatlanul jó segge van, gondoltam magamban, ahogy előreengedtem.
– Maga ölte meg az apámat? – hangzott fel a kérdés, vagy inkább megállapítás Emma szájából, mikor meglátta az érkező Miskin herceget. A kérdés egy végtelen pillanatig ott lógott a levegőben, amíg fölmérték egymást, mint a rivális szeretők. Lili közben eltűnt a konyha irányában, s csak a diszkrét csörömpölésből lehetett sejteni, merre van.
– A karjaim közt halt meg – mondta végül Miskin herceg, szelíden jelezve, hogy egy kiadós családi üvöltözésben egyáltalán nem óhajt részt venni. – Mindenesetre sajnálom, hogy későn jött. Biztosan örült volna magának, a… helyzet furcsaságai ellenére is.
– Gondolja? Gondolja, hogy örült volna nekem?
– Ennyire nem volt biztos benne?
– Tíz éve nem láttuk egymást. Leginkább arra voltam kíváncsi, miért nem maradt az anyámmal annak idején.
Miskin herceg nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Egy ironikus, kislányos mosoly Emma arcán. Ahogy kotorászik a táskájában egy elbitangolt cigisdoboz után.
– Van tüze?
Miskin herceget készületlenül érte a helyzet, nekem viszont tetszett ez az elegáns hajtűkanyar, amivel Emma észrevétlenül arra kötelezte őt, hogy közelebb lépjen hozzá. Egy ilyen kérdésnek egyetlen férfi sem képes ellenállni, akármely oldalán áll is a barikádnak. A legtöbb, amit tehet, hogy megelőzi a kérdést és elébe megy, ahogyan én tettem a Csendesben. A fényes Zippo inkább illett volna zakó- vagy farmerzsebbe, de a melegítőből előhúzva is megvolt a hatása. A fellobbanó, kékes lángon keresztül néztek egymásra.
– De szép szeme van – lehelte Emma önkéntelenül, és lesütötte a magáét. A hercegnek nem volt oka rá, hogy ne üljön le a székre, amit még Lili húzott Emmáé mellé.
– Köszönöm – válaszolta, mintha azt mondaná: nem tehet róla. Aztán kicsit zavartabban:
– Miért éppen most kerestette meg?
Emma mélyen letüdőzte a füstöt, majd mintha nem is Miskin hercegnek, hanem az egykedvűen égő cigarettának mondaná:
– Terhes vagyok.
– Akkor erre itt semmi szükség – mondta a herceg alig hallhatóan, és gyengéden kivette a cigarettát Emma kezéből, hogy elnyomja a közeli dohányzóasztal tengeri kagylót formázó üvegtáljában. A keze ottragadt Emma csuklóján, amikor a pillanatnyi csendet kihasználva kisiettem a konyhába.

ÖT

Utoljára talán Dajka Margit teríthetett ilyen átéléssel a Szindbád forgatásán Majmunka királynő szerepében, igaz, ő éppen ölni készült, Tigris Lilinek meg már volt egy hulla a lakásában, és különben is, túl sokat élt már ahhoz, hogy bárkire haragudni tudjon. Jobbnak láttam, ha inkább tőle hallgatom meg a történet hiányzó részeit, minthogy Emmát és a herceget zavarjam. Kérdeznem sem kellett, mivel ő is örült, hogy nem egyedül kell melegítenie a vasárnapi ebédből maradt halászlevet.
– Már jó ideje, hogy vasárnaponként mindig az Árpád főzött itt. Én világéletemben oda voltam a folyami halért, ő meg egyedül élt, hát örült, hogy hetente egyszer még gyakorolhatja magát. Halat egyébként sem lehet egy embernek főzni, nem igaz? Itt meg voltunk elegen. A fiúk is szerették, mert amikor jött, nemcsak végigfőzte, de végig is mesélte nekünk az egész Dunát, a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig.
Sóhajtott, és levett egy darab erőspaprikát a kredencre akasztott füzérből, hogy apró darabokra szelje.
– Tudja, Simon, én sohasem értettem a szerelemhez. A vágyhoz még esetleg. De igazából mindkettőről csak azt tudom, hogy kiszámíthatatlan. Isten a tanúm, amikor Árpád először elkezdett ide följárni vasárnaponként, még vérmes reményeim voltak, hogy egyszer majd feleségül vesz. Persze olvashattam volna a jelekből, de az az igazság, hogy az évek alatt én is elkényelmesedtem. Aki munkanapon jött hozzánk, az úgyis mind buzi volt, vagy azért jött, hogy itt végre az lehessen; minek figyelgettem volna őket? És eleinte talán még ő sem sejtette, mi lesz. A folyón, a matrózok között kétlem, hogy lett volna lehetősége kiélni magát. Bár ki tudja, az a sok kikötő, az a sok város… Elég az hozzá, hogy a Miskin herceg, tudod, újvidéki gyerek, ott is van Duna, hát volt miről beszélgetniük, és mire észbekaptam, hát már rég össze voltak gabalyodva. Árpád azt remélte, ha megcsinálja még ezt a munkát, mire leérnek Pestig, már lesz elég pénze, hogy elvigye magával a herceget. És tudtam, hogy nem utazik el anélkül, hogy ne találkozott volna még egyszer vele. Ezért szóltam, hogy ha még el akarják csípni, ez az egyetlen esélyük. Bár kétlem, hogy Miska végül itt tudta volna hagyni a házat.
– Miért?
– Két kishúga van Szerbiában. Tisztes munkával soha nem keresne annyit, hogy eltartsa őket.
– De Árpád… hogyan jutott föl magához egyáltalán? – kérdeztem, mert a fejemben kezdett már alakot ölteni egy megfelelően érdekes sztori a Szomorú Vasárnap következő számába.
– Egyszerűen, Simon. A Teleki téri piacon jött oda hozzám egy szombat reggel, bevásárlás közben, hogy úgy hallotta, a Hahner Idának a gyűjteménye hozzám került. Azt akarta volna megtekinteni.
– Nem tudtam, Lili, hogy műgyűjtéssel is foglalkozik – ez már Április Emma hangja volt, aki ki tudja, mióta hallgatott minket a konyhaajtónak dőlve. Tigris Lili egyáltalán nem lepődött meg, csak egy kedvesen zsörtölődő tekintetet lövellt a lány felé.
– Foglalkozom egy fenét. Ez a Hahner Ida ugyanolyan vénkisasszony volt, mint én, barátnőm még a régi időkből. A Majakovszkij, most már ismét Király utca 13-ban lakott, a Gozsdu-udvarban. Kövér volt és rózsaszínű, akár egy malacka, a férfiak mégis mind nagyon szerették. Kis üvegekbe gyűjtötte a Dunát: volt esti Dunája, hajnali Dunája, tavaszi Dunája, haragos Dunája, zajló Dunája (ezt a jégszekrényben tartotta), volt zöld Dunája, szőke, szürke és kék Dunája, és ki tudná mind felsorolni; ott sorakoztak az ágya fölött egy kézzel faragott polcon, és minden tisztelőjének, aki ott járt, végig kellett nézni a kollekciót. Most meg nálam van, láthatja itt az asztal fölött.
Emma odalépett a kis faragott polchoz, ami valóban tele volt mindenféle különböző alakú üvegekkel a dunsztostól a karcsú borosflaskáig, benne a legkülönbözőbb színű és állagú folyadékokkal. Végigfuttatta rajtuk az ujjait, mintha egy zongora billentyűit próbálgatná.
– A Hahner Idát hamar elfeledték, a kollekciójának viszont valahogy híre ment, mikor egy bolondos gróf beleírta valami könyvébe, – folytatta Lili zavartalanul, ahogy a fölszelt paprikát apró porceláncsészébe szórta. – Az Árpád meg ugye maga is dunai ember volt, amíg dolgozott, hát biztosan ezért érdekelte. Aztán elkezdtünk beszélgetni is, halakról. Hát így. De most már üljön le, Emma, egyen egy kis halászlevet a nagy ijedtségre. Ezt még a papája főzte, az utolsó műve, ha fellengzősek vagyunk.
Valahonnan a hallgatag Miskin herceg is előkerült, s már mindhárman letelepedtünk az asztal köré, mikor az énekesnő ujjai megálltak egy apró, kristályformára csiszolt üvegcsénél, amit levett a polcról, és úgy mutatta meg Lilinek.
– És mondja csak, ez melyik?
– Az az utolsó, tulajdonképp már nem is a gyűjtemény része – sóhajtott Lili szedés közben, amíg Emma is helyet foglalt, a kristály alakú üvegcsét pedig letette az asztalra, a bors- meg a sószóró mellé. – A gyilkos Duna. Az egyetlen, amit már én gyűjtöttem be egy régi parfümös üvegembe azon a reggelen, mikor megtalálták a Hahner Ida holttestét. Az Erzsébet hídról vetette le magát, mikor kirakták a Gozsdu-udvarból, hogy fitness-szállodát építsenek a lakások helyén… Furcsa, hogy mért onnan, ha egyszer a Lánchidat sokkal jobban szerette. Közelebb is lakott hozzá. De Szűzanyám… – fehéredett el egyszerre az arca, a kezében pedig, mintha valaki kimerevített volna egy filmkockát, megállt a kanál – hiszen a Hahner Idának volt egy lánya is.
És úgy nézett át Emmára a majolika levesestál fölött, mint aki kísértetet lát.
– Ha nem tévedek, talán épp annyi idős lenne, mint most maga.
Az énekesnő elgondolkodva kevergette tányérjában a halászlevet; a szája sarkában játékos kis mosoly küzdött valami egészen mással. Csak az első kanál után szólalt meg végül.
– Anyám jól tudta, hogy Budapesten nem boldog az élet. Mégis, mindig azt mondogatta, hogy a boldogtalan város minden pillanata magába foglal egy boldog várost, amely azt sem tudja magáról, hogy létezik. Azután kezdte el gyűjteni a különféle Dunákat, hogy belátta: az apám már soha nem fog visszajönni.
Újra magához húzta az üvegcsét, és lecsavarta a tetejét. Csak a szomszéd szobában szuszogó többi fiú hangjait lehetett hallani az éjszakai lakásban, Emmán pedig már nyoma sem volt a korábbi felindulásnak, inkább valami megkönnyebbülésféle látszott rajta, mint aki túl van egy görbe éjszakán, kicsit szégyelli is magát miatta, de utólag végiggondolva már inkább viccesnek, mint lehangolónak érzi mindazt, ami történt vele.
– Talán épp azt kereste a Duna alján, amit apám a te ágyadban talált meg – nevetett rá a hercegre, s a tányérjából kivett kanálnyi halászlevet hozzátöltötte az üvegcse tartalmához.
Hosszan nézte, ahogy a pirospaprika apró szemcséi elvegyülnek az üveg falára tapadt alga szálaival, én pedig arra gondoltam: talán nem is kell elkérnem tőle a mai munkáért járó fizetségemet – elég lesz az engedélye is, hogy megírjam ezt a történetet a következő számba.

(A fényképeket a szerző készítette.)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr791799765

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kárpáty 2010.03.01. 21:32:15

Gratulálok a szerzőnek. Ez "nagyon Magyar".

cs_ 2010.03.02. 20:58:35

ez most a fejemben lesz pár napig

zsoltko · http://www.parameter.sk/users/zsocsesz 2010.03.03. 11:23:52

Tény, ami tény. Ez a legjobb írás eddig.