HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.08. 17:24 magyardekameron

Bozsik Péter: Jelentés a Kór Házából

Címkék: bozsik péter

„Az ember gyógyítsa önmagát, különben a saját orvosa teszi tönkre.”
Nietzsche

 

- Tudtam, hogy valami baj lesz. A kóma csattogó szekerén, elmaszkírozott orvosok hajoltak ágyékom fölé, szabtak, varrtak, amikor észhez tértem, rimánkodtam, hogy tartsanak ki, fejezzék be gyorsan, mielőtt tudatomig ér a fájdalom…- mindig ezzel az álmával kezdte B. barátom az elbeszélését a péntektől vasárnapi hajnalig tartó sörözéseinken. A végén már kezdtem unni, gondoltam, megírom, hátha így abbahagyja végre, és nem tűzdeli meg újabb és újabb adalékokkal a vele történteket.

Pedig egészen jól kezdődött, minden rettegése ellenére. Valamikor január tájékán észrevette, hogy nagyobb a bal heréje, pontosabban nem is a heréje, hanem a herezacskója. A szomszédja, aki évek óta sérvkötővel jár, azt mondta neki, semmi az, amúgy is nagyobb a férfiak bal heréje, a szabók ezt figyelembe is szokták venni, amikor szabásmintát vesznek. Sok bort ittak akkor késő délután, estére megnyugodott, ám figyelni kezdett. Végül is ki a fene foglalkozik egész nap a bal tökével, mondogatta magának, de fürdés közben mindig megvizsgálta, nyomkodta, tapogatta és látta, hogy az bizony nő, növekszik, ráadásul úgy tűnt, mintha a heréjét elnyelné ez a növekedés, mintha fölszívná a fölszaporodó folyadék. Rászánta magát, hogy meglátogatja háziorvosát és egyben gyógyszerészét. Kivizsgálást javasolt, nem mondta, hogy nem rák. Ekkor kattant rá a netre. Nem, ekkor még nem. Időpontot kért az esztékába, kapott is, rá egy hónapra.

Ha mindegy, hogy kihez kéri, akkor ez a legkorábbi időpont, mondta egy női hang.

Mindegy, válaszolta, aztán arra gondolt, meglehet, hibát követett el: ha ez rák, valami gyorsan ölő, akkor addigra meg fog oldódni összes adótartozása. Ekkor nézte meg a neten, mi a pálya. Kiderült, a rák nem valószínű, mert az fájna, neki viszont nincsenek fájdalmai. Hydrokele (vízsérv), erre gyanakodott. („A here egy burokban helyezkedik el, amelyben gyulladás, sérülés vagy daganat és nem tisztázott okok miatt folyadék szaporodhat fel. Ez a vízsérv vagy hydrokele. A vízsérv a beteg számára kényelmetlenséget, húzó érzést és fájdalmat okozhat. Később, ha túl feszes, herekárosodást okozhat és időnként gyulladás is kialakulhat. A vízsérv tű útján történő leszívása nem végleges megoldás, mert ismét feltelítődhet. Ezért javasoljuk a műtétet.”)
Mint később kiderült, joggal. Rutinműtét, ha van kétszázezer forintod, megműtenek, és még aznap mehetsz haza. Azt mondta, a rutinműtét szótól mindig kiverte a víz. Olyan ez neki, mint az önigazgatású szocializmus, elnemkötelezett országok csúcstalálkozója, nemzet, közélet, újabban kríziskezelés, világválság, „mongyon le” és még sorolhatná.

Nem volt (nincs) kétszázezer forintja. Az esztékába május derekára kapott időpontot (majdnem azt írtam: behívót). Kivárta a sort, a doktornő megvizsgálta („A szemérem úgy hullott le rólam, mint ruha.”), megállapította a vízsérvet, de hozzátette: lágyéksérv sem kizárt. Egyúttal megvizsgálta a prosztatáját is („Análisan már nem vagyok szűz.”). A kivizsgálás gyors volt, rutinos, a nővérek kedvesek. Júniusra írták volna ki műtétre, de mondta, meghívást kapott Svédországba, lehetne-e később.
Mit csinál maga Svédországba’? kérdezte a doktornő.
Hát meghívtak egy irodalmi táborba, válaszolta B.
Maga író?
Olyasmi.
És mit ír?
Szövegeket.
De jó magának.
Nem tudta eldönteni, az jó-e, hogy szövegeket gyárt, vagy az, hogy Svédországba repül. Sejtette, hogy az utóbbi.
Akkor legyen július 13-a műtét napja, az jó? Naptárát nem vitte magával, de azonnal rávágta, jó, ha nem péntek. Nem péntek, hétfő. Mindenki mosolygott, ő is. Kitűnő, mondta. Kapott beutalót három helyre. Mondták, lehetőleg a műtét előtti héten csináltassa meg a labort (vérvétel, vizeletminta, másnapra kész), EKG, altatóorvosi vizsgálat. Mila, a kedvese, azzal vigasztalta, tekintsék az egészet plasztikai műtétnek. És ne féljen, nem lesz semmi baj.

A vérvételnél kiderült, köszvényes, az EKG-ja rendben, az altatóorvos hölgy azt mondta, a műtét gerincérzéstelenítésben lesz, és ad majd neki valami jó kis koktélt, az egészet boldog közönyben fogja átélni, az alvás határán.

Bizonyos tapasztalatot már szerzett műtét-ügyben. Jó tíz évvel ezelőtt már operálták Achilles-ín szakadással. A gerincérzéstelenítés éles fájdalom a comb hosszúidegében, és vége, nem kellemes, de kibírható. Az egészet úgy élte meg, mintha valaki mással történne a műtét. Hallgatta a Sláger Rádiót, és azt, mit pletykálnak az orvosok. Ám az érzéstelenítő hatása elmúltával a hasogatás kínjai elviselhetetlenné erősödtek. Morfinért üvöltözött. Kétszer kapott is („Valami hasonlót.”), de azt mondták, nem lehet többet. És a fájdalom csak reggelre szűnt meg. Egészen elzsibbadt, eltompult az agya, csak a fájást érezte. Mint suhanc korában, amikor a fogfájás gyötörte, és megevett vagy egy tucat gyöngébb, („Mert csak azt találtam otthon.”) fájdalomcsillapítót („Oldon?”), megivott rá fél liter pálinkát, és már semmit nem érzett a testéből, csak azt a kurva fogat, pontosabban a fog helyén a folytonos nyilallást. Verte a fejét a falba, hogy más tortúrával semmisítse meg, terelje el a kínt. Vagy legalább enyhítse valamelyest. Mintha testi fájdalom csak a lelki fájdalom büntetése és tükörképe lett volna. Később hallotta: a fájdalmat nem megszűntetni kell, hanem megelőzni. Igazuk van azoknak („Társaknak a bajban.”), akik, ha úgy érzik, másnaposságukat főfájás is kísérheti, bevesznek este, hajnalban, vagyis lefekvés előtt egy aszpirint vagy valami mást.

A kisváros kórháza, mint egy mintaláger, külföldi tudósítóknak. Szabott rendje van mindennek. Nővérváltás, reggeli lázmérés, vizit, reggeli, orvosi konzílium, műtétek, ebéd, délutáni lázmérés, esti vizit, vacsora. Olvasni lehet vakulásig, cigarettázni csak az udvaron, ám akkor mégy, amikor akarsz, vagy épp bírsz. Valódi varázshegy. A fölvételre kicsit várni kell. De idejéből kitelik. Látja Milán, aki elkísérte, hogy ideges, ám őt nyugtatgatja. Holnap ilyenkor már túl leszel rajta és röhögünk az egészen. Amúgy meg gazdagodik a személyiséged és az életrajzod. Ezt mondja, és vigyorog hozzá épp nemrégiben letört csempe fogával. Ezért nevezi csorbacsíknak. („Mit jelent az, hogy csorbacsík?”) Végre jön egy orvos, „szobára viszi”, kifaggatja összes betegségéről, elmondja szem-, mandula- és Achilles-ín műtétét („Elfelejtettem a condylomát és a jégárpát, azok is kis rutinműtéteknek számítanak!”), hogy vannak néha gyomorpanaszai, köszvényes, könnyen megeshet, hogy magas a triglicerinje („Az bizony valószínű.”), vérnyomása általában jó (a doki megméri, 136/90), elmondja, hogy épp most aranyérgyulladással kínlódik és fölsorolja családja összes betegségét („Kiderül, alig van.”). Majd a doki is megvizsgálja a heréjét. Kíméletes, halk, korrektül tájékoztatja mindenről. Megállapítja, hogy szerinte nincs lágyéksérve, ez csak vízsérv és helyi érzéstelenítésben szokás műteni. De majd a doktornő megmondja, mi legyen. Részletezi, hogy föl fogják vágni a herezacskóját, kifolyatják a vizet, kifordítják, kivágnak belőle valami megnyúlt részt, visszavarrják és másnap, harmadnap mehet haza. („A műtéti feltárás történhet alsó ferde hasi metszésből, ahol a herevezetéket is feltárjuk és a herezacskóból a herét a hozzátartozó vízsérvvel együtt felhúzzuk. Valamint történhet herezacskón ejtett metszésből, amikor a hereburkot és a herét kipreparáljuk. A vízsérv burkát megnyitjuk, folyadéktartalmát lebocsátjuk, a felesleges burkot eltávolítjuk, majd az így megkisebbített hereburkot körbevarrjuk.”) Egy hét múlva varratkiszedés, kontroll. Megköszöni, aláír mindent, ami kell, ezután fölveszik. („Testemre öltöttem pizsamainget s gatyát, aztán be a Három Nővérbe!”) Kiderül az a fickó a szobatársa, aki hangosan pötyögtette a mobilját („Gyűlölöm az ilyet.”), mikor még Milával az előtérben várakoztak. De később bebizonyosodott, csöndös ember, és a fény sem zavarja, nyugodtan olvashatott hajnalig.

Váratlanul megjelent a doktornő, hogy húzza le a gatyáját. („A tulajdonságok nélküli hivatali értekezlet döntött valamiről.”) Újra megvizsgálta a heréjét, magyarán jól tökön markolta, hogy fölszisszent. Hm, lehet, még sincs lágyéksérve, sziszegte mintegy magának, mehet akkor helyi érzéstelenítésben. Ennek megörült, rettegett az esti beöntéstől, nem annyira a beöntés tényétől, hanem a „belobbant aranyértől”. („Ami olyan, ha valaki nem tudná, mintha egy égő csikket dugnának az ember seggébe.”).

Ezeken a kétheti szeánszainkon mindig megjegyezte, semmit sem vár el az orvosoktól, ápolóktól és nővérektől. Sem együttérzést, sem sajnálatot. („Engem ne sajnáljatok!”) Azt szereti, ha úgy kezelik, mint egy tárgyat, mondjuk, egy ízléses poharat, bögrét vagy egy nippet (még csak nem is herendi porcelánt), amelyet nem szívesen törnének össze. Egyetlenegy dolgot azonban elvár, ne okozzanak fájdalmat, vagy ha az föltétlenül szükséges, csökkentsék a minimumra, és mielőbb szüntessék meg. Lehetőleg azonnal. Jó beteg szokott lenni, ez a legkevesebb, ami dukál a testének, amelyet szeret. Szereti kényeztetni, libahájjal kenegetni, borban füröszteni, ennyi jár neki, ha már svéd típusú társadalombiztosítást fizet mint kényszervállalkozó „író, szerkesztő”.

A műtét napján hajnalig nem tudott elaludni. Szobatársa forgolódott, ő olvasott. Reggel arra riadt föl, hogy egy csövet nyomnak a homlokához. Fölkapta a fejét, egy kezet látott és fehér köpenyt. Keze megrándult, hogy elkapja a kezet. De csak megrándult. Megnyugodva tapasztalta, háborús félelmei a tudatalattijába („Vagy ki tudja hova?”) száműzettek. Sürögnek, forognak az ápolók, ápolónők. Megmérik a vérnyomását. Magas: 180. Kap egy tablettát. Kézből adják, mint az ostyát. Majd jön a szőrtelenítés. Előbb a szomszédé, aztán az ő ágyékszőrzete.

Amikor borotválta a csávó, fülében függő, kopasz, azt gondolta, nyugodtan ihatott volna vele, mondjuk a Bárkában fényt (szénsavas vodka valamilyen sziruppal, exre kell inni, „míg habzik”), csáknorriszt (mint az előbbi, csak szénsav nélkül) esetleg sört. Ugyanakkor lehetne a Magyar Gárda tagja is. Lehetőséget adott neki. Legalábbis ez villant át az agyán. Kiment („Szarok ezek a borotvák.”), hogy kivehesse a pénztárcáját, és a kezébe nyomjon valamit, ahogy öreg anyókák unokáik kezébe a cukorkát, csokit vagy egy kis pénzt. Csak ezek a nénik tudnak diszkréten, minden szégyenérzet nélkül, némileg megalázkodva a kiszolgáltatottságtól, vagy az attól való rettegéstől pénzt fehér köpönyegesek zsebébe dugdosni; de neki van valami szokása, ami valószínűleg a gyerekkorából maradt meg, nem is szokás ez, hanem valamiféle technika. Üressé válik, ha nem is egészen úgy, mint egy jógi, de a testét testnek érzed, semmi másnak; vagy tárgynak inkább. Szelleme sivár puszta, télen. Tulajdonságok nélküli emberré válik. Voltaképpen nem is emberré, nem is tárggyá, hanem valamivé a kettő közt. Legszívesebben fűszál lenne, így mondja, amely elbújik a többi közt, és reménykedik, nem ő lesz az, akit elér a paraszt kaszája, vagy a gondos kertész fűnyírója. („Hiszen mindig marad néhány fűszál.”)

Megérkezik Mila, nyugtatgatja, röhögcsélnek. Meztelenül fekszik a takaró alatt, megmutatja magát. Szerelme nevetve mondja, olyan vagy, mint egy túlméretezett csecsemő. Várnak. Jönnek érte, eltolják. Mila a liftig követi.

A műtéti előkészítésnél, már a műtőasztalon, ahova átmászott („Vigyázzon, le ne essen!”), megkérdezték tőle, hat-e a nyugtató, amit reggel adtak. Majdnem azt válaszolta, az a fél tabletta? Kamasz korában marékszám zabált ilyeneket, sörrel vagy anélkül, azok se nagyon hatottak, ez most miért hatna?, gondolta. De csak annyit rebegett, hogy nem érez semmit. Aztán váratlanul az egyik elmaszkírozott arc mögül: Magának miért hosszú a haja? Utoljára ezt az osztályfőnöke kérdezte meg valamikor 1982 tájékán, amikor is egy akkor már várandós osztálytársa megvédte, és kiosztotta, az „oszit”, aki csak irult-pirult, mint a versben Mária. Nem ő válaszolt, hanem a doktornő, hogy művész lenne, íróféle. („Tehát ezért van hosszú hajam.”) Úgy érezte magát, mint kölyökkorában, tanyán. Mint aki visszahülyült a 19. századba.

Az emberek általában fölháborodnak, ha valaki túlzottan egyéni életszabályok szerint él; úgy érzik, ez a rendkívüliség megalázó rájuk, átlagemberekre nézve. Pláne itt, a Kór Házában, ahol fontosságuk tudatában járnak-kelnek az orvosok, vállukon sztetoszkóp, zsebük mély, szívük helyén szike. És mit ír? Regényeket, verseket, hörögte, mert épp beadták az érzéstelenítőt. Érezte még a szikét („A zsilettpengék érvérését.”), és amikor arra a bizonyos kifordításra került a sor, elszabadult a pokol. Az ő pokla, kétségtelenül magántulajdon, csakis az övé, ezt hangsúlyozza, és ilyenkor mindig mélyet szív cigarettájába. („Ahogy a boldogság és az öröm is az enyém.”)

Azt gondolta magáról, sejti, mi a fájdalom. De ilyet még nem érzett! Minimum két és fél óráig tartott, de inkább három, mondta később Mila. Az idő nem úgy állt meg, mint őrségen, amikor várva a váltást megállt az óra mutatója, és egy istennek sem vánszorogott tovább. Nem is megállt az idő, hanem megszűnt. („Az időm szűnt meg. Mintha az ötödik dimenzióba kerülnél.”) Bár azt már tudta: bármelyik percben minden mindenkivel, mindenhol megtörténhet. A sejtjeivel, az ösztöneivel érezte ezt, régóta. Mint a farkas, akit időlegesen kímélnek, azzal a céllal: szaporodjék. Azért, hogy újra vadászhassanak rá. Hogy ezt a gyötrelmet örökkévalóvá tegyék, mert nincs más semmi hozzá fogható kínszenvedés. Szóval, úgy érezte magát, mint akinek satuban a töke. És valóban. Ha nem is satuban, egy doktornő ujjai közt, de az: kívül a zacskón.

Voltaképpen tehát nem gondolt semmire. Pontosabban két dologra mégis: szüntessék meg („Ne szaporodjék tovább a kín”), de azonnal. A tudomány mai állása szerint miért nem lehet, miért nem akarják megszüntetni, csak ez járt a fejében. („Mindjárt jön a főorvos asszony; hozza már a főorvos asszony fájdalomcsillapítót; az előbbi úrnál is ezt csináltuk, annak miért nem fájt; nem mindenki egyformán reagál rá”), ezekre a hangokra mintha emlékezne. De csak üvöltött, hogy fáj, nagyon fáj. Ám a halál, furcsamód, nem jutott eszébe. („Herémen a halál bársonyos mancs.”)

Végül befejezték. Nem emlékszik, hogyan került le a műtőasztalról, arra se nagyon, hogyan tolták be a szobájába (elég szűkös hely, ügyesen kellett navigálni). Mila azt mesélte később, nagyon megrémült, amikor látta a szenvedést a szemében. Én aztán tudom, mikor hisztizik vagy túloz, de ez egészen más volt, mondta. Arra emlékszik csak, amikor a segédápoló, melléje tette az infúziós zacskót, és elment. Nemsokára jöttek a nővérek az infúziós állvánnyal, jól lecseszték, mert épp egy kevés hámozott őszibarackot evett kínjában, („Ja, hát, aki nem fogad szót, az így jár.”) Később egyikük hozott fájdalomcsillapítót, már húzta föl a lepedőt, azt hitte, combba adják, mert legutóbb oda kapta, de a fehér lidérc csak intett a fejével, és az infúziós zacskóba dugta az injekciós tűt. Ne egyen, mert hányi fog, aztán takaríthatunk, mondta. („Mint egy kiképző őrmester.”) De ez olyan, mintha megittam volna egy pohár vizet, próbálkozott a válasszal. Ám a tejszínű kísértet már elviharzott. Ez egy örökkévalóságig fog lecsöpögni, mondta Milának. Adj egy kis flectort. („Pontosan nyolc percen belül hat.”) Adott, aztán kért még egyet. Az ember úgy kábítja magát, ahogy tudja. Ha a fájdalom leplezése a férfiasság mértéke, akkor én nem voltam férfi, ezt mondogatta mindig utána, nekem idézetnek tűnt, de soha nem tettem szóvá. Nem csoda, hogy így látja, hiszen végül is kiherélték, vagy legalábbis megközelítették azt.

Mila közben simogatta a hasát. Ha egy kicsit is masszírozni próbálta, mintha ólomkatonák ugráltak volna rajta. Mikor Milának ki kellett mennie, mert az ágyszomszédját átkötözték, a folyosón megkérdezte az egyik nővért, természetes-e ekkora kínszenvedés. Preszehogyfáj ápolónő, akit B. egy hét múlva nevezett el Perszehogyfáj ápolónőnek, azt mondta, persze, hogy természetes, hiszen neki, fölvágták ott… alul.

Míg várt Milára, az jutott eszébe, hogy ha most valamiért kínoznák, valamit meg akarnának tudni tőle, ő bizony mindent megtenne és bevallana: fölbontaná és elolvasná a másnak címzett levelet, vallana, nem csak az ellenségére, de a legjobb barátaira is. Hamis jegyzőkönyveket írna alá, nemhogy egy doboz cigarettáért, de ingyen és bérmentve. Megtagadná önmagát, mint a pinty, ha újra ilyen kiképzést kapna fájdalomból. A hamisság útja gyors lenne, ütemre járó, mint a parkett-táncosoké. Mindent megértett, mondhatni, egy csapásra („Egy vágásra, hm.”): az inkvizíciót, a titkosrendőrségi módszereket, a kicsikart vallomásokat, azokat, akik besúgták feleségüket, gyermekeiket, barátaikat, följelentették szomszédjaikat, és mindazokat a szocdemeket, sőt komcsikat is, akik kínjaik megszüntetéséért cserébe elárulták egy jobb világ reményébe vetett hitüket is. Azt mondják, ahogy az erős fény árt a látásnak és az erős hang a hallásnak, éppígy az erős sérülések elveszik a lélek erejét. Neki, úgy tűnik, nemhogy erőtlen lelke nem volt, hanem éppen semmilyen. („Lelketlenné váltam.”)

Arra ébredt, hogy a doktornő áll fölötte. Megkérdezte, hogy’ van. Mondta most már jól, és hozzátette, biztosan azért fájt ennyire, mert kicsi a fájdalomküszöbe. („Az ember mindig eljut egy olyan pontra, ahonnan már csak javulhat a helyzet.”) A doktornő bólintott, és elment. Alkalmat adtam neki, hogy jelleme nagyságát kimutassa, és nem használta ki. Ezt soha nem fogja nekem megbocsátani, gondolta. Szégyen és a megaláztatás maradt meg benne, hogy félt megmondani neki („A gyávaság a legeslegrútabb bűn.”), hogy ez tűrhetetlen, nincs olyan ebben a korszakban („De van, de van!”), hogy ne lehessen megszűntetni a beteg gyötrelmeit, ha van rá mód, szer és akarat. Vagy csak a sunyi bácskai paraszt mondatta vele, hiszen még vizsgálni fogja, nagy valószínűséggel ő veszi ki a varratokat, bármikor („BÁRMIKOR!”) okozhat még nyilallást, szúrást, bármilyen szenvedést, amíg a rendszer része marad, és a dokumentumok meg a betegség ide kötik („Ha nincs dokumentum, nincs ember.”). Akkor mindez még nem így jutott eszébe; akkor csak aludni vágyott, aludni, aludni. Hogy később majd átölelhesse, magyar módra, és a hátába döfhesse a tollát. („A halál és a fájdalom demokratikus. Mondhatni a legdemokratikusabb. A különbség mégis alapvető: a gazdagoknak és az orvosoknak mindig lesz morfinjuk, a többiek meg majd beszerezik a feketepiacon. Ha mégsem, és megérjük - nem visz el minket infarktus, agyvérzés vagy valami más gyors halál-, akkor iszonyú kínok között fogunk kimúlni, akár épp egy rutinműtét következtében…”)

Vizit. A doktornő nem akarja hazaengedni, merthogy ennyire fájt a műtét. Most már megszűnt, suttogta. Oké, akkor délután kettőkor mehet. Fél óra múlva újra jött, elvezette az érsebészetre, ahol leszedte a pólyaszerű bugyiját, lekente betadinnal, és közölte, leoperálták a herén lévő zsírcsomóját is. („Ha már ott volt.”) Nem köszönte meg neki, ezért kicsit szégyellte magát, de nem nagyon. Később azon morfondírozott, itt cseszett el valamit. Itt kellett volna „borítékolni” vagy valami más ajándékkal leróni „háláját”. Azt hallotta valahol: szerencsétlenség esetén, ha az már bekövetkezett, tehát többé meg nem változtatható, még gondolnunk sem szabad rá, hogy másképp is történhetett volna; még kevésbé arra, miképpen háríthattuk volna el: mert éppen ez növeli fájdalmunkat a tűrhetetlenségig.

Miért? Továbbra is ezt kellett kérdeznie. De már otthon. Szadista a doktornő? Frigid? Rossz a házassága? Utálja a férfiakat? Otthagyta a férje? Lopják az érzéstelenítőt? Nem a hiba lehetősége bosszantotta, hanem… Mi is? Hogy nem szántak elég energiát annak kijavítására. („Hiba történt elvtársnő, ki lesz javítva.”) No még ez az idézet is, de kibírtam szó nélkül.

Fölhívta egyik barátját. Hogy lopják-e a lidokaint?, kiáltott föl a telefonba T., aki segédápolóként eltöltött két évet a kisváros kórházában, és akkoriban költözött vissza Kanadából. Nem tudsz te semmit, majd mesélek. Nem csak az orvosok, az ápolók is. A fogadra mi a faszt vittem? Mit gondolsz, honnét? Az meg hülye, aki az orvosoknak kenőpénzt ad. Ha szerencséje van valakinek, akkor jól járt. Ha meg nem akkor, rábaszott. Hidd el a csöveseket, éppúgy ellátják, mint azt, aki fizetett 30-40000 vagy mit tudom én mennyi forintot. Legalább is, amikor én ott dolgoztam, így volt.

A műtét utáni hét jól telt, zenei fesztivál volt a városban, sokan látogatták meg őket. Zamotos, sűrű vörösborokat ittak, Mila finomakat főzött, kényeztetette. („A kísértéstől csak úgy tudok megszabadulni, ha engedek neki.”) Elkísérte a varratkiszedésre is. Négy és fél órát várakoztak, ebből az első kettőt jogosan. Nagyműtét. Vese. Amikor két óra múlva („Végre!”) megérkezett a doktornő, olyan ügyesen kerülte vele a szemkontaktust, mint aki épp a szüzességét vesztette el. („Kis Magyar Kórtermi Dekameron”) Vastag, 900 oldalas könyvet vitt magával, mint aki lakatlan szigetre vagy diliházba készül. („Gondoltam, várok délután két óráig, akkor lesz vége a munkaidőnek, legfeljebb tiszteletemet teszem másnap is. Időm tengernyi.”) A doktornő közben többször elsétált előttük a folyosón, hol a számlatömbjével, hol valamiféle cikornyás zacskóval, hol egy csokor virággal. Egyszer váratlanul odalépett hozzá, és azt mondta, mindjárt jövök magáért is („Szólott a halál fakó angyala!), aztán végképp eltűnt. Vártak egy órát. Ekkor jött oda Bordoktor. Megkérdezte, maga kit vár. A doktornőt, varratkiszedés, válaszolta. Fél óra múlva újra megkérdezte, majd hozzátette: vagy kiszedjem én? Esetleg a doktornővel van valami elintézni valója? És kezével tett egy jellegzetes mozdulatot. Valami hasonlót ahhoz, amikor azt mutatjuk, valaki ellopott valamit. Szóval ugyanaz a mozdulat, csak visszafelé, nyitott tenyérrel. Gyorsan döntött, és mondott boldog igent, pedig nem a hirtelen elhatározások híve. Amennyiben a döntések elodázása a szabadság legmagasabb foka, ahogy Cioran mondja, akkor véletlenül sem érezhette magát szabadnak. Bement a rendelőbe, otthonosan fölfeküdt az ágyra, letolta a nadrágját, alsógatyáját és széttárta a lábát. Bordoktor odajött, megvizsgálta a heréjét. Ez a cérna fölszívódik, mondta. Ja, van itt egy másik seb is („A bónusz.”). Hozott egy hosszú sebészollót, és megkérte, hogy fogja meg és egy picit húzza föl a péniszét. A heréje fölött látta, hogy remeg az olló vége, de nagyon. Uram irgalmazz, gondolta, és becsukta a szemét.

Mit csináltak teveled, összedrótoztak?, kérdezte háziorvosa, amikor elvitte hozzá a leleteket, és jelezte, úgy tűnik, nem szedték ki rendesen a varratokat. Pedig ez egy jó olló. Na ne féljél! Végül sikerült elfűrészelnie az utolsó cérnát. Kérdésére a házidoki elmondta, hogy azért kínlódott a műtőasztalon, mert nagy valószínűséggel rosszul adták be a lidokaint. És az aranyérgyulladásának semmi köze hozzá. Ha heregyulladása lett volna, az más. Ahogy a belobbant fogat sem szokás kihúzni. Azt viszont ő sem értette, miért nem szűntették meg a fájdalmát.

Hazafelé totyogva arra gondolt, lehet, mindez csak arra volt jó, hogy megtudja, hol hibázott, meg arra: nincs vége, mert a fájdalomnak az a sajátossága, hogy nem szégyelli ismételni magát; folyamatos agóniára kezd emlékeztetni ez az egész…

Én meg arra gondolok, hogy, ha jól sejtem, ez megint egy idézet. Meg hogy valójában mennyi ebben a túlzás? Bár minden tetves dolog igaz, ami eszébe juthat az embernek…

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr111821633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.