HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.16. 19:54 magyardekameron

Szántó László: Osztálytalálkozó

Címkék: szántó lászló

Az agyonhasznált vasúti kocsiban csak a kerekek monoton kattogása hallik. Álmosan, gondolataimba merülten figyelem a kinti világ suhanását. Az elmúlt napok eseményei peregnek a fejemben:

Minden az én istenháta mögötti falumban kezdődött. A cseppnyi pékségemben éppen befejeztem az éjszakai melót. A reggeli posta néhány eltévedt, friss buci társaságában szétszórva hevert az ajtórésnél. A számlák sűrűjéből egy aranyszélű boríték tűnt ki. Mindössze egy fényes, kemény lapot tartalmazott, egy meghívót:

„Szeretettel meghívunk a 20. érettségi találkozónkra.” Találkozás ekkor és ekkor, a helyszín persze a Balaton, és a régi törzshely, a Pocaktanya.

Morfondíroztam. De minél tovább tartott, annál mélyebbről tört fel belőlem a gyűlölet. Előtolultak a régi balatoni középiskola bús emlékei, a sérelmek nem süllyedtek el végérvényesen agyam rejtekében; az ottani fájdalom, a kétségbeesés, az állandó megaláztatás végig kísérte az életemet. Bosszút kiáltottam azért gyönyörű lányért is az első padból, akivel mindenki kikezdett, csak azért, hogy engem bosszantson. „Hé dagadt fiú, ezt is elszúrtad!” – hallom még ma is.

Pillantásom megakadt egy apró dobozkán, levettem a lisztporos polcról, kinyitottam, azonnal elhatároztam, hogy elmegyek arra a találkozóra, még ajándékot is viszek: pogácsát, a szelencéből előkapart, és a tésztába beleforgatott anyarozzsal. De evvel is, mint mindennel, fukarul bántam, aminek következményét persze nem sejthettem előre.

A kora nyári napsütés vidám zsibongással töltötte be a vízparti várost. Mit sem változott húsz év alatt. Bábeli nyelvzavar uralkodott, fürtökben lógtak a „Zimmer Frei” táblák. A találkozó a főtemplom melletti nem túl elegáns sörözőbe volt megbeszélve. Eljöttek vagy kilencen. Amikor kisebbségi érzésekkel telten beléptem, már javában folyt a diskurzus. Ott volt az osztályból a Nagymellű, a színésznő, a pápaszemes, a fotósnő, a Jó lábú, a rendőr, a kövér hentes, a cingár munkanélküli, és a megharapott postás.

Rám ugyan nem, de a pogácsámra azonnal rávetették magukat, jól csúszott rá az ital. Hamar feloldódott a feszélyezett légkör. Hihetetlenül feldobódott a társaság, mintha családtagok lettünk volna, elfeledtük a múltat, s jövőt. Viszont az energiánknak túl szűknek bizonyult a kiskocsma, nekiindultunk a régen látott kikötő felé. Taxikba vágták magukat, csak én maradtam hoppon. Egy arra tébláboló konflis kocsisának busás borravalót – némi pogácsát – ígértem, ha utoléri a két járgányt. Az autóüldözés rövid ideig tartott csupán, a móló megálljt parancsolt. Túlfűtött hangulatban, mint megannyi bakfis ugráltunk, bohóckodtunk a parton, kevélyen ringó hajócsodák szikráztak a lemenő nap narancsos fényében. Lángos, sült hal és dobozos sör romok hevertek a kövezeten szerteszét.

Valaki egy hirtelen ötlettől vezérelve a leghátul horgonyzó kis vitorlás hídjára lépett, követtük egymást a fedélzetre. Magasan ez volt a legpuritánabb hajó az öbölben, az „Érzékiség bárkája” üresnek tetszett.

Bekukkantottam a kerek kajütablakon, hátha látok bent valamit. Úgy is lett. Egy fiatalos mozgású, fekete ruhás nő matatott éppen a polcokon. Az ismeretlen éppen egy nagyobbacska táskába rámolta be csillogó szerzeményeit, a dolog nem lehetett kétséges. Mint ahogy az sem, hogy felfigyelt a fenti lármára. A kissé kapatosnak tűnő társaság belopódzott a belső térbe, ahol szembe találták magukat egy középkorú, barna frizurájú nővel; amaz rögtön átlátta a helyzetet – nem úgy, mint a régi osztály –, kigondolt egy hihető mesét: Kérdőre vont minket, hiszen ő, mint a tulaj lánya mit sem tudott erről a fényes társaságról. Imponált nekem ez a gyors észjárás.

A nő körülnézve a vidám csoporton inkább visszakozót fújt, a váratlan alkalmat nyilván nem akarta elszalasztani, új értelmet nyerhetett számára ez a nap, amint meglátta a díszes kompánia tagjain viselt ékszereket. Előzőleg már kinyitogatta az összes szekrényt és fiókot, most látta hasznát: tudta hova nyúljon italért, poharakért. Szemlátomást kezdte élvezni a bizarr helyzetet, leste az alkalmat.

Előkerült a kártya, a szenvedélyes pókerjátszmából csak jómagam és a fekete ruhás hölgy rekedt ki. Csak őt fürkésztem: ráncocskáival nem volt ugyan szép, valami mégis megmozdult bennem. Összejöttünk mi ketten, nem is tudtuk volna elkerülni egymást.

A többiek ráharaptak a nem igazán eredeti szabályokra: amikor valaki vesztett, egy általa választott ruhadarabjától meg kellett válnia. Ha erre nem volt hajlandó, akkor végig kellett mennie a vékony hajókorlát tetején, aztán vagy beleesett a zavaros vízbe, vagy nem. Úgy tűnt a gátlásaiktól már megszabadítottam őket; a félresikerült pogácsám Ámor nyilaként sebezte meg a meglett urakat és hölgyeket. A játék nagy élvezettel folyt.

Odáig jutottam, hogy a szalonban enyeleghettem újdonsült ismerősömmel; a nő a boldogsághormonokat termelő sós sütitől felbuzdulva kitalált egy egyszerű játékot, melynek célja ugyanaz volt, mint a zsugásoknál. A kis asztalon egy üvegibrikben piros és sárga cukorkák vigyorogtak felénk. El kellett forduljak, míg ő kivett belőlük kettőt: egy sárgát és egy pirosat. Csakhogy a bárpult tükréből jól láttam, mindkettő piros volt. Elmagyarázta a szabályokat: ha a kis dobozba elrejtett két cukorból kihúzom a sárgát, akkor ő vetkőzik, ha nem, akkor én fizethetek neki egy vacsorát. Sosem voltam jó matekból, de most egy oly régóta áhított meztelen testiség lehetősége új erővel és ötlettel ajándékozott meg. Kivettem a dobozból az egyik darabot, mielőtt azonban megláthattuk volna a színét, az a kezemből visszapottyant a cukorkás kehelybe, egybeolvadva sárga és vörös társaival. Szemlesütve szégyenkeztem. De megvilágosodott elmével közöltem a döbbent lánnyal, sebaj, hisz a másik darab még bent van a dobozkában. Kihúztam hát a maradékot most már sokkal óvatosabban. Széles mosolyom elárulta, a piros cukorka került a kezembe. A győztes önbizalmával közöltem, hogy ha ez itt a piros, akkor a másik, amit ténylegesen választottam, csakis a sárga lehetett ugyebár, tehát én vagyok a nyertes.

Elszántan, izzó tekintettel indultam volna a nő felé, gyakorlatilag bárki láthatott az utcáról, de még mielőtt férfiúi szenvedélyem célt ért volna, a hajót megbillentette egy hullám, valahonnan hátulról egy jókora, kemény tárgy telibe találta tojásfejemet, megtántorodtam, átestem egy széken, egyenesen a hajópadlóba. Már megint csődöt mondtam. Hátam mögül, mintha hallottam volna egy csúfondáros megjegyzést: „Hát, ezt is elszúrtad, öreg!”

Csak lassan éledtem újjá, mellettem egy zömök márványszobor pihent, körülöttem nyögések, sikkantások, vágyakozó sóhajok, értelmetlen szavak repkedtek. A hajón leomlottak a szexuális tabuk sáncai. A kanapén egy szemtelenül formás, fehér hátsó fehérlett, ide-oda mozgott, előre-hátra, körbe-körbe, kéjes hangok kísérték. A hentes a padlón fekve dédelgette a Nagymellűt. A munkanélkülinek is akadt munkája bőven, éppen az én csinos kis tolvajomról hámozta volna le sötét blúzát. Mindenkinek, még a szégyenlős pápaszeműnek is akadt párja.

Rám viszont senki sem figyelt. A megtorló akcióm fordítva sült el. Szédelegve botorkáltam kifelé, mérgemben behabzsoltam a zsebem pogácsamaradékát, pedig jól tudtam, milyen hallucinációkat tud okozni, akár életveszélyes is lehet. A kártyaasztalon heverő friss bulvárlap címlapja szenzációt közölt. Az országnak elege lett a lélekszám fogyásából, drasztikus lépésként népességrobbanást kívánt elérni; a kerek kilenc hónap múlva születendő csecsemők egyszeri támogatásban részesülnek majd. Az összeg végén testes nullák gömbölyödtek.

A hold rám kacsintott, bentről hallani véltem a fekete ruhás idegent, amint a Jó lábúval trécsel, mint igazi barátnők. Valami olyasmit hadart neki vigyorogva, hogy most már ennyi év után végre megszerzett magának valakit, ezt a magányos péket, ám ez a kettejük cselszövése nélkül nem sikerült volna. Remélte, nem tesznek kárt a hajójában, de ez is kellett a ragyogó tervhez. Majd hívni fogja…

Üvöltöttem. A közeli félsziget templomtornya beleremegett, hívott a visszhang, a korlátról épp ugrani készültem, amikor egy gyenge, de határozott kéz visszarántott onnan. Megmentőmön a fekete blúz illedelmesen csúszott a helyére.

Az agyonhasznált vasúti kocsiban csak a vonat kerekeinek monoton kattogása hallik. Az elmúlt nap zakatol a fejemben. Mosolyogva figyelem a kezemet szorongató, a fejét a vállamon pihentető, fekete ruhás „tolvaj” jóleső szuszogását. Hiába szervezkedett ez a két régi barátnő ellenem vagy értem(?), most már cseppet sem haragszom, sőt. Új lehetőség kínálkozott: kitalálta ez a lány, hogy fellendíti a kis pékségem forgalmát, az az anyarozs bájital gyanánt sokkal jobb üzlettel kecsegtet, mint a kenyerek végtelen dagasztása, hisz szerelemnek mindig lennie kell.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr161845153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása