HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.30. 12:05 magyardekameron

Bódis Kriszta: Belélegzett fény (Flóra kalandjai)

Címkék: bódis kriszta

- Fény. Fény. Fény. Az elme. A fény akár a város. Az elme a legjobb barátja lesz annak, aki legyőzi. A fény akár a város fölött lebegő köd, ereszkedik.
Az elme. A fény akár a város fölött lebegő köd, a felé fordított arcra ereszkedik. Aki nem képes felülkerekedni rajta, annak. Az elme. Annak a legnagyobb ellenségévé válik - gondolja Flóra, sok szólamban gondolja, sok hangon, de nem kellene gondolnia.
- Nem vagyok képes felülkerekedni. Felülkerekedni. Felülkere - gondolja Flóra, a gondolat a saját hangján gondolja magát, de nem gondolhatná.
- Egy szar. Egy rakás szar - gondolja Flóra. - A fény szelíd vászna helyén az idegeket jégből metszett tőr hasogatja - gondolják a gondolatok Flórát, Flóra hangján, de nem gondolhatnák.
Flóra jajgatást hall. (A kisfia?). Zsivajt hall. (A nagy fia? A Tévé? A Cédé? A PSP?), Nyugtalan zajt hall. (Az anyja?). A zsibbadt erekben keringő csend zúgását hallja. (A vérnyomása?)
A hangok gyors ütemben találkoznak, hegyi patak vize fut össze a folyóval így. Aztán egy mederbe egyre sebesebben, ugyanazokat a síkos vízinövényeket (Fosszínűek.) sodorják.
- Ennyi. Ugyanazokat a mohás (Fosszínű.) köveket - gondolja Flóra. Ugyanazokat. Ugyanazokat. Ugyanazokat - gondolja, de attól, hogy ugyanazt gondolja háromszor, még nem nem gondol semmire, csak legalább addig nem gondol másra is.
- Egy szar. Ez ő. Ez ő. Ez ő. Nem képes. Nem. Fény! Nem. Csend! Nem! Igen! Fény, fény, fény. Be (köldök alá), ki. Be (mellkas alá), ki. Be (torok alá), ki. Óvatosan langyos gömb-levegők híznak Flóra tenyerébe. A tudattalan test gömb-levegőben emelkedik.
- A kurva anyádat! Nem látod, hogy imádkozom?
Flóra összerándul. A gömb akár a karácsonyfadíszek selyemüvege, összeroppan Józsi bácsi hangjára. Flóra jógaülésben marad. Kinyitja a szemét. A padlásablakon át ömlik rá a fény és egy nyalábnyi sűrű por örvénylik benne. Józsi bácsi földszintről fölhullámzó káromkodása himbálózik egy keresztgerendán.
Miután Anya kihátrál a földszinti kis szobából, Józsi bácsi visszazuhan a bűnbánó alkoholisták másnapos pózába. Akár egy megvert gyerek, lehajtott fejjel ül szétdúlt ágya szélén. Hájas arcán borosta, könnyes szeme alatt karikák. Anya egy darabig még áll az ajtó előtt. Nincs megbántva. Sajnálja Józsi bácsit. Pedig az elmúlt jelenet (benyitott, hogy megkérdezze Józsi bácsit, nem enne-e valamit, a kedvencét készítette, az meg ráripakodik) úgy robbant belé, mint egy mélyen befúródó puskagolyó a fenséges anyavad oldalába. Az anyavad úgy gyógyítja a sebet, hogy Józsi bácsit sajnálja.
Józsi bácsinak meghalt a felesége (Anya nővére). Józsi bácsi egy - mind orvosilag, mind laikusként - megkérdőjelezhető agyvérzés után a kertben, a cserepes pálmák között váratlanul térdre esik, meglátja Istent, majd egy napra megnémul. Isten mindent megbocsát neki. Ahogy a szép zöld palackokban száll alá a seprő, Józsi bácsi leülepedik Anyáéknál. Marad. Borozgat. (Ne lökdöss Kadarka). Tréfásan fojtogatja a gyerekeket. (Tele a Liberó?). Reggelre elfárad. (Mint szódás a lovát.) Beköltözik. És haragszik az egész rühes világra. Legfőképpen Anyára. A kilincset halkan elengedő Anyában alig hallhatóan zümmög és morajlik valami: Anya morzézik az üdvösséggel. Éppen az ima és a káromkodás paradoxonába szorult (fába féreg) ember esendőségét érti meg. Az ember (kisbetűvel) íme Józsi bácsi.

Flóra felsóhajt. Feltápászkodik a jógaülésből, ám a mozdulat felénél észbe kap, koncentrál. Tulajdonképpen már fölállt. Gondolkodik. Aztán a talpát a földnek feszíti, előre hajol. Tulajdonképpen vissza.
- Jó volna, ha egész felsőteste, mint az összecsukott borotvakés, rá tudna záródni a combjára, és arcát a sípcsontjához simíthatná - gondolja.
Miközben karja tehetetlenül csüng teste mellett, csigolyáról csigolyára gördülve kiegyenesíti a gerincét. Amikor egyenes állásba érkezik, tenyerét összeérinti a mellkasa előtt. Áll. Még mindig. Most!
Nem. Még nem. Igen.
Két karját, akár a riói Krisztus, széttárja a fény felé, és meghajol a padlásablak előtt.

Szonja éhes. Mindig elfelejt enni. Elfelejt.
- A társadalmi tudatosság gyűjtő fogalom.
Flóra kisöpör a homlokából egy fekete fénnyel alábukó tincset.
Gergő dzsointot sodor. Közben Flóra testére gondol. Flóra csípőjét nézi. A mellét nézi. A hasát nézi. A mellét nézi. A csípőjét. A hasát. A mellét. A combját. A farmerban domborodó szemérmét. A mellét. A hasát. Le, aztán megint föl. Egyszer sem néz az arcára. Flóra beszél. Iván is Flórát nézi. Ötvenöten nézik Flórát.
Flóra karja - mintha független életet élne - kígyózik a kézfeje után. Flóra táncoló gesztusokkal beszél. - Mi nem csak önmagunkért vagyunk felelősek, hanem az emberi közösség egészéért - mondja, és határozott mozdulatai gyöngyözve hasítják az áttetsző levegőt.
- Becslések szerint az ember fejében ötvenezer gondolat fordul meg naponta - gondolja Flóra. Megkívánja a cigarettát. - Nem dohányzom - gondolja. Néha dohányzom - gondolja.
A tanítványok a - Flóra mozdulata körül szerte pezsgő és új egységbe rendeződő - buborékokat bámulják.
- Az ötvenezer gondolat nagy része azt a célt szolgálja, hogy ne kelljen átélni az adott pillanatot - gondolja Flóra.
Flóra szája körül elmélyülnek a ráncok. Szarkalábak futnak a szeme köré.
- Ásványok pereméről ide-oda verdeső sugarak -g ondolja Iván.
- A művész felelőssége pedig elsősorban nem erkölcsi vagy filozófiai kérdés - mondja Flóra.
Mozdulatai sötét sávokat festenek felhevült arca köré.
- Kívánlak - küld üzenetet Gergő.
- A mi felelősségünk tudatállapot, amely attitűdökben és tettekben nyilvánul meg - mondja Flóra.
Arccal a katedrára borított néma telefonjára kék derengéssel, ismeretlen számról érkezik üzenet. (Kívánlak.)
- Éhező gyerekek szemgolyóját zabáló legyek - gondolja Szonja.
Hajna döbbenten figyeli, ahogy a harisnyáján szemtelen magabiztossággal szalad föl egy megpattant szál.
- A francba - gondolja Hajna.
- Ebben a speciális alkotó munkában a művészetnek társadalmi szerepe van - folytatja Flóra.
A táblaablakokban a horizont fölé óriás kéz emel fáklyát. A haragos vörösbe lobbanó felhők alól sugarak kévéje terül szét fakó fehéren, akár egy legyező.
Klára üzenetet ír. A kijelzőjére katonásan sorakoznak szavakká a betűk. (Élvezz a számba.)
- Számomra a művészet komplex és integratív tevékenység. Elsősorban cselekvés.
Odakint a fáklya egyre emelkedik, és a hullámzó levegő kirojtosodva füstölög a kerület alumíníum-ezüst háztetői fölött.
- Nézzétek meg, hogyan működik mindez.
Flóra megfordul. Gergő a fenekét nézi. Klára is a fenekét nézi. Iván is. Aztán Szonja és Hajna. A többi ötven későn kap észbe. Flóra visszafordul.
- A segge jó. Csak a csaj öreg. Harmincnégy. Harminchat - gondolja Klára.
- Kurva jó segge van - gondolja Gergő.
Szonja kilép a cipőjéből. Flóra elindít egy filmet. A vásznon leánykéz ragad nyakon egy bohócgallért. Gyerekek énekelnek: "virág vagyok feketéllő köveken, lélegező zöld levél, bennem is virág fakad". Iván előrehajol. Gergő a másodikat sodorja. Klára az órájára néz. Hajna szeme összeszűkül, mint a macskáé, ugrás előtt. Szonja körmeit a labdaccsá gyúrt zsebkendőjébe vájja. A többi ötven visszafojtja a lélegzetetét. A film némán pereg. Egy aranykeretes képet tartó öregasszony tekintete Jézus lángoló szívén. - Az alkotás bármilyen formája olyan energiaforrás, mely képes az emberi létezés szintjein visszaállítani az elvesztett egyensúlyt. Az alkotáshoz mindenkinek van joga -mondja Flóra.
Egy kisfiú teknőchéjat számol. Egy másik karmazsin lepke bábú alá ragasztja a kavicsokat. Egy romos ház előtt a földön ülnek. A házfalak alá feszülő gyökérbordák szegleteiben bomlott avar, műanyag flakonok és nedves rongyok.
- A legelesettebbek felé kell fordulnunk - mondja Flóra.
A képen egy meztelen apróság elmélyülten nyomkodja a csatornalyukba az ultramarint, aztán a kikerics sárgát, aztán a robbanó vöröset. Flóra hajol fölé. Egy kartonlapot hoz. A gyerek nefelejcskéket, aranybarnát és ezüstöt ken szét rajta az ujjaival.
- Mindenkinek lehetőséget kell adni, hogy kifejezhesse önmagát. Hogy teremtsen és alakítson.
Klára ideges. Némára állított telefonja harmadjára rezdül meg a kezében. Fölugrik. Kisiet.
A filmen gyerekcsapat kenyeret majszol. Festékes a kezük. Festékes az arcuk. Festékes a szájuk. Festékes a kenyér. A festményen egy csapat kölyök lepkehálóval fölözi le a bókoló virággömböket.
- Ez egy összetett munka. Bizalomra, folytonosságra, megértésre van hozzá szükség. Éhesen nem lehet alkotni. Ökölbe szorított kézzel nem lehet festeni.
Flóra, mintha homályból vetődne a terem közepére. Vége. A padsorok és a hallgató fejek is, mintha víz alól bukkannának fel, rajtuk áttetsző hártya, hamvas narancs szín. Túlérett gyümölcs illata árad. A figyelemtől kővé vált arcokat melegség járja át, sóhajok szakadnak fel. Piszmogás. Szállingózás. Csoportosulás. -Ez igazán nagyon érdekes.
- Izgalmas, amit csinál. Volt már negatív élménye? Megtámadták már?
- Szerintem zseniális. Nagyon hatásos, ahogy beszél róla.
- Miért csinálja? Hogy keveredett ezekre a helyekre?
Flóra unja ezeket a kérdéseket. És szégyenli, hogy unja. Unja, hogy szégyenli.
- A következő alkalommal... - ígéri. - Rendben?
A tanítványok szétszélednek. Flóra egyedül marad a teremben. A terem árnyba borul. A folyosó felől nyugtalan, föl-le ziháló fény vetül az ajtó elé. Az ajtóban áll valaki. A sötétség falán át nézi őt.
- Iván?
A fiú megmozdul. Feltűnően göndör hajkoronájába túr, igyekszik leplezni a zavarát. Flóra megfogadja, hogy higgadt marad. Távolról ismeri Ivánt. A munkáit. A mítoszát. Flóra negyven, Iván huszonhat. Flóra nem számol. Azonnal el kezd beszélni.
- Nem vagyok túl elégedett. Mostanában az az érzésem, hogy semmi sem megy át abból, amit csinálok.
- Nem hiszem - mondja elfogódottan Iván, megigazítja vállán a fotóstáskáját, és egyik kezéből a másik kezébe veszi a bukósisakját. - Persze, mindenki, még én is azt hiszem, hogy értik. Igaz, ennek az egésznek nem is az a tétje, amit el lehet róla mondani. De valahogy a lényeget nem sikerül átadnom.
- Ellenkezőleg - mondja Iván komolyan, és elindul Flóra felé. Túl hirtelen hallgat el. Aztán megáll közvetlenül Flóra előtt.
- Örülök, hogy itt lehettem. Hogy hallhattam... magát. Köszönöm. - mondja kissé teátrálisan.
- Tegeződjünk inkább - javasolja Flóra.
- Köszönöm - ismétli meg és hajol előre alig észrevehetően Iván. - Csak azt szerettem volna mondani, hogy bármiben számíthatsz rám. Bármiben. Nem tudom, hogy miben... pontosan. De itt vagyok. Azt akartam, hogy tudd.
Iván egy fejjel magasabb, mint a nyúlánk Flóra. Mindenféle sportot kipróbált életében, futott, karatézott, focizott, teniszezett, kosarazott. Teste arányai biztonságot és erőt sugároznak. Lesüti a szemét, aztán fölszabadultan elmosolyodik és felnevet.
- Elbűvölsz - gondolja Flóra. Ivánnal nevet ő is.
- Tetszik nekem az egész lényed - gondolja Iván.
- Én nem figyelek rád igazából. Mint egy kóbor vadméhraj zümmögnek a gondolataim, száguldanak, és nem tudok rád, sem egy dologra koncentrálni. Vonzol, de nem akarok erre a vonzásra odafigyelni. Bánt, hogy öregszem - gondolja Flóra.
- Én jól érzem magam. Nem félek. Inkább kíváncsi vagyok - gondolja Iván.
- Talán majd egyszer együtt dolgozunk - mondja Flóra. Visszatér a magabiztossága. A terem ajtajának kilincsére egy kéz kulcsolódik, egy alak kémlel be, mint aki azt ellenőrzi, nem zárja-e rá egy ottfelejtett hallgatóra az ajtót. Először Flórát ismeri fel, aztán Ivánt. A tanszékvezető titkárnőjének van hozzá szeme, hogy a föld felszínén a fűlevelek közt bujkáló rovarokat észre vegye.
- Flóra? - a hangja felvijjog és kettészeli, (gyémánt) az intim feszültség üvegburkát.
Iván és Flóra önkéntelenül hátrább lépnek egymástól. Mintha jégverésben állnának, úgy zuhan rájuk a megrepedt burok szilánkesője. A tanszékvezető titkárnője kárörvendő hangon közli:
- Flóra, igyekezzen, kérem, már csak magára várunk.
- Bocsánat, akkor... hello... - iszkol kifelé a teremből Iván, belül zakatol, de a mozdulatai nem vesztik el méltóságukat. Szemtelenül a titkárnő szemébe néz, amikor kilép mellette az ajtón. A titkárnő nem mozdul. Kövér teste, mintha a kilincsen csüngne, amit azóta nem enged el, mióta benézett. Az arca, zselébe zárt gyönyörű arc, tehetetlenül vonaglik a háj és az idő fogságában. Iván táskája súrolja a mellét.

Józsi bácsi szuszogva húzza magára a fehér inget. Sokadjára sikerül beletalálnia a bal oldalon lifegő ujjba. Józsi bácsi szemén véreres, tompa köd. A fekete katonai mellényt vizsgálgatja. Simogatja. Fölveszi. Nem tudja összehúzni a hasán. Mire a sávos jelvényes sapka után nyúl, a nap váratlanul megjelenik az ablakban, és nyilaival fényesen záporoz a tükörből, orvul egyenesen a hunyorgó Józsi bácsi homlokára és szívére, aki ekkora tűzerőtől megtántorodik. Anya lép a szobába. Hátba támadja Józsi bácsit.
- Józsikám, kicsit kimehetnél a levegőre. Olyan szépen süt a nap. A gyerekek is kint vannak.
Anya szeme olyan, hogy Józsi bácsi ablakán át, ami a szomszéd ház falára néz, látja az egész kertet, a cserepes pálmákat és a páfrányok alatt hasaló ikreket. Flóra bátyjának ikreit. Látja a fia feleségét, a hallgatag mexikói nőt, zárkózott, szépséges arccal sétálni. Két boxer kutya ugrál körülötte. A nő mosolyog és néhány spanyol szóval bíztatja őket. Aztán tolja maga előtt gömbölyödő pocakját halványbarna kisfia vékonyka kezét fogva. Légy szárnya rezdül. Az ikrek csigákat roppantanak szét. A mexikói nő korhadó gubacsokon lépked, megcsúszik, visszanyeri egyensúlyát. A páfrányok alól drapp gombák kandikálnak elő. A csigák sárga nyálkát eresztenek, amikor a pici ujjak beléjük vájnak, mint a fiatal csókák csőre. A rózsatövek között Mami görnyedez. Elegáns ruháját még nem volt idő levetnie, sebtiben húzott kertészkesztyűt a selyemfehér dámakesztyű helyére, mivel még alig érkezett meg, de már kiabáltak a rózsái utána: "ó jaj a földre hullunk, a lég nem hömpölygeti már felettünk, hosszú, boldogtalan, hullámos fátylait." Mami rózsái folyton aggódnak. Mami jobban szereti a rózsáit, mint Józsi bácsit, a fiát. Mami, a másik fiát, Apát egy kicsivel jobban szereti, mint a rózsáit. Mami nem szereti a gyerekeket, különösen a fiúkat, mert kifocizzák a rózsáit. Mami és a rózsák gyűlölik a mexikói nő kutyáit. A kutyák szarnak, hugyoznak, ugrálnak, ásnak, kaparnak. A rózsák aggódnak. Mami hajlong. A fenekét a ház felé fordítja. Anya vállai köré a tükör fehér tavából damilfényű pókhálószárnyak nőnek és Józsi bácsiban kővé válik a löttyös indulat. Csak áll tanácstalanul alsógatyában, felül fehér ing, zubbony, sapka. Anya szelíden az ágyra nyomja és ráadja a fekete zubbonyhoz kikészített nadrágot. Aztán föltápászkodik és végignéz a művén.
- Hát te hogy nézel ki? - kérdezi csodálkozva.
Az ágyon egy betyárba oltott csendőr, egy hetyke parasztnak álcázott sujtásos őrgróf ül. Mintha kicsit be is eresztett volna.
- Mi közöd van hozzá - horkantja Józsi bácsi.
- Hát így nem mehetsz sehova - mondja határozottan Anya.
Nem fél, pedig Józsi bácsiba kezd visszatérni az élet. Azért az álla még mindig hideg és fehér, akár egy döglött busának. Józsi bácsi feláll. Megigazítja a sapkáját és elindul kifelé. Anya körbeszaladja.
- Papucs van rajtad - mondja.
- Jó lesz - mondja Józsi bácsi, és rendíthetetlenül nyomul kifelé.
- Nem mehetsz így ki - mondja még egyszer Anya. - Ez a ruha... De nem tudja befejezni. A szűk szobába Mamóka lép be.
Anya mindenkit befogad. Akár akarják, akár nem. Anya senkit nem hagy cserben. Legfőképpen az anyját Mamókát nem hagyja cserben. Mamóka nem akart Anyához költözni, Mamóka a hályogtól alig lát. (Anyának épp hogy van egy kis hályogja.) Mamóka hallókészülékkel is alig hall. (Anya még hall készülék nélkül). Mamóka folyton eltéved. (Anya soha sem téved.)
- Gyere már! - parancsolja Anyának Mamóka. - Megint nincs pulzusom.
Anya sóhajt.
- Mindjárt megkeressük, Mamóka.
Mamóka legyint, kifordul a szobából.
- Ki mondta, hogy elveszett. Tisztára meghülyülsz te is öreg korodra - dohog kifelé menet.
Józsi bácsit, mintha a huzat rántaná kifelé, lendületesen indul Mamóka után. Aztán megtorpan. Visszafordul. Kotorászni kezd a szekrényben. Anya gyanakszik. Kivár.
Flóra Brunót eteti a konyhában.
Mamóka áttotyog a konyhán. Belebotlik Brúnóba, vaktában beleborzol a hajába.
- Hétéves létedre! - dorgálja kedvesen. Mindenki tudja, hogy blöfföl. - Na - mondja Mamóka elégedetten, azzal visszapiszmog a szobájába. Egy darabig elfelejti a pulzusát.
Flóra megpróbál Brunó szájába adni egy kanállal a zöldséges rizsből. Brunó megütközve hajol el a kanál elől, meresztgeti, forgatja a szemét, úgy vizsgálja az ételkupacot.
- Ez mi?
- Rizs, borsó, sárgarépa.
- Nem csont?
- Nem.
- És ez a fekete? Nem légy?
- Úristen! Nem légy. Nem hangya, nem...
- Fika - vágja rá Brúnó.
Aztán hirtelen összegörnyed, és kezét a gyomrához kapva keservesen ráncolja a homlokát.
- Fáj a hasad - kezdi Flóra, mintha leckét mondana fel. Brunó könyörgőn rázza a fejét.
- Tele vagy - mondja Flóra, találomra válogatva a szokásos kifogások közül.
Brunó, mint egy pantomimelőadáson, nyomatékosan mutogat a feje búbjára, aztán a gyomrára, amit a másik kezével még most is úgy fog, mintha hasba szúrták volna.
- Ne szórakozz velem! - csattan fel Flóra. - Megnémultál?
- Nem! - vágja rá szemrehányóan Brunó.
- Hányingered van - folytatja Flóra.
- Nem! - mondja dühösen Brúnó, és a mellette álló konyhaszékre dől.
- Római vagy - találgat Flóra.
- Nem - rázza a fejét Brunó, épp csak nem neveti el magát. - Nem látod, hogy rosszul vagyok? - kérdezi szemrehányóan.
- Akkor ülj föl, húzd ki magad, és legalább kóstold meg ezt.
Flóra Brunó orra alá tolja a kanalat.
- ÁÁÁÁÁ.
Brunó öklenedezik.
- Vége, világos?
Elégeli meg Flóra.
- Ennek nem fogy, szaporodik a kaja a tányérjában - mondja Attila, Flóra nagyobbik fia és lehuppan az asztal mellé egy hatalmas adaggal. Tizenhat éves. Flóra elismeréssel bámulja a büdös póló alatt duzzadó izmait.
- Vegyél példát a bá...
- Anya! - fojtja belé röhögve a szót Attila. - Én hokis vagyok, még jó, hogy ennyit zabálok.
- Én meg egy sovány színész leszek - vágja rá Brúnó. - Pisilnem kell!
Flóra int, hogy menjen. Most veszi észre az ismeretlen számról (Gergő) küldött üzenetet a telefonján (Kívánlak). Elpirul. Felerősödik a szívverése. Brúnó óvatosan - hogy ne hergelje fel, sőt inkább megenyhítse anyját - bohóckodva szökdel ki a mosdóba. Flóra gyorsan kitörli az üzenetet. Mielőtt Brúnó beérhetne a vécébe egy hatalmas fekete test tornyosul elé. Zászlórudat koppant a konyhakőhöz. Brunó annyira megszeppen, hogy egy cseppet becsurrant a nadrágjába.
- Oda megyek, ahova akarok - mondja Józsi bácsi, a gyomrában csak úgy kongnak az aaa-k és az ooo-k. Brunó elslisszolna mellette, de a kéz lecsap rá. Józsi bácsi a fülénél fogva húzza maga elé.
- Na mi van, girnyókám. Tele a liberó?
Flóra feláll, kiszabadítja Józsi bácsi kezei közül Brúnót, és beirányítja a vécébe.
- Hülye náci - sziszegi Brunó.
- Cscssss - inti csendre Flóra.
Anya belepillant Flóra tányérjába.
- Ne csodálkozz, kislányom, hogy nem eszik az a gyerek! Kihűlve adod neki?
- Nem eszem meg, hideg, rossz - kiáltja Brúnó a kifelé tartó Flóra után.
- Kösz, Anya! - néz Anyára Flóra.
- A fika eszi meg az óvodást... - morog Józsi bácsi, félretolja Anyát, és kilép a kertbe. - Az a baj, hogy olyan jó dó'gotok van, hogy má' nem tudjátok, hol a helyetek. Fenyegetően lép a mexikói nő elé, aki éppen a halványbarna kisfiún cseréli a pelenkát. A mexikói nő tanácstalanul néz az anyósára. - Te meg ne csinálj úgy, mintha nem értenéd, bazmeg! - ugatja Józsi bácsi.
- Józsi! - áll elé Anya, ujját a melle magasságában emeli, úgy mutat fölfelé kétszer, aprókat, kecseseket. - Kérlek, ezt fejezd be! Gyere, öltözz át, ne gyerekeskedj!
- Kurva anyádat!
Józsi bácsi taszít egyet Anyán. Anya majdnem elesik. A mexikói nő keresztet vet. Józsi felül a bringájára. Inogva kerekezik a kertkapu felé, a zászlót a hóna alá vágja. A páfrányoknál letámasztja a lábát, visszafordul.
- Ezek, ha itt nekem feltúrják a kertet, kitekerem a nyakukat.
Az ikrek éppen megpróbálnak talpacskáikra állni. Nevetgélnek, ahogy újra és újra visszahuppannak a földre, kezecskéik feketék a szétmaszatolt spóráktól. A páfrányokat Józsi bácsi testvére, Apa ültette. Apa kórházban van.
Brúnó az ajtóból nézi a jelenetet.
- Csapja agyon egy triceratopsz. Gondolkodik. (A triceratopszok kihaltak.) - Üsse el egy (autó azért az durva) akkor egy..., egy szekér!

Sötét tarajos tetőkkel tárul eléjük a Negyed. A kátyúkat kerülgetve lassan kanyarodnak be az első kis utcán. Iván önkéntelenül kihúzza magát, hogy jobban lássa a kocsi orrát. Flóra letekeri az ablakot. Várja, hogy felbukkanjanak az ismerősök.
Az első ház régóta lakatlan. Kivert ablakokon át, kibontott falakra éles árnyékok hullnak. A tetőről csüngő gerendák nyikorognak, mintha kísértetek egyensúlyoznának keresztbe-kasul a pallók maradékán. Az emeleteket és a szobákat elválasztó közfalak már nem állnak. Ahogy elsuhannak a blokk előtt, a réseken át látják, hogy a szél ellenkező irányba űzi a fodorruhás felhőket. A földszinti foghíjak némelyike kormos. A ház csontvázát a lélek tartja, ha tartani akarja. Ahogy elhagyják, összezárul mögöttük a csend. A következő blokk előtt már nyüzsög az élet, de sohasem csap túl a negyed határain, csak a mezsgyékig fodrozódik. A boltig, a volt moziig, a villamosmegállóig és a felüljáró aljáig. Deresék háza előtt Deres felesége és két kamasz lánya, Cili és Linda mosnak egy tárcsás mosógépben. Fel-alá mászkálnak, kupacba hordják a szennyest, az utcán jobban elférnek, mint bent a szoba konyhában, ahol egy tapodtat sem lehet mozdulni, és nem csak azért, mert a Deres Pista annyi mindent lomizott össze az elmúlt hetekben. Sokan vannak. De most nyugodtak. Látszik, hogy ideje van a mosásnak, fel lehet lélegezni, a gyűjtött holmiból megélnek akár egy hétig is, ha okosan adogatják. Tina hatéves, ő viszi a kis kádba öblíteni a ruhát, aztán a centrifugához, végül a blokk elé rögtönzött kerítésre, meg egy rozoga pillangószárítóra kiteríteni. Ő veszi észre először Flóráék kocsiját. Széles mosoly terül az arcára, úgy integet. Linda és Cili keze is rebben. Deresné éppen Pista karjába adja az újszülött fiát és rágyújt egy cigarettára, a gyufaszál messze repül ahogy üdvözlés közben elengedi.
- Majd akarok veled beszélni, Flóra! - kiált a kocsi után. Flóra bólint. Ismeri ezt a mondatot.
A második blokk felső szintjén maszatos gyerek fejek bukkanak ki, kórusban kiabálnak a kocsi után.
- Már nagyon vártak - jegyzi meg Iván.
- Pedig tíz éve minden héten jövök néhány napra - mosolyog Flóra.
Az út szélén Lajkó baktat hazafelé. Fát visz a hátán.
- Állj meg - teszi Iván vállára a kezét Flóra. Aztán gyorsan visszahúzza. Iván válla meleg, az inge vékony, finom tapintású.
- Nahát - mondja Lajkó. Sötét arca felderül. - Sok a gond - mondja.
- Ülj be - int hátra Flóra.
Iván kiugrik, felnyitja a csomagtartót és segít Lajkónak beszuszakolni a fát.
- Isten hozott, tesó - nyújtja a kezét Lajkó -, nem láttalak még.
- Iván vagyok - rázza meg vigyorogva Lajkó kezét Iván.
- Látom, jó kedved van. Nagyon helyes. Nekem is az volna a helyedbe.
Lajkó Flóra pólójára hunyorít. Flóra úgy tesz, mintha észre sem venné. A legszexisebb pólója van rajta. Pedig, amikor a Negyedbe jön igyekszik visszafogott lenni. Nem meri bevallani magának, hogy Iván miatt úgy akar kinézni, mint harmincéves korában. Iván indít. A volt mozi felé hajtanak. A sarkon guggolva a Horváthok kártyáznak. Az út közepén a krétával felrajzolt négyzetek között fiúk tengóznak. Iván lassít. Lajos integet aztán mind félre húzódnak a kocsi elől. Ferkó bekocogtat az ablakon.
- Majd jöjjön már erre, beszélni akarok magával Flóra! - mondja.
- A mozinál leszek - válaszolja Flóra.
- Ezt a bolond Ricsit meg bevitték - bámulja a kocsiablakban elsuhanó alakokat Lajkó.
- A fenébe! - Flóra hangjában elkeseredés.
- A Márióval együtt - mondja Lajkó. - De benne voltak a Linda meg a Cili is. A Deres jányai. Éppen itt ni. - Bök a híd egyik vasállványára. - Leütötték a Pettyest, azt kirabolták. A Pettyesnek persze semmi baja. Sejtett valamit. Én még nem is láttam kocsi nélkül. Azt nem nagyon volt lóvé nála, azt mondják. Máma már el is kapták őket. A Ricsit meg a Máriót. A jányokra nem vallottak azért.
- És mi van a Szőkével? - kérdezi Flóra.
- Hát az még mindig az intézetbe' van a kicsivel együtt. Látod, ezt utálom én. De nagyon. Még nem is emberek, aztán emberkednek. A Ricsi is. Hát tizennégy volt, a Szőke meg tizenhárom se. Gyereket csinálni könnyebb, mint gondolkozni. Gyereket csinálni a legkönnyebb – mondja, és Iván vállára csap. - Igaz-e, tesó?
Iván ránevet a visszapillantó tükörből. A szeme is nevet. - Tetszel nekem, tesó. Mit mondtál, mi a neved? Valami ruszki, vagy szerb vagy? Arab vagy nem? Tisztára úgy nézel ki.
- Iván vagyok - mondja Iván. - Magyar, mint te.
- Én Lajkó vagyok. Lajkó vagyok, érted. Lajkó Laci - mondja Lajkó.
Iván értetlenül néz rá a visszapillantóból.
- Csak vicceltem, tesó, csak vicc volt.
Iván nevet, ahogy szokott, mint egy kölyök. Ettől mind nevetni kezdenek. Flóra mutatja, hogy merre kanyarodjanak a mozi felé. Flóra nem az utat látja. Flóra a filmet látja, amit Ferkó forgatott az első években.
Ricsi és Szőke ülnek a volt mozi lépcsőjén.
- Vedd fel, ahogy énekelek - mondja Ricsi a kamerába.
- Várj, nem találom az élességet - mondja Ferkó.
- Jó, amíg megtalálod én kitalálom, hogy mit énekelek ennek.
Szőkére néz, ellágyul a tekintete, rámosolyog a lányra, aki viszonozza a rajongást, egymásba fonódik a két tekintet.
- Ennek - jegyzi meg epésen Szőke.
- Neked - mondja Ricsi lágyan.
A kamera izeg-mozog, Ferkó a pólója szélével megtörli az objektívet. Belenéz. Roszabb. Újra megtörli. Belenéz, dünnyög, de belátja, hogy nem lesz jobb.
- Kész vagyok - mondja végül. Vár.
Szőke igyekszik Ricsi mögé húzódni. Ricsi meredten bámulja az objektívot.
- Na, mi van? - kérdezi Ferkó.
Ricsi csak néz, mintha nem lenne jelen. Szőke kuncog zavarában.
- Öcsém! - sóhajt Ferkó. Próbálja fixen tartani a kamerát, de remegni kezd a keze. - Ez kibaszott nehéz.
- Mi lesz már! - csap Szőke Ricsi vállára. - Te hülye - mondja zavarában, és igyekszik visszabújni Ricsi mögé.
- Tesó! Nem bírom a végtelenségig! - veszi le a válláról a kamerát Ferkó, de nem kapcsolja ki. A combján egyensúlyozza, ahogy a lépcsőn ülő Ricsi és Szőke előtt guggol. A képen Ricsi térde látszik. Új szövetnadrág van rajta. Csíkjain megcsúszik a fény.
- Ne is figyelj rám, oké, itt se vagyok, csak a Szőkére figyelj. Úgy. Szőke, nézz rá. Ricsi, te meg rá -instruál Ferkó. A kép sötétebb, ahogy Ricsi térde közelebb mozdul az objektívhez. - Csak rá figyelj, testvérem. Király vagy. Király. Maradjatok így. Én itt se vagyok. Jó lesz. Ne is gondoljatok rám.
- Akkor dugulj már el! - csattan fel Szőke. Rávillan Ferkóra, aztán a tekintete ismét ellágyul, ahogy búgó vadgalambként közelebb hajol Ricsihez. Szőke vágya olyan szűzies, hogy Ferkó zavarba jön. A képre színes csóvákat fest a mozdulat, ahogy ismét a vállára kapja a gépet. Egy lánc, mintha acélkék kört írna le, örvénylik Ricsi arca körül. Szőke aranyhaja. Mint egyirányba tartó halraj, nyilallik hol föl, hol le. Aztán hirtelen nyugalomba olvad a mozgás.
Ricsi énekelni kezd. Bizonytalanul, halkan, hamisan, szerelmesen. A második sor felénél a kép közepén egy áthúzott kazetta ikonja villog. Ferkó izeg-mozog. A kazetta kattan. A gép megáll.
- Lajkó kiveszi a fát a csomagtartóból. A mozi volt gépházában húzódott meg a családjával. Így lett a mozi önkéntes gondnoka, ahol Flóra hol festeni, hol filmezni, hol fotózni tanítja a gyerekeket. A felnőtteket. Az öregeket. Egyszer még Lajkó macskáit is, amikor Annamari, Lajkó kislánya minden cica mancsát belemártja az akrilba.
Lajkó felesége Irén. A hangjától zeng a vetítő.
- Flóra! Na végre! Aztán hoztad-e azt a szép uradat, hogy egyem a szívét annak a fess embernek! Hát olyan arany haja csak a hercegeknek van. Én nem szeretem a hosszú hajat férfinak, Isten látja az én lelkemet - de a te uradnak olyan haja van, mint a Jézus Krisztusnak a szentképeken!
Irén kilép a fényre, ami kissé elvakítja, húsos karját a homlokához emeli, hogy ne vágjon annyira a szemébe a nap, úgy kiabál.
- Ez se rossz! - mondja, amikor meglátja Ivánt a kocsiból kiszállni. - A göndörke...
Rekedten kuncog zavarában.
- Ne fényképezz - mondja Ivánnak Flóra. - Ide járnak a fotósok meg az újságírók, mint az állatkertbe.
Iván úgy véli, érti Flórát. Flóra úgy véli, Iván érti őt. Gyerekek ömlenek ki a vetítőből. Egymás után ölelik át Flórát.
- Hajnal óta itt nyüzsögnek, nem bírok velük. Már a város másik végéből is jönnek. Idegenek. Úgy várnak, mint a Messiást. - Irén elharapja a Messiást (a szót). Nehogy Flóra úgy vegye, hogy megint az urára célozgat. - Már sokan vannak, ki kell valamit találni, megesznek.
- Befelé! - ordít hatalmasat Lajkó, de a kölykök rá se hederítenek.
- Bácsi, vigyen már egy kört a kocsijával! - állják körül Ivánt. - Na, bácsika, legalább ezt a csepp gyereket.
Iván széttárja a karját, vigyorog.
- Nincs kocsikázás! - kiabál hátra Flóra. - Mind hányni fogtok! Azzal megpakolt táskáját a vállára emelve elindul a vetítő felé.
- Hányni fogtok, nem halljátok? - hátrál Iván nevetve a gyerekek gyűrűjéből.
- Nem fogunk hányni! - kiabálják kórusban a gyerekek.
- Bácsika én nem fogok rókázni - öleli át Iván térdét Bábu. - Nem okádok! Ígérem!
- Én sem, én sem! - ölelik mindenfelől a többiek is.
- Gyere csak egy kicsit, beszélni akarok veled - hívja félre Flórát Irén. - Tudod, a világért sem akarom, hogy félreértsél, nekünk te családtagnak számítasz, és csak kölcsön kérem, nem kaptuk még meg azt a pénzt, tudod, a családit se. Itt a hónap vége, nem tudok ezeknek mit a szájukba tenni, hogy volna egy falat kenyér. Múlthónapba is megvettem a gyógyszereket, ennek az Annamarinak, hogy fulladt, hát annyi pénz a földön nincs, amennyi gyógyszert ennek a gyereknek hónapról-hónapra felír az az orvos.
- Most csak ennyit tudok adni - adja a pénzt Irén kezébe Flóra.
- Kösz szépen - mondja Irén. - Gyere, főztem levest, amit szeretsz. Gyere enni, aztán ráérsz ezekkel foglalkozni.
Irén ellentmondás nem tűrő hangon mondja, és sarkon fordul. Indul a gépház felé.
- Hoztam egy mosógépet - követi Flóra.
- És kinek adod? - sóhajt Irén.
- Próbálom sorban. Felírtam néhány nevet.
- Á, úgyis azt mondják, hogy pofára osztol. Nem jó ezeknek semmi. Láthatnák pedig, hogy kiteszed értük a szívedet.
- Flóra néni! Jöjjön már, anyám beszélni akar magával - kiált utána egy kislány. A mozi ajtaján át Flóra még látja, hogy Iván egy sereg gyereket kocsikáztat.
Sötétedik. A Pettyes BNW-éje húz el a mozi előtt. Lányok ülnek az hátsó ülésen. Lajkó az előteret söprögeti, néha megáll, be-benéz a vászonra. Magában kommentálja a filmet. Most Pettyes kocsija után néz és kiköp a kőre.

Iván a gépházban áll, figyeli, az utolsó tekercset. Fáradt.
- Túl sok. Túl jó - dünnyögi. Előkészíti a következő tekercset, és arra gondol, mikor a csiklandós magas fűben ült a gyerekek között. Lajkó is odatelepedett.
A szél szétkergeti a felhőket, de a felhők újra egyesülnek.
- Pulikutya! - mutat föl Bábu.
- Egy saskeselyű. Puffadó tetemeken lakmározik! - mutat fel Annamari.
- Dzsungel! - dörmögi Ferkó. - Nem. Embertömegek a Körúton. Ott a pályaudvar tornya!
- Lovak! - mutat föl Linda. - Belevágtatnak abba a szívbe. És a szív kettéhasad.
- Egy óriás sátrat ver és belemerül a hegyek nézésébe! Ez a szabadság! - mutat föl Lajkó.
- Nem! - mutat fel Bábu. - Azt én megismerem! Az az Isten!
Ezüst villódzik az arcokon. A nézőtéren a vászon fényei szálfák közé vágó utcafény. Flóra a falnak támaszkodik, de mintha dübörgő vízesés fölött állna. A vásznon az Istenek városában a fiú megküzd, és eléri álmát.
- Valami a félelem miatt mindig kimarad - gondolja Iván
- Neked mi a foglalkozásod? - kérdezi Bábu, és előbukkan a félhomályból. Iván, mintha álomból riadna fel.
- Hát te?
- Itt voltam végig, csak te nem láttál.
Iván lefűzi a filmet. A nézőtéren a zsibbadt sötétbe villanyfény robban.
- A foglalkozásom?
- Igen.
- Mondjuk a fényképezés.
- Akkor miért nem fényképezel?
- Mert a hiúság beleszól. Hamisít - gondolja Iván.
- Engem fotózzál le, meg a többieket, aztán adjál belőle -utasítja Bábu.
- Visszaadni. Nem hagyni, hogy a holnap szénfekete, őrjöngő zuhataga elszédítsen - gondolja Iván.
Az vetítés után sorok állnak Iván gépe előtt. A gyerekekre nem lehet ráismerni. Ha valaki kiabál vagy türelmetlenkedik lehurrogják. Mindenki halkan beszél, visszafogottan, akár egy századelei műteremben.

- Éjfél van? - kérdezi Flóra, és megérinti Iván csuklóján az óra szíját, aztán zavartan elengedi. Átérzi a pulzus lüktetését. Iván Flóra felé fordítja a számlapot. Flóra leplezi ijedségét. Iván alkarján hegek virítanak. Az óra pontosan éjfélt mutat.
Iván és Flóra a csiklandós, magas fűben ülnek.
- Itt látta meg délben Bábú az Istent - néz a csillagos égre Iván. Meghúzza a pálinkás üveget és Flóra felé nyújtja.
- Ferkó pálinkája? - kérdezi Flóra, és beleszagol az üvegbe. - Vakító illata van.
- Jobb mint Tüske csavarlazítója.
- Tüske... - csóválja a fejét Flóra.
Egymással szemben ülnek a párameleg földön. Kerülik egymás tekintetét.
- Számomra elérhetetlen vagy - gondolja Flóra.
- Elkerülhetetlen - gondolja Iván.
Flóra mögött a völgyben az utcákon véletlenszerű a közvilágítás. Távolabb neonnal határolt a város széle. Kémények és bevásárlóközpontok mögött sokhátú, nem túl meredek hegyek, úgy ereszkednek alá a sötétben, mint madártestre csukódó szárnyak. Megpihenő madárszárnyak Iván szemhéjának ívei, ahogy lecsukott szemmel kortyol az üvegből.
- Mondd meg, hogy miért csinálod, ha kérdezhetek ilyen hülyeséget - csavarja vissza a fémkupakot Iván. - Csak azért, mert gondolom látod, és most előre bocsánatot kérek, mert tulajdonképpen szeretném, ha neked lenne igazad, de hát te egy csomó mindenről lemondasz ezért. Pénzről, családról? Mit tudom én, de ehhez rengeteg energia kell és...
Iván lopva figyeli Flóra rezdüléseit. A haja mögé rejtett arcát. A kezét. A válla vonalát.
- Láthatod, hogy semmi értelme - folytatja. A világ nem változik meg ettől. Pedig gondolom arra volna szükség. Valami ilyesmiért kezdted csinálni. Nem?
Flóra kiveszi Iván kezéből az üveget, lecsavarja a kupakot és iszik. Izzó gömb gördül végig a nyelőcsövén, kinyílik a gyomrában. A lapockái melegen bizseregnek, mintha egy parázzsal teli hátizsákot kellene cipelnie.
- Kezdetben azért csináltam, igen, mert hittem abban, hogy a világ megváltozik. De most már azért csinálom, mert én nem akarok megváltozni - mondja.
- Ez szép - ismeri el Iván.
- Sajnos, nem én találtam ki. Gőzöm sincs, ki mondta. De ez az én válaszom is. Pillanatnyilag.
- Változnak a válaszaid? - kérdezi Iván.
- Persze. És ha azt mondanám, hogy az Isteni tökéletességet, irgalmat, igazságot, szeretetet szolgálom? Akkor lehánynál.
- Nem hányok, nem okádok, nem rókázok, ígérem - nevet Iván. - Én nem tudom szavakba önteni igazán, hogy mit érzek. Nagyon régen éreztem ilyesmit. Hogy itt a helyem. Jól vagyok itt. Nagyon.
Flóra erős vágyat érez, hogy Ivánhoz bújjon. Hajnalodik. Az üvegből gyorsan fogy a pálinka. Azt hiszik, kicsit elkábultak, felszabadultak, de nem rúgtak még be tőle. Flóra arra gondol, hogy meg kellene tennie. Annyi mindent nem tesz meg az ember, amit meg kellene. Gyávaságból. Vagy mert napi ötvenezer hülye gondolat tereli el arról a figyelmét, ami éppen van.
- Az van, hogy hozzá akarok bújni. Semmi mást nem akarok - gondolja Flóra. Már így is túl késő. Eltelt ez az éjszaka. Érezni akarom a teste melegét. Hogy most egyek vagyunk. Mint a testvérek - hazudja magának. Aztán kiszámolja a korkülönbséget. Tizennégy év. Aztán azt a marhaságot találja ki, ha megfogan, amikor elveszti a szüzességét, akkor Iván a fia lehetne.
Az igazság az, hogy Flóra beleszeret Ivánba.
Iván a nagy kihívásokat szereti. Reménykedik, hogy megússza ép bőrrel.
A kockázat őspillanata. Itt a magas, hajnali fűben. A lehűlő levegőben. Idővel aztán a tisztaság megfakul a szenvedéstől. Most a szeretet akár a nyári vakáció első napja. A gyűlölet óceánja borjú patanyomában összegyűlt esővíz.
- Hozzád bújhatnék? - kérdezi Flóra.
- Gyere - emeli fel karját Iván, mint egy ragadozó madár a nehéz szárnyát, hogy testéhez engedje a fiókáit.
Flóra eszméletének már csak villanások jutnak az idő hátralevő részéből. Túlhívott filmkockák. Éles filmkockák. Leblendék. Negatívok. Átúszások. Iván a fűbe dől, és maga mellé húzza őt. Mozdulatlanok. Flóra feje Iván vállán. Iván mintha szaporábban venné a levegőt. Felsóhajt. Keze rákulcsolódik Flóra kezére. Iván és Flóra szeretkező kezekké válnak. Az idő alagút. Mámorosan suhannak benne. Iván felsóhajt. Megfordul. Hűvös száj csókol Flóra szájára. Flóra ujjong. Flóra ujjong, mert Iván egyetlen szokásos mozdulatra sem készteti őt. Flóra beszívja Iván hajának illatát. Beletúr a hajába. Sötét, göndör fürtök gyűrűznek az ujjai között. Nem mer visszacsókolni.
- Csókolj meg - kérleli Iván. A hangjától az alagút kiszélesedik, és ők átrobognak egy ragyogó lámpafényes szobán. Összenevetnek. Iván és Flóra nevető, csókolózó ajkakká válnak. Iván Flóra ruhája alá nyúl. Flóra Iván inge alá nyúl.
- Milyen selymes! - álmélkodik Iván. - Milyen selymes, milyen jó! - álmélkodik Flóra, minta soha sem éreztek volna még ilyesmit. Flóra Iván fölé kerekedik. Iván Flóra fölé kerekedik. És megint robognak a sötétvörösen duzzadó alagútban, egyre sebesebben a suhanó fűbe szédülve, míg a mozi hátsó falának ütődnek. Az alagútnak - egy hirtelenvilágos filmszakadással - vége. Előbújnak. Dideregnek.
- Még semmi sem történt, és már menni kell - gondolja Flóra.
- Holnap - gondolja Iván.
- Ne nézz rám - takarja el Flóra az arcát. Szégyenli magát. Nem akarja, hogy Iván emlékezzen arra, hogy nem egymáshoz valók.
- Szia - suttogja Flóra.
- Szia - mondja Iván.
Nem mozdulnak.
- Elkísérlek a hátsó bejáratig - mondja Iván. - Gyönyörű vagy.
Flóra kezébe temeti az arcát.
- Menjünk, kérlek - mondja.
A hátsó bejárat rozoga ajtajához érnek. Megölelik egymást. Aztán Flóra belopózik a priccshez, amit Lajkó állított be a vetítő sarkába a kályha mellé. Iván délceg léptekkel, kölyökvigyorral vonul be a főbejáraton. El az előtérben sepregető Lajkó mellett, hogy leheveredjen a gépházban. Lajkó halkan, cinkosan füttyent egyet utána.

- Tükröt kért a szobájába.
A tanszékvezető hátra dől magas bőrfoteljében.
- Én megmondtam - néz diadalmasan Flórára a tanszékvezető titkárnője, és fölveszi az íróasztalra készített dossziékat.
- A hájba préselt szépségről azt pletykálják sokáig a tanszékvezető szeretője volt - mondja Anna, és egyik hóna alól átteszi a dossziéit a másik alá. A folyosón nagy a nyüzsgés, vége az óráknak.
- Talán még most is az - mondja Hajna.
- Á - legyint mindentudóan Klára.
- Akkor is a bizalmasa - mondja Szonja, és felül az ablakmélyedésbe. - Nála doktorált.
- És miért nem tanít inkább? - döbben meg Hajna.
- A Cerberus szerep jobban passzol hozzá. Egyébként mit gondolsz, ki csinálja a tanár úr kutatásait? - néz Anna sokat sejtetően.
- Tök unalmas kutatások! Na de próbálj meg bejutni az irodába. Zsiliprendszer. Az előtérben négy titkárnő. És a Cerberus -mondja Szonja.
- Tyúkudvar - vihog Hajna.
- Nem látod az egész tanszéke az - mondja Klára.
Két tanárnő megy el mellettük. A lépcsőn hárman jönnek fölfelé.
- Tényleg - csodálkozik Szonja - a Hámoriné, az Éva baba, a Csutak a Flóra... - számolja az ujjain, aztán abba hagyja. - Jé... eddig le sem esett.
- Üvegplafon, üveglift. Nem készültél - fölényeskedik Klára. - Plusz a nők behódolnak és alárendelődnek. Ilyenek vagyunk - von végül vállat. - Az az arculütés, hogy a gender tanszéket is egy pasi fogja indítani.
- Behivatta a Flórát - forgatja a szemét Hajna.
- Bele van esve az öreg, azért zrikálja folyton - mondja Anna.
- Szerintem a Flórának is az idősebb pasik jönnek be - okoskodik Szonja.
- Hát ezt rosszul tudod, édesem - igazítja meg a fürtjeit Klára. - Olyan férje van, hogy beszarsz. Egy menő divatfotós.
- Hát nem irigylem - húzza el a száját Szonja. - Jó sok csaja lehet.
- Tök bele van zúgva a Flórába - mondja Klára. - Amellett, hogy nyilván csalja.
- Az jó - gondolkodik el Szonja - mármint, hogy bele van esve. De elárulnád, honnan vagy ilyen baromira jól értesült? - szegezi a kérdést Klárának. Klára nem válaszol.
- Hagyjon magunkra, ha nem sértem meg - mosolyog nyájasan a tanszékvezető, miközben le sem veszi a szemét Flóráról. A tanszékvezető egy golyóstollat tart a kezében. Két kézzel kapaszkodik bele, közvetlenül az álla alatt, mint mókus az eleségébe.
- Rá ne harapjon - gondolja Flóra.
- Nem sért meg tanár úr - enyeleg vissza a titkárnő -, de ne felejtse el a tanár úr az ebédjét. Ki fog hűlni.
- Hozza be! - utastíja a tanszékvezető - engedelmével - hajol Flóra felé.
- Nyugodtan - mondja Flóra. Ki nem szarja le - gondolja.
- Én nagyon becsülöm a maga tehetségét Flóra - ingatja a bőrfoteljét a tanszékvezető, amint az ajtó becsukódik.
A tanszékvezető néhány évvel múlhatott ötven. Haja deres, tartása méltóságos. Öltönye makulátlan. Fogsora mű. Szaga avitt. Arca kissé mefisztói a formásra nyírt fekete szakállban izgalmasan őszülő ezüstcsíkkal. Éppen annyival idősebb Flóránál, mint Flóra Ivánnál. Flóra ereiben összesűrűsödik a vér. Megborzong.
- Fázik? - kérdezi behízelgőn a tanszékvezető.
- Nem - rázza a fejét Flóra, és olyan arcot vág, mintha a bugyija színét firtatnák.
- Nagyon becsülöm, magát, és úgy látom a hallgatók is - hogy úgy mondjam - oda vannak magáért, amit meg tudok érteni.
A tanszékvezető a bókja után egy bonbonízű mosolyt küld, amivel nem vált ki különösebb hatást. Talán csak egy kis bosszúságot.
- Nem rossz, nem rossz - gondolja a tanszékvezető. - Vadmacska.
- Miért hivatott? - kérdezi Flóra barátságtalanul. - Csak nem a tükör miatt?
- Á, dehogy - kaccantja a tanszékvezető. - Bár megjegyzem, felettébb haszontalan jószágnak tartom a tükröket.
- Maga sose néz tükörbe - gondolja Flóra.
- Akkor?
- Ugyebár maga itt óraadó tanár és ....
Flóra nem figyel a tanszékvezetőre. Arra gondol, hogy figyelnie kéne rá. Más tárgyalásokon sem képes koncentrálni. Idegesítik a tárgyalások. Fölösleges energiapazarlásnak érzi őket. Figyelnie kéne pedig, hogy csőbe ne húzzák, hogy ne mondjon gyorsan igent, vagy nemet, hogy ne vállaljon többlet munkát ingyen, ne kössön előnytelen szerződést, hogy ne ígérjen, hogy ne lelkesedjen, hogy ne adja ki magát, hogy előrébb járjon az agya az ellenségénél, ne hozzon rossz döntéseket, de nem tud ilyesmire figyelni. Végezni akarja a kötelességét megingathatatlanul, anélkül, hogy ragaszkodna a sikerhez vagy a kudarchoz.
- Más bizonyosság határoz meg engem - gondolja Flóra.
- Megvallok magának valamit. Meg tudom számolni az ujjaimon, hogy életemben hány nő volt rám megkérdőjelezhetetlen hatással. - A tanszékvezető hatásszünetet tart, aztán kimondja:
- Tíz.
Flórának gőze sincs, hogyan jut el a tanszékvezető ilyen rövid idő alatt az óraadástól a tíz nőig.
- Maga első pillanattól fogva...
Flóra úgy érzi, udvariasan közbe kell vágnia, hogy a tanszékvezető még idejében kihátrálhasson a mondatból.
- A hiúságukban megsértett férfiak bosszút állnak. A visszautasított férfiak visszaélnek előnyeikkel, hatalmukkal vagy testi erejükkel - gondolja Flóra. - Készséggel elismeri előítéleteimet, de óvatosságból nem szívesen mondok le róluk.
- Tanár úr!
A tanszékvezető elhallgat. Odakint kertészek seprik a campus gyér gyepét. Behallatszik az angol mintára készíttetett óriásseprűk surrogása.
- Erre van pénz - gondolja Flóra -, meg ezekre a fellengzős bútorokra.
Flóra fölemelt fejjel néz körbe az iroda berendezésén. Mintha megállt volna körülötte az idő, és csak ő mozogna ebben az állóképben. A tanszékvezető egy sápadt tőkehal tekintetével tapad rá.
- A tükröt szerintem felejtsük el - mondja Flóra – tudja, mi nők... - cinkos mosolyt villant a tanszékvezető felé.
- Maga mondja - billenti oldalra a fejét a tanszékvezető, és visszanyeri fölényes stílusát. Arcán gúnyos mosoly terül el.
- Bazdmeg - gondolja Flóra.
- Két dolgot kértem - folytatja Flóra. Az egyik, hogy ne üljön be a vizsgákra. A többiekére beülhet, az enyémre ne. Vagy bízik bennem, vagy nem. Ha nem bízik bennem, nincs miről beszélnünk. Ha bízik, akkor ne alázzon meg azzal, hogy ellenőriz, amikor vizsgáztatok. A másik. Volt néhány javaslatom a tanszék demokratizálásával kapcsolatban... Tudja, hogy a diákok tyúkudvarnak hívják a tanszékét?
A tanszékvezető érdeklődést színlelve dől előre a székében, egész, súlyos testével Flóra felé. Kopogtatnak. A titkárnője érkezik, tálcán egyensúlyozza a dobozokban érkező menzaebédet.
- Nocsak? - néz rá a tanszékvezető. - Sikerült végre megfőzni?
A titkárnő elnézi neki az otromba tréfát. Talán észre sem veszi már. A tanszékvezető felnyitja az egyik dobozt fedő alufóliát és óvatosan beleszagol a kicsapódó gőzbe. A szobát penetráns halszag önti el. Mintha egy bálnát robbantottak volna fel az íróasztal közepén. A tanszékvezető kicsit hátrahőköl.
- De ezt a halat nem most fogta? - tréfálkozik.
- Ez tényleg durva, tanár úr - hajol aggódva a doboz fölé a titkárnő. - Ha akarja a tanár úr, hozok valami mást.
- Hagyja csak! - legyint a tanszékvezető. - Vannak, akik éheznek -, és jelentőségteljesen néz Flórára.
- Atyaúristen! - gondolja Flóra.
- Szeretném tanár urat figyelmeztetni - emeli tekintetét most a titkárnő is Flórára -, hogy a nemzeti stratégia gyakorlati megvalósítására irányuló alkalmazási kísérletek folytatásáról kell tárgyalnia tizenhárom óra ötven perckor a nagy tárgyalóban a Kormányzati Értékelő Bizottsággal, hogy el tudjuk indítani a módszertani és képzési anyagokra támaszkodó további komplex művészeti edukációs kísérleti programokat a hátrányos helyzetű kistérségekben - mondja végig egy szuszra.
- Akkor készítse össze, legyen kedves a kormányzati intézkedések monitorozására tett javaslatomat - utasítja a főnöke.
Flóra rosszat sejt.
- Folytassa. Lekötelez - fordul felé ismét a tanszékvezető.
A titkárnő piszmog egy kicsit, hátha elcsíp valamit a beszélgetésből, aztán kimegy. A tanszékvezető habzsolva eszik.
- Már mindent elmondtam - mondja Flóra.
A tanszékvezető a hallébe szürcsöl, majd Flórára néz a kanál fölött.
- Akkor fogadjon meg egy tanácsot az idősebb kollégától - a tanszékvezető fekete szakállába, keresztbe az ezüst csíkra, egy halszálka tapad. - Csinálja ezt a művészeti reformprogramját, vagy minek nevezi, a mi oldalunkon. Nekem..., nekünk nagyon nagy szükségünk van egy olyan hiteles arcra, személyiségre, jól píárolható, emblematikus figurára, mint maga. Magát ismerik a gettókban, és magával foglalkozik a média. És szükségünk van a gyakorlati tapasztalataira. Ráadásul nő.
Flóra nem hisz a fülének.
- Ezt hogy érti? - kérdez vissza, bár éppen úgy érti, ahogy azt értenie kell.
- Mint nő még hitelesebben tudja képviselni ezeket a dolgokat. A női oldal nagyon hiányzik az egyetemi vezetésből csakúgy, mint a politikából. Empátia, szociális érzékenység, tudja. Minden, ami egy nőben benne van, és hiányzik a férfiakból. Megértés, gondoskodás. Ha elfogadja az ajánlatomat azt csinál, amit akar, és habnak a tortára, maga lesz a gender tanszékének vezetője. Mit szól?
A tanszékvezető lenyeli az utolsó falatot és grandiózusnak szánt mozdulattal ejti a kanalat a dobozba.
- Ezt nem gondolja komolyan... - mondja Flóra.
- Én csinálom az egyetemi karrierjét - hajol Flóra arcába a tanszékvezető. - Ha jól belegondol, a maga kvalitásaival nem futna így a szekér.
- Az előbb mondta, hogy jól tanítok és imádják az óráimat...
- Nem erről beszélek... Ha nem vette volna észre, nem terhelem kötelező kutatásokkal, vizsgákkal...
- Mondja, mit tegyek? Adjon feladatot! Én nem kértem magától kíméletet, semmit! - háborodik fel Flóra.
- Még mindig nem érti? A hatalom az én kezemben van... - mondja a tanszékvezető, és hátradől a bőrfotelben.
Flóra arcán hűvös mosoly. Hitetlenkedve ingatja a fejét. A saját naivitása lepi meg.
- Mint egy szajkót, agyonlőne. Falára szegezve díszelgek majd - gondolja Flóra
A tanszékvezető feláll, és kitessékeli az irodából.
- A fekete szakállú vadász észrevett. Fuss! Ismeretlen, ellenséges földre vetődtél. Fuss! - gondolják magukat Flórában a gondolatok.
Megáll a folyosó végén, és kinéz az ablakon. A kertészek még mindig a gyepet birizgálják az egyetem óriás-angol seprűivel. Megfordul. Egy ajtón át egy teremben lát, ahol a számítógép előtt Iván ül. Őt nézi. Vágyakozva, szerelmesen nézi őt. Zöld szeme, most inkább tó-mély fekete.
- Képzelődöm - gondolja Flóra. De nem tudja levenni Ivánról a tekintetét. Éppen úgy néz vissza Ivánra, mint a filmen Szőke az éneklő Ricsire. Lüktetnek egymás felé.
Klára és Gergő bukkannak fel Iván körül.
- Iván, ez elképesztő! Ezek a képek! - mondja Gergő.
- Ez komoly? Százat nyomtatsz? Nekik? - csodálkozik Klára.
- Szerintem ez tök rendbe' van - veregeti vállon Gergő Ivánt.
- Tény, hogy ezek a portrék zseniálisak, tényleg, micsoda fejek! - ül az asztal szélére Klára, térde fölé csúszik a szoknyája.
Iván most rájuk nevet. Kivillan a fogsora. Könnyed vidámság színezi át az arcát. Váratlanul emelkedik fel az asztaltól. - Nézzétek nyugodtan – mondja, és kisiet Flórához a folyosóra. Flóra szíve fájdalmasan veri a mellkasát. Ki akar szabadulni.
- Szia - mondja Iván.
- Szia - válaszolja Flóra.
- Csak azt akartam mondani, ha van kedved megnézni a képeket, akkor...
Flóra beszívja Iván illatát. Mint egy felhúzott fegyver az ólomlövedéket, Flóra megpróbálja megfékezni Iván szívének szegezett vágyakozását.
Iván folytatja:
- Akkor megnézhetnénk nálam. Bármikor, amikor ráérsz.
Flórában elszabadul, és szétömlik az öröm. Összenevetnek.
- Jó, szívesen - mondja Flóra - majd hívlak. És érzi, megnő benne valami sötét, fenyegető erőszak, ami egycsapással terítene le minden betolakodót, aki bemerészkedne közéjük. A folyosó végén azonban szétrobban a csapóajtó. Hűvös szilánkzuhataggal hömpölyög Flóra felé egy lény, akárha vad lovon vágtatna, arca még szétszálazva, teste még széthulló hókoszorú, hangja még fényes vízhatlan köpeny, illata nyers bükkerdő.
- Hello, Bébi! - Péter hátravetett fejjel, harsányan kapja el Flóra derekát, csípőjét a fenekéhez feszíti, és belecsókol a nyakába, aztán ugyanabból a lendületből a kezét nyújtja Iván felé.
- Hello, Hermann Péter! - mutatkozik be.
Iván kezet ráz vele. Mintha korbáccsal vágtak volna végig az oldalán. Flóra merev. Mosolyogni próbál.
- Imádom a bonyolult nőket - tréfálkozik Péter, és magához szorítja Flórát. Flóra akkor veszi észre Attilát, Péter háta mögött.
- Szia, anya! - köszön Attila, látszik hogy zavarba hozza apja viselkedése. Flóra a "szia anyára" összerándul.
Péter fél fejjel alacsonyabb Ivánnál, vékonyabb, szálkásabb is, de most ő tűnik izmosabbnak és magasabbnak. Fehér, feltűrt ujjú inget, fehér nadrágot visel, karján aranyszínű szőrzet, bőrét barnára cserzette a nap, dús haja lófarokba simítva a derekáig ér.
- Ismerős hangok! - lép ki Klára a folyosóra. - Üdv, tanárnő! Hello, Peti!
- Nocsak! - kiált fel Péter - gondolhattam volna, a szép Klára!
Flóra bénult arcán átvibrál valami csodálkozás féle.
Iván szabadkozva hátrál a körből.
- Még be kell fejeznem a munkámat - mondja Flórának. Flóra igyekszik nem segélykérő pillantással búcsúzni tőle, pedig homloka mögött vijjogva kezd verdesni a kétségbeesés.
- A kurva életbe - gondolja Iván. És becsukja maga mögött a terem ajtaját.

A konyhában félhomály van, de ez nem zavarja sem a mesebeli, fehér anyókákra hasonlító Mamókát, sem a budai úrinőnek festett, rúzsozott Mamikát. Mamókát a homály azért nem zavarja, mert Mamóka örök sötétben él. Ügyesen kitapogatja a dolgokat. Ha véletlenül mégis felgyújtaná a konyharuhát, az otthonkáját, a haját, miközben a gázrózsát becélozva találomra közelít meg valamit a lángoló gyufával, akkor addig csapkod, míg vaktában el nem találja az égő felületet, a káromkodó Józsi bácsi örömére. (Vak asszony viszanéz.) Mamikát pedig azért nem zavarja a homály, mert a szemét edzi. Meggyőződése, ha megtanul látni a sötétben, akkor egyrészt spórol az árammal, másrészt soha sem fog megvakulni, nem úgy, mint a nagylábon élő anyóstársa, Mamóka.
A mexikói nő észre sem veszi - a tányérokba apró falatokra vagdossa a húst, aztán felváltva eteti kisfiát és az ikreket -, hogy háta mögött az ablakkeretbe rajzolt kert borostyánleveles lugasán már épphogy csak átdöfköd a bíborlila fény.
A homály talán csak Anyát zavarná. De Anya nem ér rá a homállyal foglalkozni, tesz-vesz, sürgölődik. Hol Mamóka kezéből kap ki valamit, hol a mexikói nőt tolja félre, hogy megmutassa neki: ő (überanya), hogyan szokta (nyomatékosítva a szót, értsd: európai szokás) a kicsik ételének hőmérésékletét a csuklójának belső oldalán ellenőrizni, kóstolással a sók és fűszerek arányát beállítani, és egyáltalán, pontosan mit és hogyan is szoktak (hangsúlyozza Anya) enni, inni, nézni, babrálni, szeretni és utálni a mexikói nő gyerekei, akikről gyakorlatilag Anya gondoskodik immár egy éve. Mert a mexikói nő csak ül. A mexikói nő a gömbölyödő hasát simogatja és befelé mosolyog. Idegesíti Anya. Csak náluk ebből nem szokás ügyet csinálni.
- Hogy mondják mexikóiul, hogy ez túl meleg? - kérdezi Anya. A kérdésre azonban senki sem válaszol, hiszen Mamóka süket. A kérdésre Mamika sem válaszol, viszont kijavítja Anyát:
- Úgy érted, spanyolul.
Persze, hogy Anya úgy érti, de ez most részletkérdés. Mivel a házban Marci fián kívül, aki folyton dolgozik (szegény), senki nem ért spanyolul, kézzel-lábbal kénytelen elmutogatni mexikói menyének, hogy a halványbarna kisfiú (Gomez Alvarez Nathanael Alejandro) rántott szelete hideg. Az ikrek teája túl forró, hiszen érezni, érintse csak meg a cumisüveget.
- Nem tudom, mit akarsz, de az olívaolaj! - kiált nagyot Anya váratlanul, a mexikói nő hátterében kiszúrva Mamóka pipiskedését, ahogy inogva halász le egy flakont a polcról. Anya lecsapja a cumisüveget, Mamóka mellé ugrik, mintha egy éles mozdulattal éppen taxit akarna leinteni.
- De ugye nem sajnálod tőlem? - kérdezi Mamóka gúnyosan. - Nem sajnálom, csak nem akarom, hogy megint kigyújtsd magad!
- Az olívaolajjal... - jegyzi meg epésen Mamóka.
- Tudod te, hogy ég az olaj? Olaj a tűzre! - Anya megpróbálja kivenni Mamóka kezéből az olajos flakont. Az gázlángok fölött hadonásznak vele.
- Add ide! - ripakodik Anyára Mamóka. - A fitnessz salátámba kell! Azzal megszerzi az üveget és diadalmasan a salátástál mellé önti az olajat. És ahogy évekkel ezelőtt egy népszerű főzőműsorban látta (már akkor is csak foltokban), laza csuklómozdulatokkal, körkörösen, jól meglocsolja a konyhapultot.
- Most mellément - mondja Anya, és megpróbálja felitatni az olajat a kéznél levő rongyokkal (legalább hatvan rongy van kéznél ilyen esetekre).
- Mit csinálsz ekkora ügyet néhány cseppből? - csóválja a fejét Mamóka, és kis híján kicsúszik a salátástál a kezéből. De ezúttal Anya résen van. Nem volna képes ma több rombolást elviselni. Gyorsan egy tálcát tesz az elszabaduló tál alá.
- Tessék - mondja, és átadja a tálcát Mamókának.
- Na látod, sikerül az, ha egy kicsit összeszeded magad - mondja Mamóka.
A mexikói nő átadja Mamókának a helyét, miután a tálcát Mamóka az orra elé egyensúlyozza.
- Te meg ki vagy? - tolakszik a mexikói nő helyére Mamóka. - Ne haragudj, nem vettelek észre – mondja, és leül.
- Nem értem, hogy miért így... - hajol most bizalmasan Anya a mexikói menye felé és a gáztűzhelyen rotyogó fazékban turkáló Mamika felé int a kezével egy szolíd rebbenésnyit. - Még meg sem főtt. És puszta kézzel. Pedig, Isten a tanúm, nem sajnálom tőle.
A mexikói nő tanácstalanul húzza fel a vállát és mosolyog.
- Én nem tudom, olyan bamba ez a nő - mondja hangosabban Anya. - A Kisfiú (anya nem tud választani a nevek közül) sem tetszik nekem. A Ikrek (anya folyton összekeveri őket) meg túl élénkek. Ki fogja ezeket megtanítani rendesen beszélni?
- Mexikó... - mereng Mamika. Már sikerült egy krumplit a tányérjába halásznia (héjastul fogja bekebelezni). Amíg az kihűl, egy határozott mozdulattal kettényitja a lehullott, rohadt és kukacos szilvákat. Anya undorodva fordítja el a tekintetét, amikor Mamika először az egyik rothadt szilvafelet, aztán a másikat - a lottyadt pondrósat is - a szájába kapja.
- Kapkodva eszik, talán hogy el ne egye valaki előle - gondolja anya. - Ennyire nem kellene sajnálnia magától a normális ételt - gondolja anya, és a hangsúly a mondat elejére teszi, hiszen ennyire még Anya sem sajnálja magától az ételt. Anya csak annyira sajnálja, hogy kizárólag maradékot eszik.
- Az Asztékoknál - kezdi Mamika - nagyon fejlett civilizáció van, csak kihalt. A kábító varázsgombák... A papok...
De Mamika elhallgat. Anya nem fogja megtudni ma este, hogy mi van az Azték papokkal. És hogy milyen kábítószert szed az ő mexikói menye. A Kisfiú az anyja (mexikói nő) kezébe nyom egy mesekönyvet. A mexikói nő kibetűzi a címét:
- Pö-Pö-csös Pa-nni. Pöcsös Panni. Pöcsöspanni - ismételgeti.
- Ti meg miért nem kapcsoltok villanyt? - csap a kapcsolóra Marci és tódul a konyhába Flórával, Flóra fiaival és Péterrel a nyomában.
- Itt valami ég! - szimatol a levegőb

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr101880431

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.