HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.30. 12:09 magyardekameron

Forgách András: Odafönt

Címkék: forgács andrás

Amidőn Andreas átvette a szót, az egész társaság elcsöndesedett, mindenki kíváncsian függesztette rá szemét, és Sophie ingerkedően megszólalt: „Kíváncsi vagyok, Andreas vajon ma megnevettetni avagy megsirattatni akar bennünket?” –, de Andreas arca nem árulta el, hogy történetének iránya, netán végkifejlete melyik érzelmi hullámnak: a szomorúságnak avagy vidámságnak ad-e végül mindent kitöltő helyet hallgatói szívében, habár, mint többször is elmondta már az elmúlt napok folyamán, nem mellesleg általános fölzúdulást kiváltva: az egyik nem föltétlenül zárja ki a másikat, és a tragikus események legközepén is találhat az ember vidám és kacagtató elemeket, és hogy tapasztalata szerint éppen hogy derűs és vidám történetek mélyén hull az ember a legmélyebb depresszióba, s hogy ez volna éppen amaz „emberi helyzet”, ama csodálatos paradoxon, amelyben a Teremtés óta találjuk magunkat.

– Mint tudjátok – kezdett Andreas ravaszul csillogó tekintettel elbeszélésébe –, az a koncepcióm, hogy amikor egy történetet elmondok, magam sem tudom a végét. Ezzel ugyan jelentősen megnehezítem a saját dolgomat, hiszen sokkal könnyebb egy történetet a biztos vég felé kormányozni, mint ilyen nyitott vég felé, hiszen könnyen kibillenhet az elbeszélő, ha rá is a meglepetés erejével hatnak bizonyos fordulatok, de ugyanakkor talán ennek köszönhető a váratlanságnak az az atmoszférája, amely nélkül számomra egy elbeszélés elveszítené minden savát-borsát.

              Történt egyszer, hogy a bázison (és hiába, hogy ezen esemény minden előírásnak, minden szabálynak, sőt a világűrkutatás egész ars poeticájának ellentmondott, viszont az emberi szenvedély, és legfőképpen a szerelem – melyről tudjuk, hogy a szabálysértés, a határátlépés, az előírások megszegése éppenséggel lételeme – nem, hogy nem veheti tekintetbe ezeket a korlátozásokat, hanem éppen ezek a korlátozások növesztik, dagasztják azt naggyá, sőt, megzabolázhatatlanná), szóval történt egyszer, hogy a bázison Charlotte Tomlinson (nevezzük így hősnőmet, már csak azért is, mert nem kívánok személyiségi jogi perbe keveredni senki emberfiával), a kitűnő csillagász és medikus (e két foglalkozás együttese Charlotte-ot ideális űrhajósjelöltté tette), két gyönyörű gyermek anyja, ki mindaddig mintaházasságban élt férjével, a Clarence-egyetem közmegbecsülésnek örvendő történészprofesszorával, halálosan és végérvényesen beleszeretett Tom de Vries-be (név valódiságáról lásd fent), akiről különben az a hír járta, hogy bár nem vetette meg a szépnemet, érdeklődése időről időre – mondhatni, minden előrejelzés nélkül, önmagának is váratlanul – fordult saját nemének szép, mondjuk így, daliás példányai felé, hogy tehát Tom de Vries, aki egyébként a NASA egyik legkiválóbb, több kényes misszión is résztvett űrhajósa volt igen-igen megtetszett Charlotte-nak.

Amikor Tom de Vries bizonyos félreérthetetlen jelekből kikövetkeztette Charlotte egyre hevesebben lobogó szenvedélyét, fogalmazzunk így, maga is billenékeny lelkiállapotban volt, mert éppen egy elég komplikált viszony megszakításának súlyos személyes válságából lábalt ki, amelyben – és ezt az ő esetében kivételesnek mondhatjuk – nem ő volt a szakítást kezdeményező fél; valamint Charlotte is, kiváló anya és mintafeleség lévén, nem kevés bűntudattal észlelte a testén-lelkén akarata ellenére elharapozó heves, csakis a betegséghez hasonlítható forró epekedést, amely, minden fegyelme és balsejtelem ellenére Tom karjai közé lökte, és ez egyenesen vezetett férjétől való elhidegüléshez (amelyet a professzor úr, sajnálatos módon, hosszú ideig nem vett észre, mert a két gyermek megszületése után mintegy férfiúi kötelességeit is teljesíttettnek vélvén, belevetette magát a késő-középkor bizonyos gazdasági folyamatainak minden idejét fölemésztő tanulmányozásába – s ez utóbbi körülmény, az érzelmi elhanyagoltság, melyben leledzett, némi felmentést is adhat az éppen harminckilencedik évét betöltő Charlotte váratlan lelki egyensúlyvesztése miatt) – azonban, hiába lett a két szerelmes számára egyre nyilvánvalóbbá egymás iránt kitörő vonzalmuk, a bázison roppant nehéz volt kivitelezni ennek a vonzalomnak a beteljesedését: hol itt, hol ott tudtak csak pillanatokra egyedül maradni, a mindenhol figyelő tekintetek, az ipari kamerák, és egyáltalán a bázison uralkodó szolgálati szabályzat, amelyet egyébként mind a ketten betartottak és igen komolyan vettek, mely erősen tiltotta az űrhajósok közötti szerelmi viszonyt, olyan gyorsan történt mindez, hogy föl sem fogták, hogy mint azt a nagy szenvedélyek történetéből is tudjuk, éppen ezek a lopott pillanatok lökték őket oly nagy erővel egymáshoz.

További akadályt jelentett, hogy az űrhajós bázison kívüli életüknek nem volt egyetlen közös pontja sem, hiszen az Egyesült Államok más-más, egymástól majdnem földrésznyi távolságban levő államában laktak családjukkal. A család Tom esetében egyedül élő édesanyját jelentette, aki egyébként rajongott fiáért, és minden botlását, nevezzük divatos szóval, alkalmi devianciáját is megbocsátotta neki, ám tolókocsihoz kötötte súlyos betegsége, és Tom, amikor csak roppant elfoglaltsága, a nap huszonnégy óráját és a hét hét napját betöltő hivatása ezt lehetővé tette, repülőre ült és hazaugrott, akár csak azért is, hogy néhány órát töltsön imádott anyja lábainál. De nem is válhattak volna űrhajósokká, ha a szigorú és megfellebbezhetetlen szabályt, hogy a bázisra belépve magánéletüket mintegy kint hagyják az előszobai fogason, nem vették volna véresen komolyan.

Ennek ellenére a lopva átadott levélkékből rejtjeles emailek, a rejtjeles emailekből lopott érintések, a lopott érintésekből hirtelen csókok, a hirtelen csókokból vad ölelések lettek, és a vad ölelésekből – ha rekordsebességgel lebonyolított kölcsönös gyönyörűségek is, de mégiscsak nagy-nagy gyönyörűségek lettek. Hogy a nehézségeket számbavegyük, mellyel a szerelmespárnak szembe kellett néznie, képzeljünk el egy űrhajós bázist, egy ilyen több ezer négyzetméteres kiterjedt laboratóriumot, amelynek minden négyzetcentimétere neonfényben ázik, ahol mindenki lát mindenkit, és nagyon sokszor csupán vastag üvegfalakon át, mikrofonon keresztül érintkezhetnek a szerelmesek, kik amúgy szigorú napirend szerint élnek, és gyakran napokig, sőt hetekig nem találkozhatnak, legfeljebb a kantinban, akkor viszont mindenki szemeláttára, nos, képzeljük el, hogy mégis sikerül olyan helyzetet teremteni, amelyben kamerák látótávolságán kívül, a mosdóban, egy folyosószögletben, a legvalószínűtlenebb helyeken, egy fal takarásában, netán kemény edzés közben másfél-két perc alatt sikerül lebonyolítani egy teljes értékű, mindent magába foglaló szeretkezést. Holott tudjuk hogy, mióta világ a világ, a szeretkezés egyik legfőbb lényege éppen az időtlenség, s hogy az aktusban a szerelmesek mintegy kilépnek a másodpercben, évben, évszázadban mérhető időből. Nos, Tom és Charlotte eljutott, és nem is egyszer az extázisnak erre a tájára, ami viszont – és ennek később lesz a történetemben bizonyos jelentősége – az időzítésre, az egyes mozzanatok időzítésére – mely nem elhanyagolható komponense a jól sikerült szeretkezésnek – volt olyasféle hatással, hogy amikor Tom akárcsak távolról is meglátta Charlotte-ot, azonnal jól észrevehető jelei mutatkoztak kívánásának, és mikor Charlotte megpillantotta Tomot, térdei megroggyantak, szeme bepárásodott, öle megnedvesedett, azonban térdroggyanás közben is – és éppen ez volt egyszerre olyan gyönyörű és olyan skizofrén ebben a szerelemben – valami száraz és tárgyilagos hangon tett jelentést a kísérletvezetőnek, avagy végzett el valamely meglehetősen bonyolult fizikai gyakorlatot, melynek célja az űrhajósok világűrben való tartózkodásának lehetőség szerinti meghosszabbítása volt.

Akárhogyan is volt, a szerelmeseknek nagyon sokáig sikerült a külvilág előtt leplezni szenvedélyüket, hiszen a leleményesség, mint tudjuk, csak fokozódik az elébe tornyosuló akadályoktól, s az idő rövidsége, mit intim helyzetben együtt tölthettek – adott esetben egy szimulátorban, melyben – Tom roppant leleményességére volt szükség, hogy ez megtörténhessen – egy időben tartózkodtak, s ráadásul szabadesés gyakorlása közben –, az idő rövidsége nem akadályozhatta meg egyre fokozódó boldogságukat. Nem tudták, miként fog végződni ez a szerelem: Charlotte házassága, Tom anyja ezekre a pillanatokra a háttérbe szorult tudatukban, viszont szervezetük, testük, a kémiai folyamatok, amelyek az ehhez hasonló szenvedélyt kikristályosítják, és mintegy bevésik azt a szervezetünkbe, megtették a magukét. S míg ez a másodpercévezredekre (ők hívták így, titkos nyelvükön, szeretkezésük idejét) megszülető idill tartott, semmi nem zavarhatta meg felhőtlen boldogságukat.

Azonban – igen, itt jön, lépdel, menetel az elháríthatatlan azonban – két esemény is történt, amely elsősorban Charlotte lelkében idézett elő változást, váltott ki, először ugyan csak elhessegetett, de aztán minden magányos percében – és ne legyen kétségünk, egy ilyen űrhajós bázison is magányos az ember, sőt, itt magányos csak igazán – rátörő szorongást. Charlotte is, Tom is, és a többiek is, mielőtt a bázisra kerültek volna, sokszoros pszichológiai terheléseken és teszteken estek át (nem testeken, teszteken!), el kellett tudniuk viselni minden lelki terhelést, úgy megtanultak uralkodni érzéseik felett, vagy ha az érzéseik fölött nem is, legalább az arcvonásaik felett, mint a kínai akrobaták uralkodnak a testük ruganyossága fölött. Mégis csak annál mélyebbre – hisz nem mondhatta el senkinek – fúrta Charlotte szívébe magát a félelem férge, az a félelem, hogy a férfi, akiről – bár mintaházasságban élt tizenhét éve – azt hitte, ő az igazi és az egyetlen, aki neki rendeltetett, egy szép napon mégiscsak el fogja hagyni, el fog szakadni tőle, és ő, most, hogy már megízlelhette a valódi szerelem édes gyümölcsének csodálatos ízeit, elvesztését annál borzalmasabb veszteségnek éli meg.

Tom, akit a tíz legmegbízhatóbb és legfelkészültebb űrhajósa közé soroltak a NASA-nál, újabb misszióra készült, mégpedig többhónapos misszióra, s ráadásul olyan misszióra, amelyben Charlotte – aki eddig csupán egyszer volt fent az űrben – nem vehetett részt, helyette ugyanis egy japán űrhajós – szintén csillagász és medikus – volt a legénységben: és a japánokat immár nem lehetett semmi módon ebből a misszióból kihagyni. Charlotte azt is megtudta, hogy egy bizonyos Juliet Drangehow botanikus-szakember viszont igenis tagja az űrhajóscsoportnak, és ugyan nem adott hitelt nekik, sőt, Tom megnyugtatta, hogy azért terjesztette el ő maga ezt a pletykát, hogy kettejükről, akikre már gyanakodtak, akikről már beszéltek, sikeresen elterelje a figyelmet. A bázison többen határozottan állították, hogy Juliet és Tom között holmi romantikus kapcsolat szövődött, és erről, annak ellenére, hogy tilos volt, sokat suttogtak, sőt, Charlotte-nak is elmondta egy gyanútlan asztrotechnikus, tilos volt, a lehető leghatározottabban, és űrhajós nem eshetett szerelembe űrhajóssal – hacsak nem parancsra, szólt a vicc –, tehát a dolog lehetetlenség volt, és mégis, már ilyen az emberi természet, az embertársak között kibontakozó szenvedélynél úgy látszik érdekesebb témát még Cape Canaveralon sem találtak.

Kétfelől zuhant tehát a gond Charlotte fejére és szívére – s habár a másodpercévezredek tovább folytatódtak, s ha lehet, még édesebb ízük volt, mint korábban, és Tom ugyan mivel adhatta volna kézzelfoghatóbb bizonyítékát annak, hogy szereti, mint kívánásával, Charlotte-ban mégis felébredt a sokáig lappangó, titokban bujkáló gyanú, hisz sokat hallott Tom előéletéről, és tudta, hogy az ilyen sármos férfi, aki ilyen jól bánik a nőkkel, és aki egy másodpercévezred alatt is boldoggá tud tenni valakit, az ilyen férfi az hazudni is tud. Ezt gondolta eszével, ha szívével nem is akarta elhinni.

Ekkor Tom, csak hogy bebizonyítsa neki – és ez Tom őszinteségét és szerelmes szenvedélyének valódi mélységét mutatja –, hogy mennyire fontossá vált számára, mennyire nélkülözhetetlenné személyes életében, ekkor Tom minden, korántsem csekély tekintélyét, sőt, ravaszságát, taktikai érzékét is latba vetette, hogy Charlotte bekerülhessen a misszióba, és annyit csodák csodájára el is ért, ráadásul anélkül, hogy kényes kérdésekre kelljen válaszolnia, vagy pedig ha kellett, akkor jól válaszolt rájuk, hogy ha nem is rögtön, de a kiküldetés félidejénél Charlotte csatlakozhatott a misszióhoz, fölváltva a japánt, és akkor két hónapot – és nem kell mondanunk, hogy ez volt Charlotte leghőbb vágya – együtt tölthetnek a világűrben.

Charlotte persze nem tudta, mint ahogy mindeddig a pillanatig én magam sem – mondta ártatlan arccal Andreas –, hogy Tom balvégzetű manőverezése korántsem Juliet miatt, hanem sokkal inkább a legénység (és szándékosan használom ezt a szót: a legénység) egy másik tagja miatt indult el. Tom, mint az alapvetően hűtlen és csapodár természetűek, ezek az anyák kedvencei, kiknek, miután otthon, anyáik forró és kizárólagos szeretete révén eleve megvan a minden ember által egy életen át sóvárgott érzelmi biztonságuk, melyet, és ez is akadályozza őket abban, hogy tartós kapcsolatra lépjenek bárkivel, nem is válthatnak föl semmi mással, legjobb szándékai ellenére csak úgy érezte, mondjuk így, Tomnak magát, ha elárulta azt, akit szeretett. Tom mégsem volt Don Juan, ugyanis ő kutyául szenvedett ettől az érzéstől, és annál jobban szenvedett, minél nagyobb volt az árulás. Ezúttal Robert C. Carlton III., a navigátor és robottechnikus volt Tom hevesen fellobbanó érdeklődésének tárgya: a piciny akadály csupán az lehetett, hogy Robert erről mit sem tudott, de Tom arra számított, hogy az összezártság alkalmat ad majd neki arra, hogy lefegyverző sármjának folyamatos ostromával Robert szívéhez is közelebb férkőzzön.

De térjünk már – mondta Andreas, aki, miután végignézett a nádfonatú székekben a holdsütötte teraszon üldögélők csöndes arcán, töltött magának egy nagy pohár whiskyt, egy darabig dédelgette a kezében, majd, anélkül, hogy ivott volna belőle, az asztalra helyezte –, a lényegre.

Eltelt két hónap.

Charlotte, aki növekvő izgalomban várta a kilövés pillanatát, és az intenzív felkészülés szakaszában csupán három napot tölthetett családjával, amit gyermekei igencsak nehezményeztek, habár férje, ki továbbra is a késő-középkor bizonyos gazdasági folyamatainak tanulmányozásába merült, és nem adta jelét annak, hogy különösebben rosszul esne neki ez a kiküldetés, csupán mérhetetlenül büszke volt űrhajós feleségére, és a három nap alatt észre se vette, hogy Charlotte még arra is gondosan ügyel, hogy a kezük se érjen össze a reggelizőasztal fölött, és fogalma sem volt, milyen nagy megdöbbenés éri majd, ha Charlotte visszatér az űrből, és közli vele, amit közölnie kell.

Tudni kell, hogy akkoriban fejlesztette ki – egy szigorúan titkos program keretében – a NASA a DB (Double-Base) fedőnevű űrruhát, amely lehetővé tette a súlytalanság állapotában való szeretkezést férfi és nő között, hiszen a földön élők, a folyamatosan a gravitáció jótékony hatásának kitett földlakók számára a súlytalanság állapotában történő szeretkezés nem várt problémákba ütközött. Komoly űrprogram nem készült már – tekintettel a hosszú ideig, akár évekig is eltartó jövendőbeli űrutazásokra – efféle fejlesztések nélkül, tanulmányozták nem csupán a szeretkezés finommechanikáját a súlytalanság állapotában, hanem bizonyos testnedvek és váladékok, mint amilyen teszem az izzadtság vagy ondó viselkedését is, hiszen tudjuk, hogy a gravitáció hiánya a cseppeket, melyek elszabadulnak, eloszlatja a térben, ily módon a bizonyos pontjain meglehetősen bonyolultan összekapcsolódó DB, amely lehetővé tette, hogy a kettős mindenféle nevetséges úszómozdulatok nélkül képes legyen huzamosabb ideig intim közelségben megmaradni, nélkülözhetetlen kelléke volt jövendő űrutazásoknak, és bizonyos ellenőrzött körülmények között – a földi irányítók ironikus-tréfás megjegyzései kíséretében – egyes űrhajósoknak lehetővé tették (vagy megparancsolták, ahogy a vicc mondja) az űrben az intim együttlétet. Az űrhajón két DB is volt raktáron, de eddig még nem került sor használatukra. A parancsnokság úgy döntött, nem tervezi meg, hanem a legénységre bízza annak használatát. Ez a szempont is a kísérlet részévé változott.

Tomon, Charlotte-on, Julieten, Roberten és a cserejapánon kívül még két űrhajós tartózkodott a világűrben, összesen heten voltak, a japán és egy amerikai két héttel utóbb vissza kellett, hogy térjen a földre azzal az űrhajóval, melyen Charlotte érkezett. Szerencséjére, habár alig értette a cserejapán angolját, képzettségük hasonlósága okán kitűnően megértették egymást, legalábbis így gondolta. A két összekapcsolt űrhajóban meglehetősen nagy volt a tér, kis zugokba el lehetett vonulni: és habár ennek a térnek minden pontja, hogy úgy mondjam, lehallgató- és megfigyelőkészülékekkel volt ellátva, Charlotte reménykedett abban, hogy ha végül nem is sikerül esetleg egy másodpercévezredet nyélbeütnie Tommal, de a szeretett férfi közelében legalább a féltékenység mardosó férgét sikerül szívéből kiirtani.

Egyik éjjel – tudnivaló, hogy az éjszaka az űrben csak fél óráig tart – Charlotte, legalábbis úgy képzelte – mert itt aztán se holmi cetli, se holmi email nem működött, hanem a metakommunikáció metakommunikációjára volt szükség, és egy űrséta közben, amikoris a nagy teleszkóp meglazult rögzítését kellett néhány fokkal átigazítani, és Tommal három és fél órát tölthetett kettesben a világűrben lebegve, és ujjai mozgatásával adott neki jeleket, amelyeket Tom megérteni látszott, és úgy tűnt számára Tom viszontjeleit ő is megérteni vélte –, egyik éjjel Charlotte nem bírta tovább, behatolt a DB-fülkébe, s magasan lebegő melleit, melyek szinte luftballonként csapkodták állát, feszes kötéssel leszorította, mint a teniszezőnők, és még a földön begyakorolt hallatlan gyorsasággal belebújt a rendkívül sokféle kis titkos kapcsot és tépőzárat alkalmazó DB-be, lekapcsolta a fényt, a hőérzékelő kamerákat ravaszul átállította, és várt. De Tom nem jött. Úgy képzeljük azt a másfél percet, amelyet Charlotte egyedül a DB-fülkében töltött, mint több lassan, mérhetetlenül lassan elszálló évezredet. Másfél perc, ennyi volt, és Charlotte – e tekintetben nemének különleges példánya lévén – el tudott jutni gyönyörűségének csúcsára ennyi idő alatt, ha jól nyúlt hozzá a szeretett férfi – feszülten várakozott, amikor nyílt a kabinajtó, és besiklott, mint egy nagy testű hal, a szeretett férfi, aki szinte egyetlen lélegzetvétel nélkül, egyetlen fennhangon kimondott szó nélkül, némán, és a bázison, valamint a DB-ben begyakorolt mozdulatokkal bámulatos gyorsasággal magáévá tette: megvolt tehát a földi gyakorlás haszna, a megfelelő szervek hibátlanul illeszkedtek össze, és váltak el egymástól, majd, s talán csak lassításban lehetett volna a mozdulatok komplexitását és teljességét megállapítani, kiúszott a kabinból. Charlotte egy pillanat alatt visszanyerte nyugalmát, talán csak arcának pírja – a világűrben gyorsabban felhevül az ember, mint a földön – jelezte, hogy történt vele valami. S mikor legközelebb találkozott Tommal, ami nem sokkal később megtörtént, cinkosan rámosolygott. A férfi nem mosolygott rá vissza, amit annak tulajdonított, hogy többen is voltak körülöttük.

Eltelt egy hónap.

              Charlotte Tom mellett ült a vezérlőpultnál – Tom másik oldalán Robert, hátuk mögött Juliet lebegett, és Tom szokatlanul szórakozott volt, nem is nézett Charlotte-ra, a homlokát ráncolta, ha Charlotte szólni mert hozzá. Ezek mikrojelzések voltak, amit rajtuk kívül aligha észlelt akárki is, és Charlotte nem tudta mire vélni a dolgot.

              – Parancsnok – mondta Charlotte, ügyelve rá, hogy hangjának remegését leplezze –, a Tab437-es csillagcsoport megfigyelését befejeztem.

              Tom bólintott, majd Roberthez fordult. – Nyomj be valami zenét, Robby. Csak ne Bob Marley legyen. És ne Beethoven. – Azán leszólt a földi irányítóközpontnak: – Irány két fokkal észak felé korrigálva.

              – Parancsnok – mondta Charlotte, miközben azon törte a fejét, miként közölje szerelmével, hogy teherbe esett, ha már az előbbi hangsúlyából ez nem volt világos – mondom…

              – Gratulálok – vágott a szavába Tom.

              Majd a Földön, gondolta Charlotte akkor, mert nem akart kockáztatni. Ebben a gonosz és szótlan lebegésben az űrutazás hátralevő egy hónapja úgy telt el, mint egy rémálom. Végezte kötelességeit, gépiesen, megpróbálta desiffrírozni Tom jelzéseit, és egyre jobban összezavarodott. Egy ízben berohant a BD-fülkébe, de három percnyi várakozás után, amikoris nem történt semmi, visszament a többiek közé.

A földreszállás után aztán összeomlott minden. Tom a legközelebb, amikor tanúk nélkül beszélhettek, egyszerűen lekurvázta és otthagyta. Tom és Robert összeköltöztek. Később – édesanyja halála után – Tom eljegyezte Julietet. S nyolc hónap múltán, amikor a botrány miatt, amit Charlotte okozott televíziós nyilatkozataival és interjúival, amelyekben azzal vádolta meg Tomot, a viszonzatlan szerelemtől felzaklatott és kétségbeesett nők szokása szerint, hogy megerőszakolta őt az űrhajóban, tehát nyolc hónap múlva, midőn kizárták az űrhajósok kötelékéből, Charlotte egy egészséges japán fiúgyermeknek adott életet.

Ekkor értette meg – már túl későn – mi játszódhatott le Tomban, amikor az űrhajón a másodpercezredév után találkoztak. Tom nem értette őt félre, pontosan érkezett meg a fülkéhez. A cserejapán nevéhez méltón félreértette őt, hiszen Charlotte azt mondta neki, nem sokkal korábban, egy egészen más dologgal kapcsolatban, sőt, jelekkel is értésére adta, hogy kövesse. Ó jaj, átkozott sietősség, a szerelmetes mozdulatok elkapkodása! Mindennek megvan a maga ideje, mondja a Biblia, és valóban. Nem mintha Charlotte nem lett volna boldog harmadik gyermekével, és nem lett volna boldog azért is, hogy kizárták az űrhajósok spártai fegyelmű közösségéből, valamint attól, hogy végre elköltözött a késő-középkor bizonyos gazdasági folyamatainak kutatásával foglalatoskodó férjétől.

– A gyorsaság, mely korunk jeligéje lett – fejezte be Andreas meséjét, miközben teljesen rájuk sötétedett, és a hold is felhő mögé bújt –, cáfolhatatlan előnyökkel jár, azonban ezek a másodpercévezredek nem pótolhatják, nem helyettesíthetik azt az egyszerű paraszti igazságot, hogy jobb mindennek megadni a módját.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr441880441

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.