– Azért örülök, hogy ezt az elmebeteget átvitték a hatosba.
– Nem volt az rossz gyerek, csak fosta a szót.
A négyágyas kórteremben ketten beszélgetnek. Szemben a fal mellett álló ágyon felemelkedik egy harminc körüli srác és érdeklődve hallgatja őket. Az ablaknál fekvő bajuszos most már neki magyaráz:
– Jó, azért tényleg nem volt százas a csávó. Körbeingázta az egész kócerájt aztán kikötött ott, ahol most te fekszel. Hogy az ottan az ő helye, mert ott nem folyik alul vízér. Aztán befőttes üvegeket pakolt végig a fal mellett, így, körbe, a nővérke majdnem kitörte a nyakát az infúziós állvánnyal.
– Nem volt az rossz gyerek, mondom.
Az ősz, kopaszodó férfi följebb mocorog az ágyban és egyszerre beszél a bajuszoshoz meg a fiatal sráchoz:
– Nekem például direkt segített ez az izé. Elővesz egy madzagra akasztott cédét az ágyvég mögül.
– Béla bácsi, ezt azért viziten ne mutassa meg! – vigyorog a bajuszos.
Az utca felől szirénázás hallatszik, mindenki koncentrál.
Béla bácsi megszólal:
– OMSZ.
A bajuszos tűnődve felel:
– Vagy Máltai.
Feláll, lenéz az udvarra.
– Béla bá’, maga mért nem lottózik?
A srác nem érti, visszafekszik és bedugja a fülébe az MP3 hallgatóját. A mellette levő ágyon egyre erősödik a horkolás. A bajuszos idegesen visszahanyatlik a párnákra:
– Hogy tud egy kis vékony emberből ekkora baszom hang kijönni? Hogy a faszomba?
A srác kiveszi a fülhallgatót és ő is a horkolásra figyel. A bajuszos hozzá fordul:
– Figyelj, öcsi, kicsit bökjed már meg, akkor abbahagyja! Kurva élet. Nehogy már nappal is ez menjen.
A srác kiül az ágy szélére és belebújik a papucsba. Finoman megböki az alvó embert, mire az azonnal felébred és felül. Pislog, udvariasan bemutatkozik:
– Jó napot kívánok. Dr. Vendel.
– Akkor már én is bemutatkoznék, én vagyok a Lajos – szól át a fiúnak a bajuszos.
– Az meg ott a Béla bá’. Villanyszerelő. Vastagbeles, kirakták neki. Nekem a májammal van baj. Ő meg – mutat Dr. Vendelre­ – idegi alapon van bent, nincs semmi baja, azt keresgélik, hogy mi nincs neki. Te meg? Cukros vagy? Vagy pszichoszómás?
A fiú közben visszabújt és már a takaró alól mondja:
–Sokat fáj a gyomrom, azért vagyok itt. Kivizsgáláson. Most pár napig nem is ehetek semmi szilárdat.
– Nyugodjál te meg, hogy aludni se fogsz.
Megint szirénázás hallatszik, Dr. Vendel fülel, aztán megszólal:
– OMSZ.
Béla bácsi is tippel:
– Delta.
Lajos rájuk néz, aztán azt mondja:
– Na jó, OMSZ.
Feláll, lenéz.
– Egyik se nyert. Máltai.
A fiú újra bedugja a fülhallgatót és befordul a fal felé. Egyszer csak megszólal a mobilja, a latin zene egyre erősödik. A mobil villog az éjjeliszekrényen, de a fiú nem hallja. Dr. Vendel feláll, fölveszi a telefont és megrázza a srác vállát. A zene közben abbamarad, a fiú kikapcsolja a telefont. Lajos oldalra dobja magát az ágyon.
– Ez a csengőhang mindig belém veri az ideget, komolyan. A barátnőmnek volt ilyen, vagyis az én Nokiámon volt beállítva, és így csöngött. Három éven át, és akkor mindig tudtam, hogy na jó, az Erika hív. Nem is volt semmi baj, megvoltunk szépen, nyaranta lenyomtam a píárkampányt a családnak. Érdekel ez egyáltalán valakit?
– Mindenkit érdekel – szól Dr. Vendel. Lajos kérdőn ránéz az új fiúra, de az is bólogat. Följebb húzza a takarót, leteszi a lejátszót a kisszekrényre a műanyagpohár és a mobil mellé.

Lajos története

– Szóval lenyomtam nyaranta a píárt, különben meg jól elvoltunk az Erikával. Nem akartam én megcsalni a feleségemet, meg rendes nő is különben, sose ártott nekem, de valahogy úgy kialakult a dolog. És mondjuk szerelmes se voltam addig, szóval ilyet nem éreztem, nem nagyon volt bekalkulálva. Na, elég az hozzá, hogy ment is szépen a dolog, éjszakára sose maradtam ki, de nap közben annyit mobiloztunk, hogy már tisztára agydaganatom lett a végére. És akkor látta, kiírva, hogy van ez a családbarát dolog, az Erika meg nagyon szeretett beszélni. De tényleg, nyomta, nyomta, levegőt se vett. Gondoltam, befizetek erre a kedvezményre és akkor nem lesz olyan drága. Csak azt felejtettem el teljesen, hogy nekünk már volt ez a családbarát izé, de akkor még más neve volt, vagy nem tudom, mindenesetre korábban már befizettem. És mentünk egy ilyen hétvégén a feleségemmel az Arénában, jöttek a gyerekek is, volt mozi meg popcorn, tuti jól ment minden, na és akkor jött az sms. Egyszerre mind a hármójuknak. Hogy értesítik a kedves előfizetőket, új taggal bővült a családbarát díjcsomag listája. Vagy valami ilyesmi. De névvel és címmel ám, nem pöcsöltek. És állt ott a feleségem a parfümériában, letette az üveget, hogy elővegye a telefont. Ott szaglászott mellette a két nagylány is, és azok is megnézték, hogy milyen üzenet jött, aztán bámultak rám. Illetve a két lány hol az anyjára, hol rám, az anyjuk meg csak rám, mintha megkukult volna. És akkor azt mondtam, hogy szerintem most már menjünk. Alig volt hangom, mert persze rögtön lejött, hogy mi van. Aztán beszálltunk a liftbe, és nehezen találtam meg a mélygarázsban a kocsit. És csak akkor kezdett el üvöltözni, hogy mért nem vagyok képes soha megjegyezni. Hogy húsz éve nem vagyok képes megjegyezni. És ebben mondjuk van igazság, hogy tényleg soha nem találok oda.
Lajos elhallgat, aztán hozzáteszi:
– És akkor soha többé nem láttam az Erzsit. Nem volt könnyű mondjuk, de mindenkinek így volt jobb. Lehet, hogy másképp kellett volna elintézni, de nem akartam konfliktust. Hogy sírjon, vagy ilyesmi. Úgyhogy a születésnapjára már nem mentem el.
A kórteremben mindenki hallgat. Egyszer csak megszólal egy sziréna, a hang egyre közeledik. Lajos most nem tippel, Dr. Vendel halkan bemondja:
– Máltai.
Béla bá’ forgatja a párnán a fejét.
– OMSZ. És te mit tippelsz? – fordul az új sráchoz. Az tanácstalanul néz Dr. Vendelre, de az nem viszonozza a pillantását, úgyhogy megvonja a vállát:
– Akkor Máltai.
Lajos lenéz.
– Mindenkinek bukta, Szamaritánus. Az a legritkább.
Visszafekszik. Dr. Vendel váratlanul megszólal:
– Nekem is volt egy Erika, még régen.
Nem folytatja, mintha ezzel be is fejezte volna a történetet. A kórteremben már homály van,
de senki nem kapcsolja fel a villanyt. Egyedül Béla bá’ fejénél ég a kislámpa. Mindenki Dr. Vendelre néz, aki hallgat. Végül az új fiú bíztatja:
– Na, és mi lett vele? Elhagyta?
– El.
– Mondjuk nem túl bőbeszédű, ahhoz képest, hogy ügyvéd. Hallja, nem lennék a védence, nehéz lehet valakit kidumálni a bíróságon ezzel a svunggal. Lajos megütögeti a párnát.
– A horkolás jobban ment! Azért mond róla valamit? Vagy államtitok?
Dr. Vendel a takarót bámulja és halkan beszél, mintha nem is a többiekhez szólna.

Dr. Vendel története

– Nem tudom, mit mondjak. Olyan kis vacak nő volt, tulajdonképpen semmi nem volt szép rajta. Nehéz erről beszélni. Azt hiszem, mégiscsak ő volt a legfontosabb nő az életemben. Pedig akkor valahogy szégyelltem. Nem is mutattam be senkinek, inkább csak úgy feljártam hozzá az albérletébe, ha nem volt otthon a főbérlője. De nem is nagyon akart semmit, csak velem lenni. Szemüveges volt, szőke. Olyan ritkás hajú. És valahogy… olyan szerencsétlenül is öltözködött… szóval… kicsit olyan kurvásan. De sovány volt, és nem állt jó neki, olyan kis szerencsétlen volt inkább. Rövid ideig tartott az egész, pár hónapig. Én akkoriban még apámnál laktam a cselédszobában, oda vittem fel néha. És közben megismerkedtem a feleségemmel, úgy értem azzal, aki most a feleségem. Külkerre járt, okos volt meg határozott, tudta, mit akar az életben. És akkor éreztem, hogy ezzel az Erikával már nem lehet folytatni, hogy úgyse lesz ebből semmi. Apámnak nagyjából mindegy volt, ki jár fel hozzám, neki az volt a lényeg, hogy rendben elvégezzem az egyetemet. Ennek az Erikának voltak ott cuccai. Kazetták, meg ilyesmik. De mikor mondtam, hogy vége, akkor azokat elvitte. Nem sírt, nem is nagyon szólt semmit, csak nézett. Nagyon szerettem őt, rossz volt, ahogy nézett a szemüvege mögül. Most is emlékszem, felnagyította a lencse a nagy, könnyes szemét. Aztán elment. Mi meg már együtt voltunk a feleségemmel. És kérte, hogy menjek el vele cipőt venni. Imádta a feltűnő cuccokat, de neki minden jól állt, mert nagyon szép nő. Egy piros tűsarkút választott, de nem vette föl, mert szakadt az eső. Estére színházjegyünk volt, még most is emlékszem, a Hegedűs a háztetőn ment a Vígben. De előtte fölvittük a cipőt, meg átöltöztünk. A dobozt beraktuk a szekrénybe, aztán mondtam apámnak, hogy későn jövünk és ne hagyja bent a zárban a kulcsot. Amikor éjfél után megjöttünk, ő már aludt. Egyébként se mondta volna, hogy ott járt az Erika, mert nem szeretett így közvetítgetni. De ott járt, valami kazettáért jött, ami a magnóban maradt, meg az esőkabátjáért. Na mindegy, nem ez az érdekes. Mentünk lefeküdni, és akkor a feleségem, aki akkor még nem volt a feleségem, elő akarta még egyszer venni az új cipőt, hogy megnézze. Ott állt szűk szoknyában a szekrény előtt és kotorászott, de nem találta a dobozt. Én meg álltam mögötte, próbáltam lehámozni róla hátulról a blúzt. De teljesen be volt pörögve. Ittunk is egy kicsit a színház után, és az az igazság, hogy untam már ezt a cipő-mizériát. Mondtam neki, hogy majd másnap megkeressük. A végén még a konvektor mögé is benézett, és már majdnem sírt, hogy de ő igenis emlékszik, hova tette. Gyere, mondtam neki, és odahúztam magam mellé az ágyra. Felhajtottam a takarót, hogy lefeküdjünk, és akkor egyszer csak egy iszonyút sikoltott. A párna helyén a fejünknél egy fészek volt az ágyban. Össze volt tekerve az én pizsamám meg az ő hálóinge, és az egésznek a közepébe bele volt döfve a piros cipő.
Lajos felül, meggyújtja a feje mellett a kislámpát.
– Szerintem pszichopata volt a csaj. Ez valami vudu-izé lehetett. Jól tette, hogy ott
hagyta.
Dr. Vendel még mindig maga elé néz, mint aki meg van lepve, hogy egy szuszra elmondta a történetet. Hirtelen elveszti a lendületét. Jóval fáradtabb hangon fűzi hozz.
– Nem tudom. Azt hiszem, szerettem. És hogy ő is… szeretett.
Megint csönd lesz. Pár másodperc múlva felhangzik egy sziréna a sötét kórházudvarról, de senki nem fogad.
Béla bá’ szólal meg.
– Na, nemsokára kapjuk a vacsorát.
– És mit tippel, Béla bá’? Maga ebben nagyon spíler. Mondjuk az új fiúnak nem nehéz, neki pürét jósolok csórikámnak, de nekünk mi lesz? Nehogy azt mondja, hogy spenót, mert rosszul leszek. Tényleg, mit mondtál, hogy is hívnak? István? – Lajos a fiúhoz fordul
– Imre.
– És te nős vagy, Imre?
– Hát tulajdonképpen nem.
– Na, ez jó, ez a tulajdonképpen, ezt eltanulom.
Imre habozik, aztán még hozzáfűzi:
– De együtt élünk. Csak… még nem házasodtunk össze. De… velem lakik. És már nagyon régen ismerjük egymást, mert eredetileg… szóval eredetileg ő a barátomnak volt a barátnője, csak aztán így alakult. És most meg…

Imre története

…nem is tudom igazából, hogy mi van. A barátom, akit mondtam, ő gyerekkoromból megvan. Petinek hívják. A Petivel együtt jártunk általánosba, és már akkor összebarátkoztunk. Ő se focizott soha, mert szemüveges volt, meg én se, mert engem meg nem érdekelt. Aztán később koleszba kerültünk és egy szobában laktunk. És ő akkoriban kezdett a Verával járni. Néha elvittek magukkal moziba, ilyesmi. Egyetem után Pestre költöztünk és sikerült olyan albérletet találni, ami egymással szemben volt. Két egyszobás lakás, egyik az utca egyik felén, a másik a másikon. Folyton átjárkáltunk egymáshoz, hol én csináltam valami kaját, hol ők. Közben voltak nekem is mindenféle barátnőim, de egyik se volt komoly. És aztán szép fokozatosan egyszer csak összejöttünk a Verával. Nagyon durva volt, de a Peti nem szólt semmit. Sőt, segített áthordani a Vera cuccait
a túloldalra, meg felvinni, mert a mi házunkban nem volt lift. És akkor azóta együtt vagyunk.
– Hát apukám, akkor ez happyend, nem? Mit akarsz még? A haver meg nagyvonalú volt. Lajos nagyot nevet. Imre gondolkozik, aztán folytatja:
– Mostanában a Vera mindig otthon van, mert sokat fordít. Ja, azt nem mondtam, hogy azóta lett saját lakásunk, és hogy közben a Peti megnősült. Budán laknak, elég messze tőlünk, már nem találkozunk olyan sokat.
Béla bácsi szólal meg:
– Emiatt ne bánkódj fiam, ez mindig így van, ezek a fiatalkori barátságok elmúlnak, jön a munka, meg a gyerekek.
Imre bizonytalan hangon folytatja:
– De nem is az, még nem fejeztem be. Szóval ritkán járunk össze, én nem vagyok otthon napközben, mert olyan a munkám, hogy számítógépes rendszereket telepítünk, és össze-vissza szaladgálok kocsival. Nem nagyon tudok hazamenni, csak este. A múltkor a Lehel térnél dolgoztunk, ami nincs messze tőlünk, és arra gondoltam, hogy hazaugrom, viszek haza valami kaját is. Éppen csavarodom be a sarkon a kocsival, amikor látom, hogy ott áll a házunk előtt a Peti. Jé, mondom. Ott állt buszmegállóban. Merthogy ő nem vezet, nincs jogsija a szeme miatt. Szóval láttam, hogy ott állt, majdnem rá is dudáltam, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mit csinálhat ott. Biztos nem véletlenül volt a ház előtt.
Dr. Vendel közbeszól:
– Hát lehet, hogy csak felugrott, nem? Mint régen. Az nem lehet?
Imre megdörzsöli az arcát.
– De, én is azt gondoltam, hogy csak felugrott. És mire parkolót találtam, már nem is volt ott, mert jött a busz. Mondjuk felhívhattam volna mobilon és megkérdezhettem volna, hogy merre jár éppen, de nem volt erőm hozzá. És az volt a legszarabb, hogy volt valami furcsa rajta. Fölfelé, a lépcsőházban jöttem rá, hogy mi. Annyira rosszul lettem, de komolyan, hogy meg kellett támaszkodnom a folyosón.
Mindenki kérdőn néz rá. Lassan folytatja.
– Az volt a furcsa, hogy nem volt rajta a szemüveg. Ettől tisztára meztelen volt az arca. Ott, a megállóban kezdett el kotorászni és tette fel a szemüvegét. A Peti baromi rosszul lát, hat és fél dioptriája van. És a koleszban is mindig csak este vette le, amikor lefeküdt. Mindig oda tette maga mellé az éjjeliszekrényre. Mindig.
Nagy csönd van. Végül Béla bácsi szólal meg:
– Nekem is volt hasonló, de nem tudhatod biztosra, hogy mi volt. Azt soha nem tudhatja az ember. Van ez a gyanú, aztán…
– Béla bá’, nekem az a gyanúm van, hogy megjött a vacsora. Nagy neonfény lepi el a kórtermet, a nővér felgyújtotta a villanyt. Előre dobozolt ételt kapnak, mindenki kiül az ágy szélére. Dr. Vendel leemeli a doboz tetejét és közben átszól a túloldalra:
– El ne felejtse, mi volt a gyanú.
Az új fiú, Imre nem nyúl az ételhez. Lajos megszólítja:
– Nincs kanalad, mi? Nem mondták, hogy kell behozni?
Odavisz neki a fiókjából egy kanalat.
– Ne aggódjál, tiszta, és nem hepatitisszel vagyok benn. Belenéz a srác dobozába:
– Tényleg püré, feltétet se kapott.
Béla bácsi elég gyorsan végez, a dobozt gondosan visszazárja és odakészíti a nővérnek.
– Szóval azt kezdtem el az előbb, hogy sose tudhatja az ember.
Lajos, csámcsogva:
– Meg a gyanú. Hogy van a gyanú!
Béla bácsi:
– Szóval szegény feleségem…
Imre:
– Meghalt a kedves felesége?
Béla bácsi:
– Nem, meghalni azt én azt én fogok. Felnevet.

Béla bácsi története

Szóval szegény feleségem, ennek is már vagy húsz, de inkább huszonöt éve, folyton későn járt haza. És utána mondogatta, hogy így a közlekedés, meg úgy a buszok. Nem volt még mobiltelefon, vagy ilyesmi, hát vártuk otthon. Aztán egyszer azt gondoltam, elmegyek érte. Jött ki a munkahelyéről, kint Zuglóban, A Lumumba utcában dolgozott, nem tudom, az most micsoda.
Imre:
–­ Ki is volt az a Lumumba?
Lajos:
– Valami néger.
Dr. Vendel:
– A Kongói Demokratikus Köztársaság első elnöke.
Lajos:
– Gratulálunk neki. Na és mi volt ott, a néger utcájában? Várta valaki?
Béla bácsi:
– Hát ez az. Nem várta senki. Lépett ki a kapun, dudáltam neki. Aztán átjött a túloldalra, hogy beszálljon, nagy táska volt nála. És kaparászott ott a hátsó ajtónál, hogy bedobja. De nekem háromajtós Corsám volt. Na, nem szóltam semmit, mentünk hazafelé. Aztán hétvégén felugrottunk az anyjáékhoz ebédelni, jöttek a gyerekek is. Esett nagyon az eső, bőrig áztunk, amíg az autóig elértünk, ráadásul vinni kellett a sok dobozt meg gyümölcsöt, amit az anyósom ránk tukmált. Mert volt telkük. Beültünk, egyszer csak látom, hogy hajtja le ám a napvédőt, hogy megigazítsa a haját. De az én kocsimban ott nem volt tükör. Eleve nem szereltettem be.
Gyorsan visszahajtotta. Akartam is tőle kérdezni, hogy na mi van, a szemedbe süt a nap, vagy mi, de aztán nem kérdeztem semmit. Néhányszor még elmentem így érte, találomra, de végül sose beszéltünk róla, hogy volt-e valami. Jó asszony különben, meg főleg, hogy szorgalmas. Csak hát… nem tudom. Most meg már… tulajdonképpen mindegy.

Imre:
– Ugyan, ne mondjon már ilyet. Hogy lenne mindegy. Egyébként biztos nem volt semmi, csak a nők nem értenek az autókhoz. Az én barátnőm, a Vera például minden sötétkék kocsiba be akar szállni, mert folyton azt hiszi, hogy amelyik sötétkék, az a miénk.
Hirtelen egy csíkos pizsamás, sapkás ember penderül be a kórterembe. A radiátornak dől, onnan beszél a többiekhez:
– Üdvözlet mindenkinek az ötösben! Van egy felesleges csirkecombom. Az ember a hússal a halál kódjait veszi magához. Elfogyasztja a leölt állat rémületét és magáévá teszi az utolsó pillanatot… bizony! Sok-sok utolsó pillanatból építkezünk, abból fonjuk a fehérjéket. Ettől lesz halál szagú a leheletünk és válunk magunk is halandóvá.
Lajos:
– Én mondjuk bevállalom. Átveszi a combot.
Imre:
– Nincs melege?
A férfi ránéz, és leemeli a sapkáját:
– Én e nélkül ki se teszem a lábam sehová. Ki van bélelve alufóliával, megvéd az ártó sugárzások ellen. Csináljak neked is? A CT-ben mondjuk le kellett venni, mert fém. Eléggé szar is volt, fáj a fejem azóta. Ki tudja, mi minden éri az embert.
Visszateszi a fejére a sapkát, de előtte megmasszíroz agy pontot a feje tetején.
–Életünk egy öntudatlan pillanatában részeivé válunk az áramlásnak. Minden ember titkos áramkört alkot egy másikkal. Itt, a fej tetején, ezen a puha részen megy be az áram, és ha érzel valamit, a másik is érzi. Vagy ha álmodsz, akkor ő totál ugyanazt álmodja. És később lehet, hogy mással élsz, vagy más a feleséged, de azzal az eggyel vagy összekötve életed végéig. Mindig csak azzal az eggyel. És ezt pontosan lehet tudni, mert úgy bír fájni, hogy kisül a szíved. Mintha folyamatosan áramütést kapnál.
Lajos:
– Béla bá’ szerint sorosan vagy párhuzamosan vannak kötve? Tényleg, használja még maga a fáziskeresőjét?
A sapkás férfi ügyet se vet Lajosra, folytatja:
– Minden élő ember csak egyetlenegy másikkal van összekötve, ezt azért már a tudósok is nagyjából sejtik. Nincsenek mérhető bizonyítékok, csak a gyorsuló meg lassuló áramlás. Az álmok is ezzel függenek össze, mennek, mint az elektronok, és felmelegszik az ember szíve.
Lajos:
– Hát akkor, öcsém, gyere le a radiátorról, akkor nem melegszik fel!
Senki nem nevet, a férfi folytatja.
– Szóval felmelegszik az ember szíve, és mondjuk ez például egy mérhető dolog. Hogy olyankor melegebb, amikor a másik áramlása gyorsul. Amikor meg nem küld több jelet, akkor kihűl, kész. És olyankor jön a halál. Ez nem mindig akkor van, amikor tényleg meghalunk, hanem sokkal korábban is lehet, mert mondjuk kikötöttük magunkat az áramkörből. Önként, vagy véletlenül. És másikba már nem bírunk bekötődni, mert olyan nincs, azt csak egyetlen egyszer lehet. Az ember fején benő az a rész, és nincs tovább, ennyi volt.
Hirtelen befejezi. Kimegy a teremből és útközben tenyérrel lekapcsolja a villanyt. Lentről szirénázás hallatszik.
Imre:
– Szamaritánus.
Dr. Vendel:
– OMSZ.
Lajos:
– Nem tudom, nem látok már le. Sötét van.