HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.01. 13:29 magyardekameron

Puskás Lilla: Váróterem

Címkék: puskás lilla

Vidéki kisváros vasútállomása, délutáni verőfényes napsütés, a falra akasztott egyetlen dísz egy hatalmas, fekete műanyagmutatós óra, amely jelzi a körülbelüli időt: fél négy múlhatott valahány perccel. Két hajléktalan férfi alszik az egymás mellé tolt padokon. Kék overálos férfi lép hozzájuk, a kelleténél jóval határozottabban, de azért még épp nem arrogánsan, fel akarja ébreszteni őket. Félbehagyja megkezdett mozdulatát, még mielőtt egyikük szakadt ruházatához érne: elég lesz az is, ha csak rájuk kiabál, villan át az agyán. Mintha kifelejtett volna egy lépést, egyből így kezdi: ,,Na, nem hallják?! Keljenek már fel!” Valamiért furcsán elnyújtott e betűket használ.

Meg sem moccannak, így az overálos elbizonytalanodik. Gondolkodik, mi tévő legyen, tanácstalanul néz körül. Légy száll az egyik hajléktalan arcára, azt hinnénk, most legalább felébred, de ő hortyogva, egyik kezével álmában elhessegetve azt, nyugodtan alszik tovább. Overálosunk dühbe gurul, most már határozottan goromba: ,,felkelni! Keljetek fel, jó? rohadt rossz helyen fekszetek ám!” Észre sem veszi, hogy hirtelen tegezni kezdte az idegeneket. Hiába, a hajléktalanoknak nem jár tisztelet. Pláne, ha még rossz helyen is fekszenek.

,,Mi a jó francot akar?”, mordul fel az egyikük, nem kifejezetten barátságosan. ,,Megin’ a papírok kellenek,mi?”. ,,Nem vagyok rendőr..keljetek fel innen...útba’ vagytok…nekem most itt dolgoznom kell… de nem t’ok dolgozni mer’ útba’ vagytok… menjetek má’ innen.”

,,Hogy mindig jön valaki és beleugat, hogy mi’csiná’junk…” ébred fel végre a másik hajléktalan is, sőt, folytatja a mondatot, de nem lehet érteni, mert nemcsak, hogy motyog, de időnként csúnyán köhögni is kezd. Lassan felkászálódnak a padról, közben véletlenül belerúgnak egy ott felejtett üres üvegbe –az olyan hangosan kezd csörömpölni, hogy hirtelen feltűnővé válik, milyen csend is volt idáig a váróteremben. Valóban, rajtuk kívül csak egyetlen, hálószatyros hölgy üldögél a terem másik végében, szigorú arccal, unoka-formájú kisgyerekkel, némán, közömbös arccal.

Az overálos férfi arcára alig látható diadal ül ki, közben egy rázó mozdulattal ellenőrzi, hogy rögzítve van-e az ülőke a talapzathoz, franciakulcs után kotorászik a zsebében és lazítani kezdi a csavarokat. Amikor azok engednek, hanyag mozdulattal tolja arrébb a padot, látszik rajta, hogy nem rutinosan dolgozik. Egy pillanatra egyedül maradunk a szokatlan helyre félretolt paddal, ami mégsincs útban senkinek. A távolból hallatszik egy furgon ajtajának csapódása, fém felületek egymáshoz ütődése, elfojtott káromkodás. A szerelő szokatlan, kezeslábasa színével meglepő mértékben egyező automatát cipel be, a pad helyére teszi nem kis robaj kíséretében, mappát vesz elő, collstockot, méreget, számolgat, csavaroz, beüzemeli a gépet a málladozó fal előtt. Végre fény gyullad a kijelzőjén, szerelőnk megérinti a képernyőt, mire az megváltozik és újabb opciókat kínál fel. Erre az öreg hölgy is kimutatja kíváncsiságát és követi unokáját, aki már percek óta a szerelő mögött áll leplezetlen érdeklődéssel, épp tizenkét lépésnyi (persze tizenkét óvodáslépésnyi) távolságban, mert úgy az illő -ahogy azt anya a múltkor olyan kimerítően elmagyarázta. Az idős hölgy izgalmában eltér szokásától és még unokája kezét is elfelejti szorongatni.

A hajléktalanok méltatlankodva mennek ki a vágány mellé, egyikük meggyújt egy fél cigarettát. ,,Iszol kávét?”, kérdezi a másik, s mivel ő jelez, hogy nem hallotta, legyint, most már inkább magának mondja: ,,neked is veszek kávét”. Látszik rajta, hogy kifejezetten jókedvű. Odasétál a helyi kis büféhez, ami nem több egy sötétbarnára mázolt fabódénál rikító sárga ragasztós papírból kivágott ,,nyitva” felirattal, egyetlen ablaka éppen képeslap méretű és vállmagasságban helyezkedik el. Hogy láthassa a pultos hölgyet, akivel beszélni próbál, a hajléktalannak épp annyit kell lehajolnia, hogy ettől kellően nevetséges testhelyzetet kelljen felvennie. ,,Er..Erzsike” –kezdi erőtlenül. Megköszörüli a torkát. ,,Adjon már nekem,aranyom, két kávét!” Úgy tűnik, átragadt rá valami az overálosról: most ő is nyújtani kezdi a szavakat. ,,Honnan lenne magának pénze, Pista bá?” válaszol talán még kedvesnek is mondható, évődő hangon a középkorú penészvirág, akiből ezen a kis bizarr kémlelőn keresztül hajléktalanunk számára csak egy darabka vajszínű pamutblúz látszik, meg egy bizsu lánc, valami delfines medállal. ,,Van énnekem pénzem...” –válaszol a gavallér valamivel később, s kicsit bizonytalanul, majd hozzáteszi: ,,Mennyi?” Választ nem kap, nem is kell, hogy kapjon, ismeri jól az árakat, évente csak egyszer változnak, újév után valamivel, az pedig már elmúlt egy ideje. Egész megjelenésével ellentétes, sokkal inkább állófogadásra, mint vidéki vasútállomásra illő mozdulatokkal számolja le a százharminc forintot a pultra. ,,Tejszín..van tejszín?”, jut eszébe hirtelen. ,,..mennyi még az?” A vénkisasszony gondolkodás nélkül válaszol: ,,hagyja csak, Pista bá! Ajándék…”. Hősünknek most nyilvánvalóan köszönetet kellene mondania és ezzel talán ő maga is tisztában van, de a váratlan kedvesség megakadályozza abban, hogy bármit is válaszoljon. Egy félresikerült mosolyt biggyeszt a szája sarkába és esetlen mozdulatokkal kapja fel, lötyögteti ki, indul kézbesíteni a két kávét a peronok irányába. Remeg a keze és sejthetjük: erre most a szokásos mellett más oka is van. Az alkalmi pincér elhalad a pad mellett, ahol a napját elkezdte, s ahol a szerelőnek már hűlt helye, ott áll viszont valami új masina. Az idős hölggyel és annak unokájával mit sem törődve odafurakszik a gép közvetlen közelébe, rövid ideig megbabonázva nézi, ahogy váltakoznak a fények a monitoron, párszor megnyomja, átváltoztatja őket, de nem igazán érti, mi történik. A néni kéretlenül is magyarázni kezdi: ,,azt mondta itt a fiatalember, hogy könnyebb lesz most már a jegyet megvenni..csak itt ezen a gépen meg kell nyomni, hogy hova megy és nem kell beállni a sorba, hogyha sokan vannak, mert lekési a vonatot..ez a gép nagyon modern..olyan..olyan..mint a számítógép..azt mondta, hogy jó lesz ide, amikor sokan vannak..” hirtelen elakad a szava, nem folytatja, mert eszébe jut a múlt heti eset, amikor unokája csúnyán letorkollta valami baklövés miatt, amit a mobiljával követett el. Feszengve néz a gyerekre, aki azonban furcsamód nem tesz megjegyzést a számítógép-analógiára, túlságosan el van merülve a sosem látott automata bámulásában. Pista bá nem válaszol, de még sokáig áll a gép előtt, közben szórakozottságában felhörpöli a cimborájának vett kávét is, szürcsölve, bár meg kell jegyezni, igazán visszafogott hangerővel.

A délután gyorsan halad előre, hősünk sokáig nem mozdul a szokatlan masina elől, bár azt nem mindig lehet pontosan megállapítani, hogy a képernyőt nézi-e, vagy csak egy órákkal ezelőtt félbehagyott mozdulatot igyekszik befejezni. Minden mozgás, ami időközben a pályaudvaron végbemegy, csupán néhány hangból sejthető: az idős hölgy és tájékozott unokájának sietős léptei, egy, a külvilágról tudomást sem vevő gimnazista fejhallgatójából kiszűrődő szokatlanul disszonáns zene foszlányai és egy telefonbeszélgetés felének részletei a hivataloskodó, büszke állomásfőnök előadásában, aki felettesét bizonygatja afelől, hogy nagyon szép az új automata, már nagy szükség volt rá és igen,igen, már birtokba is vették az utasok, de nem, ne aggódjon, nem nehéz kezelni, vagy akkor majd hamar belejönnek.

Közben Pista bá lassan egymásba illeszti a két kiürült műanyagpoharat, a zsebébe süllyeszti őket és a géphez biceg, kissé oldalvást és szokatlanul közel állva hozzá. A valamiben mesterkedők jellegzetes arckifejezését magára öltve gyorsan körülpillant, majd a rajta lévő ruhák egyikének zsebéből, ki tudja, honnan, kis műanyagfésűt vesz elő és arcát a szupermodern automata kijelzőjének tükröződésében szemügyre véve, lopott mozdulatokkal simítja hátra őszülő haját. A hangosbemondó szerint hamarosan elmegy a mai negyedik, vagyis az utolsó vonat Kiskunmajsa felé és a büfé is hamarosan bezár.

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr531799600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cs_ 2010.03.02. 21:35:36

szerintem nagyon jól írod le a környezetet, de a szereplők számomra kicsit idegenek maradtak

nyúl,zsebórával 2010.03.04. 23:30:41

köszönöm a kommented! legközelebb jobban figyelek erre:)üdv,PL.