HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.08. 15:43 magyardekameron

Deák Szilvia: Franciakrémes

Címkék: deák szilvia

Megjegyeztem a napot, amikor először pillantottam meg a lányt, egy szerda délután volt. De azért másnap is elmentem a könyvtárba, hátha ott lesz, de nem volt ott. Talán jövő szerdán. Semmi másra nem tudtam gondolni csak rá. Ahogy felkeltem, rögtön az arca volt előttem, amikor átsétáltam a hídon, az utcán, fotózás közben. A lány beköltözött a fejembe, a bőröm alá, a testembe. Alig vártam, hogy szerda legyen, számoltam a napokat, az órákat, a perceket. Végre elérkezett a szerda délután. Fekete pólót és kék farmert húztam magamra, ez mindig hatásos.

Elindultam. Mindent szépnek láttam. A romos épületeket, a Duna felett köröző éhes sirályokat, a hídon kéregető koldust, a hangoskodó turistákat, a galambokat a téren. Nem is sétáltam, inkább lebegtem. Felsiettem az emeletre, ahol először megláttam. Ugyanúgy egyedül ült, szótárak, lapok voltak az asztalán. Nem mertem a közelébe menni, csak távolról figyeltem. Háttal ült, a haja teljesen le volt engedve, látszott hogy frissen mosott. Lágy hullámokban hullott a vállára, szabadon, mint a sivatagi homokdűnék. Szerettem volna végig húzni az ujjaimat rajtuk és elveszni bennük. Egy kicsit közelebb mentem.

Néha oldalra nézett, merengve kitekintett az ablakon. Rövid ideig ácsorogtam a háta mögött, úgy tettem, mintha keresnék egy könyvet, aztán nem messze leültem. Hallottam, ahogy levegőt vesz. Egyre izgatottabb lettem, nem tudtam a közelében maradni. Lementem a földszintre, a lépcsővel szemben elhelyezkedtem, idegesen lapozgattam a magazinokat. Vártam, hogy lejöjjön és akkor végre találkozhat a tekintetünk. Teltek a percek, de nem jött, eltelt egy óra is, de még mindig semmi. Szüntelenül a lépcsőt kémleltem. Nem bírtam tovább várni, kijöttem a könyvtárból.

Ahogy mentem az utcán, észrevettem a próbababát a kirakatban, amit a múlt héten lefotóztam. Megálltam előtte és részletesem szemügyre vettem. Valami megváltozott rajta. Átöltöztették. Most pirosban volt. Ez egy teljesen más karaktert kölcsönzött az arcának, kiemelte a haja feketeségét. Éjszaka nem tudtam aludni, csak a lány és a baba járt a fejemben, megdöbbentett a köztük lévő hasonlóság. Ugyanazok a zöld szemek, ugyanaz a hajzuhatag. Forgolódtam az ágyban. Néha elszenderedtem, akkor is ő jelent meg az álmomban. Hajnalban felébredtem, de túl merész ötletnek tartottam, hogy ellopjam a kirakatból a babát.

Naphosszat fantáziáltam róla, elképzeltem, hogy megszólítom, beszélgetünk, sétálunk, én vicceseket mondok, ő nevet rajta. Később moziba megyünk, meghívom egy italra, vacsorázni, esetleg még egy ital a lakásomon. Minden délután elmentem a könyvtárba, de nem volt ott. Teltek a napok, jött a szerda, de nem volt ott, jött a következő, akkor sem. Kezdtem elveszíteni a reményt.

De újra kezdődött a szerda várása. Vasárnap borongós, hétfő várakozós, kedd bizakodós. Eldöntöttem, ha újra látom, akkor addig maradok a könyvtárban, amíg ő. Odamentem délután három órára, már ott ült a szokásos helyén. Egy kicsit szomorúnak látszott. Leültem a közelébe, levettem egy könyvet a polcról és olvasni kezdtem.

Néha ránéztem, de ő nem nézett fel, nagyon elmélyülten dolgozott.

Eltelt egy óra, kezdte pakolgatni a papírjait.

Felvette ciklámen színű válltáskáját és elindult. Ilyen hamar? Kétségbeestem, hogy megint szem elől veszítem, de nem mertem rögtön utána eredni.

Mikor lementem a földszintre, láttam, hogy a kölcsönző pult előtt áll még. Magyarul beszélt. Mély és rekedt hangja volt, ettől még vonzóbbnak találtam.

A Lánchíd felé indult. Kíváncsi voltam, hogy hová tart, kivel találkozik, hol lakik.

A híd után balra fordult az Akadémia mellett a rakparton. Ment egyenesen. Jó volt nézni, ahogy lépkedett. Könnyedén, gyanútlanul. Szórakozottan nézegette az épületeket, a hajókat. Befordult egy kis utcába és eltűnt egy sötét kapubejárónál.

Lehet, hogy itt lakik? Álldogáltam egy ideig a közelben, de nem bukkant elő.

Csalódottan sétáltam haza.

Beszámoltam P-nek a történtekről. Szerinte beteges dolog, hogy követem. Egyszerűen csak meg kellene szólítani, ennyi az egész, nem nagy ügy. Persze tudom, hogy igaza van, de mégsem tudom megtenni.

A lány teljesen kitöltötte a bennem lévő ürességet, bár nem volt velem mégis velem volt. Éreztem a közelségét, fel tudtam idézni az illatát, a hangját, a mozdulatait. Párbeszédeket képzeltem el vele, apró kis jeleneteket, mint egy filmben, ahol mindig csak a kapcsolatok elejét dolgozzák ki. Pizzát eszünk, kergetőzünk a lakásban, együtt fürdünk, sétálunk a szigeten. Fogom a vállát, ő a derekamat, megcsókolom.

Ha este volt, ha reggel, mindig velem volt, követett, mint egy fantom, amitől egyáltalán nem akartam megszabadulni. Számomra a képzeletem volt a valóság. Annyira jól éreztem magam benne, hogy nem akartam belőle kiszállni, mert ott minden olyan volt, ahogy én akartam. A legtökéletesebb képzelt valóság.

A könyvtárban továbbra is láttam őt. Nem értettem miért nem mosolyog rám, miért nem jön oda hozzám és miért nem mondja azt.

- Szia, Xavier! Te is itt vagy?

A valóság volt számomra egy folyton visszatérő rémálom, hogy ő nem ismer meg, elmegy mellettem, mint egy vadidegen mellett.

Így leginkább cukrászdákba jártam. Gyümölcsös, rumos, habos, mákos, túrós, krémes, csokoládés, íz és színorgia. Eleinte annyit ettem, amennyi csak belém fért, nem is tudtam, hogy mit kérek, csak úgy találomra rámutattam. Kezdtem később megtanulni a nevüket. Szinte elolvad az ember szájában a mondat, amikor kikér egy Somlói galuskát vagy egy Dobostortát. Feketeerdő, Oroszkrém, Rákóczi túrós mind- mind jó barátaim lettek. De a legnagyobb gyönyörűséget mégsem ez jelentette, hanem amikor a feketekávéba beleöntöttem a tejszínt, az előbb leszállt az aljára, majd feljött a tetejére és lassan egymásba olvadtak. Ez volt jing és jang találkozása.

Indultam haza a körúton, kezdett sötétedni, a város ilyenkor a legszebb, amikor feltámadnak a fények. Luxuskávézók és savanyú bor szagú ívók váltogatják egymást, pazar és ízléstelen kirakatok, szoborszerű teremtmények és torz alakok. A Nyugati pályaudvarnál péksütemény ínycsiklandozó illata és hajléktalanok elviselhetetlen bűze keveredik. Az emberek kutyákat, macskákat vagy magukat árulják, mindenütt lézengők, kéregetők. A nyomorék tangóharmonikás egy francia sanzonba kezd, a szépség kiszabadul a hangszerből, felszáll, leheletfinom cseppekben hullik alá, s egy időre belepi a poros aluljárót.

 

Éjszaka a lánnyal és egy habos süteménnyel álmodtam, amit itt nagyon találóan franciakrémesnek hívnak. A felhők között utaztunk a krémes csoda tetején. Leszálltunk az egyik kis felhőre megpihenni. Jóízűen lakmároztuk a tejszínhabot, de nem bírtuk mindet megenni, a maradékkal elkezdtünk dobálózni.

Felhőtlenül játszottuk a felhők között. A többire sajnos nem emlékszem.

De az biztos, hogy ez volt életem legédesebb álma.

 

Tehetetlenségemet különféle pótcselekvésekkel enyhítettem, de éreztem hogy ez nem tarthat így örökké. Hogy nyugtassam magam rendszeresen kijártam a Margit-szigetre és órákon át bámultam a hajókat. Vagy csak leültem a szökőkút mellé és figyeltem ahogy a vízsugarak különböző alakzatokban feltörnek és visszahullnak. Szerettem volna inkább egy vízcsepp lenni, ami valami nagy dolog része és erről mit sem tud, gyönyörködteti az embereket és ez jó neki. De én nem ez voltam Az életet csak improvizáltam. Hétvégeken még kijártam a pályaudvarra és az éppen induló vonatra vettem egy jegyet és oda utaztam. Vagy betévedtem egy moziba és az éppen kezdődő filmre vettem egy jegyet. Azt hiszem az életem negatívját éltem. Tudtam, hogy ha továbbra is a városban maradok, akkor az végzetes lehet számomra. Minden fotósorozatot megcsináltam ,amit csak szerettem volna, talán kezdhetek valamit vele Párizsban és az egyetlen módja hogy elfelejtsem őt, ha többé nem látom.


Utolsó jelenet: A lány egyedül van a könyvtárban, ír és ezt gondolja magában:

„ Az a jing és jang rész lehet hogy túlzás volt, a fiúk nem mondanak ilyeneket.”

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr81819742

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kukulkán 2010.03.08. 17:18:24

Annyira sematikus,szimpla történet,hogy szóra sem érdemes. Ráadásul a szavak,karakterek száma,szóközökkel 7612. Eleve kieseik a szórásból.