HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.16. 20:34 magyardekameron

Bányai Péter: Apa

Címkék: bányai péter

Judit szürke kosztümben, magas sarkú cipőben rohan át a Kálvin téren. Barna haját hátrakötve hordja, kezében fekete táska. Judit kJudit kKülseje olyan pontos, mint a bank- és ingatlanközvetítő reklámokban szereplő modelleké. Judit a bank üvegajtajával szemben áll, gyorsan ellenőrzi tükörképét, minden rendben van-e. A cipőjén megakad a tekintete. Sóhajt. Az üvegajtó szétnyílik.

Az AzEgy asztalánál ül, a cipője sarkát figyeli, majd az egyik lábát kicsit kicsitssé kinyújtja, és egy zsebkendővel elkezdi törölgetni a cipőt. Egy műanyagfallal elkerített dobozszerű résben dolgozik, az asztalán szinte semmi nincs, csak néhány toll és papír. A monitor mellé egy fényképet ragasztott a falra, mégpedig . Eeegy szigorúű öregemberét, akiről nem lehet eldönteni, hogy az apja-e vagy a nagyapja. Ebben az öntudatlanul erotikus testhelyzetben Judit lábai hihetetlenül hosszúnak tűnnek.

- Szia Judit! - A határozott férfihangtól Judit összerezzen. Még mindig előrehajol, a zsebkendőt szorongatja a kezében, közben riadt tekintettel néz föl a férfire, akinek borzasztóan hízeleg, hogy Juditot – vagy általában bárki mást – zavarba hoz a jelenléte.

- Segítened kéne nekem egy kicsit ma délután. Gondolom, ráérsz... -– Szeme unottan átsiklik Judit merev testén, és megáll a falra ragasztott fotó magasságában.

- Hát, igen. Persze. - Judit próbál olyan gyors választ adni, amilyet csak lehet. Bármit megtesz, csak szabaduljon ki ebből a helyzetből.

- Oké, ötkor várlak az irodámban. - Judit a főnöke fekete cipőjét nézi, ahogy távoloódik az asztalától, a tökéletes ritmusban mozgó vállakat a jól szabott öltönyben, és a fejet, amely szinte beleütközik az álmennyezetbe.

 

Judit az apja hátát figyeli, ahogy a fotelben ül. Még hátulról nézve is egy százéves öregemberre emlékeztet: a haja fehér, és azt a kopott, sötétkék öltönyét hordja otthon mindennap, amelyben régen dolgozni járt.

- Szia, Apa!

- Hol voltál? - Az apja sose köszön. Hátra sem fordul, a híradót nézi éppen. Judit maga előtt tartja a táskáját, mintha teste elülső részének bármelyik pillanatban szüksége lehetne a z általa nyújtott védelemre.

- Túlóráznom kellett. A főnököm...

- Aha. Hát rólad el tudom képzelni, hogy az a típusú buta liba vagy, aki első szóra lefekszik a főnökével, és aztán az egész iroda arról pletykál, mekkora kurva. - Mondja maró, rekedtes hangján, miközben ujjával vádlóan rá mutat. Judit úgy érzi, a szíve hangosan dobog a szégyentől. Közelről tisztán hallani riadt, hörgésszerű lélegzését.

- Nem... Csak segítenem kellett neki bevinni az adatokat.

- Egyszerűen fel sem tudom fogni, hogy lehetsz ilyen. Nincsenek ambícióid. 28 évesen táblázatokat töltesz ki, azt sem önállóan. Egy szimpatikus férfi ismerősöd sincs, és én már nem is reménykedem, hogy lesz valaha. Nem halad sehova az életed. Most is csak állsz itt bamba tekintettel, talán azt sem tudod, miről van szó. - Az apja háta mögött már az időjárás-jelentés megy, egy nő világos kiskosztümben mosolyogva a villámokat szóró felhőkre mutat.

 

Judit végignéz a szobájában a falra akasztott Van Gogh-utánzatokon, a fekete bútorokon és a rózsaszín egyszemélyes ágyon. Az ágyneműt minden reggel beteszi az ágyneműtartóba. A szobán nem hagyhat nyomot. Gyakran elképzeli, hogy apja napközben leül az ágyára, és kezével végigsimít a paplanon. Felfordul a gyomra ettől a gondolattól. A panelházak ablakaiból kéken villogó fények törnek ki a szürkületből. Judit úgy látja, mintha röntgensugarak lennének, melyek áthatolnak a testén, alaposan átvizsgálva mindent, ami odabent van. Behúzza a függönyt.

 

Judit reggel holtan találja az apját a fotelban. Nyitott szemei oldalra merednek, mintha tudná, honnan szegezze rá a tekintetét, ha belép a szobába. Kezeivel görcsösen kapaszkodik a fotel karfájába. Judit körbenéz, mintha választ várna a szobától. A telefonhoz rohan, a főnökét hívja.

- Igen, tessék?Igen, tessék?

- Szia! Judit vagyok...

- Még nem vagyok az irodában.

- NTudom, nem is ezért hívlak. Hanem mert... egyedül lakom az apámmal, vagyis... Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de az előbb, holtan találtam a nappaliban. HTudom, hogy hívnom kéne a mentőket, de annyira... – Judit hangjában nincs szomorúság.

- Judit. Ne aggódj. Mondd meg a címet, és megyek. Nem jó, ha egyedül vagy ilyenkor.

Judit megmondja a címet, és leteszi a kagylót.

 

Judit meghallja a csengőt, az ajtóhoz rohan, kinyitja, felnéz a főnökére. Nem tudják, mit kéne mondaniuk, Judit várakozó arckifejezéssel figyeli. Néhány másodperc múlva tesz egy határozott lépést előre. Nem talál a helyzethez illő, megfelelő első mondatot.. Inkább megöleli Juditot. Simogatja a hátát, Judit hozzábújik, a férfi keze egyre lejjebb csúszik, Judit derekára, aztán a fenekére. Megszorítja a fenekét, felnyög, megfogja a fejét, és vadul a sajátjához húzza,, Judit ösztönösen védekezni próbál, kezeivel mintha el akarná tolni, de hagyja, hogy megcsókolja. Felemeli Juditot, és a nappaliba viszi, lefekteti a szakadt kárpitú kanapéra. Felhajtja a lány pólóját, de csak mintegy kötelességszerűen, nem nyúl a melleihez. Lehúzza a sliccét. A kanapé fölé hatalmas posztert tapétáztak a falra, a poszteren vízesés és fák. Judit üres tekintettel, halvány mosollyal az arcán bámulja a vízesést, miközben a férfi egyre erőteljesebb mozdulatokat tesz rajta. Judit kezei élettelenül hevernek a teste mellett. Főnöke kis idő múlva egy furcsán magas hangú nyögéssel elélvez. Juditot figyeli, majd az apját, ahogy a fölöttük elterülő vízesésre mered a tekintetük. Elindul kifelé az ajtón, de eszébe jut, hogy el kéne köszönnie, vagy kérdeznie kéne még valamit. Le kéne kell zárnia ezt a helyzet, meg kell tőlük szabadulnia. A szobában három szoborszerű test, három karikatúraszerűen eltúlzott arc: az apáé, a lányé – és az idegené. Nem tud megszólalni, megfordul és kimegy az ajtón. Tökéletes ritmusban mozgó vállát még sokáig figyelhetné Judit, ahogyan lassan végighullámzik a panellakás sötét előszobáján.

 

Judit felkel, megigazítja ruháját, és mint egy gondos háziasszony, kezével lecsukja apja szemhéjait, lesöpör néhány zakójára ragadt hajszálat. HKicsit hátralép, mint a fodrászok, amikor ellenőrzik a végeredményt, majd elmosolyodik, és határozott, elegáns léptekkel otthagyja halott apját a vízesés előtt.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr491845308

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.