HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.16. 17:01 magyardekameron

Csépai Csilla: Holdvihar Blues

Címkék: csápai csilla

Te meg miért mosolyogsz…. Miért nézel cinkosan, mint aki többet tud….!?
Félelem nélkül nincs jobb élmény a világon, mint részegen bevenni a morfiumot,
aminek az a vége, hogy a keverék összeáll a homlokod mögött. A két anyag háborút
vív a hatalomért, de egyik sem győzhet…. Nyugodtnak kéne lennem, mint aki végre nincs
egyedül…akárhogyis ez Ő… az Ő lépése…az Ő pofája. Vége mindennek. Megtalált.
Vállalod hogy ha beledöglesz, akkor sem tudsz senkin, egy cseppet sem változtatni, és soha
senkinek nem lesz egy olyan mozdulata, félmondata, ami csakis neked szól, ami többet
nem ismétlődik meg…és még választásod sincs. Mégis egyszer, aki a tied, az embereket,
eseményeket és minden mást, amit életnek próbálunk nevezni, a szemeden keresztül látja és
nézi. Mert az Ő szabadsága a mozdulataidban, mondataidban vannak…és már tudja,
mit veszít azzal ha nincs veled, mert tudja milyen amikor veled van. Megpróbálja azt…
ami már elveszettnek tűnt. Mégegyszer.
Az átkozódó világ tele istenverte öltönyösökkel, őszíntétlenségekkel, írásban rögzített megállapodásokkal, és megvesztegetésekkel a gyerekek számára…. az édességükért.
A morfium a fájdalom ellen jó, és a többi az csupán pihenés. Adjak egy névjegyet,
csak nem tudom melyiket,- hogy a telcsiszámod el tudd küldeni sms-ben,
már ha ráérsz egyáltalán rám figyelni, két hívás között te igen egyszerű.
Hogy bírtad eddig, amíg nem ebbe a flancosba jártál és talán…. Még gondolkodtál is?!...
Hogy mi a tét…jó lenne tudni. Ki tudja talán egy kaland, valaki szólt és jólesett, ránk
néztek és elvesztünk egy pillanatra… A tét talán a semmi, hogy vége lesz… Semmi nem
biztos, de elindulok feléd. Lehet, hogy meg is érkezem…de…és…vagy
eljutok hozzád. Mindez azonban semmit nem jelent már,mint ahogy az sem, hogy mit
jelentettél te nekem, mit én neked, mit nekünk a másik.Csak átfutó könnyed maradt amire
élesen emlékszem ,és tudom értelme volt a semminek. Ennyi.A tét mindaz, ami mi vagyunk.
A fejem zúg, fájnak a gondolatok. Függés és kínlódás. Őrület az agy belsejében, amikor
az ember szándékosan rongálja magát azért, hogy fenntartsa a szánalmas boldogság
érzetét. Azt az örömöt aminek sehol másutt nincs tere, csakis a gondolatban. És mindig
ugyanaz az üres álom…
Becsukom a szemem… kezd hajnalodni. Az emberek ébredeznek és én még nem is
aludtam. Nem tudok aludni… nem tudok megnyugodni. Megint egy újabb nap amikor
nincs…és ez így megy… Kintről esőkopogás és égzengés hallatszik. Egy alakot látok,
aki valahonnan a messzeségből került elő. Egyre közeledik felém…
Vállig érő göndör haja csuromvizes, csakúgy mint a fekete bőrkabátja. Már velem
szemben áll. Arcáról fáradtság sugárzik, sötét szemei a semmibe néznek…
Azt mondja messziről jött és még messzebb akar eljutni. Útja során sok mindenkivel
találkozott. Olyanokkal, akiknek elegük volt az akkori életből és valami szebbet, jobbat
akartak helyette. A vándor megteremtett egy másik sötét, de legalább igaz világot.
Adott valamit a mindennél erősebb életnek, halálnak, testnek, szerelemnek és vágyaknak.
Nem búcsúzott el senkitől. Mindig, mindenhonnan elment…
Szeretem ahogy mosolyog, ahogy issza a sörét, ahogy elmondja a szavakat. Ha
megkérdezi hogy mindig szeretni fogom-e, azt mondom nem tudom. Mert nem tudom
meddig élek….de szeretem, és a szeretetem mindig vele van. Akkor is
ha már nem leszek. Ezt Ő tudni fogja, mert tudja mennyire szeretem.
Csöndes a lelke és a szíve sír, hangtalanul. Kiderül milyen nagyon sebezhető és milyen
nagyon törékeny. Talán egy könnycsepp elhomályosítja a tekintetét, és eszébe jutnak
elveszett pillanatok… Ölnek a könnyei… A zenének vége. Ő vándorol tovább én meg várok
rá minden pillanatban…
Azt mondtam szeretem annyira, hogy elengedem. Menjen…de ha tudná mennyire szeretem
nem lenne képes rá, hogy elhagyjon…és éppen azért mert ennyire szeretem, elhagyom én…
De…az eszem tudja mit érez…mit gondol…mert az eszem és a szívem is Ő.
Kinyitom a szemem és itt vagyok. Kelletlenül botorkálok a lökettől, valamiféle fáradt vad
örömmel, ami a világ félelmetessége az újjonnan született magánnyal… Kimegyek
innen. A hajnal másik oldalára. Reszket a kezem. A falak áttörhetetlenek…
Végül pedig vállalni kell azt a káoszt,amelyet magadnak kotyvasztottál…mert mikor
nekidurálod magad az életnek csak a rohanás izgat,de eközben mégiscsak zajlik valami.
Minél többet csavarogsz, annál több útelágazással találkozol ahol így vagy úgy dönteni kell.
Kibaszottul dönteni,azaz veszíteni…minden egyes alkalommal. Nem tartozol senkihez, még
magadhoz sem…de itt vagy. Úton vagy. És ha már egyszer a magad útját járod nem
hibázhatsz.Az utad azonban nem egyszemélyes út, hanem alternatíva, amit választani
lehet…mint ahogy soha nem az számít mi van odakint…hanem csak az…hogy kivel megy
ki az ember.
Az én utam meg olyan, amiben helyed van. Nem vehető, nem átruházható, nem kérhető…csak adható… Adható, ha már tudod ki a szabadságod és akkor helyet adsz a életednek. Mi az amiért te kockáztatnál…? Mikor lenne az, hogy nem kell a szőnyeg közepére hánynod, a szádat megtörölni a függönybe és megkérdezni:ki az úr?!...
Nem tudsz bejutni magadhoz. A kapu zárva, nincs kulcsod hozzá. Itt most minden kietlen
és hideg. Köpés egy kanál megfeketedett hátára, tisztára törölgetése egy papírfecnivel
hogy fényesebb legyen, és pár darab összetört kapszula. Hátradőlsz és kezded érezni a
hatást. Beletelik pár percbe míg megfeszül az egyik izmod. De nem…később már nagyon
jól érzed magad.
Állj meg egy pillanatra és nézz körül… de ne rohanj,csak nézz! Vedd le az álarcod, nincs itt
a játék ideje.Nincs elveszett parti…nincs eljátszott lehetőség. Elszámolni végűl is magad
felé kell. Másokat kábíthatsz de ez csak kifelé hat. Belül a vad, sértő, és durva realitás
érvényes.
Száraz és immár megváltoztathatatlan tételek vannak…érzelem semmi…legföljebb
magyarázat helyett magyarázkodás. Mindez a lényegen azonban nem változtat. Az
ellenfél kérlelhetetlen mert saját magaddal nézel farkasszemet… Fájdalom, düh, gyilkos düh. Fékezhetetlen, megbocsáthatalan. Hely ahonnan már nem lehet visszafordulni. Szóltam… csak nem hallottad.
A beszéd kétélű dolog és mindig valamilyen bizonytalanság marad utána…
Egyfajta zavart csend. A kérdés az, mit kezd a másik a szünetekkel, veszi-e
fáradtságot hogy a kimondott szavak mögé nézzen. El tudja-e annyira nyomni
beszélési késztetését, hogy még az árnyalatok finom játéka is egésszé álljon
össze előtte… A beszéd persze a maga csöndjeivel sokat elárul annak, akinek
szól… De vajon ki hallja ezeket a csendeket…?
Az emberek magukat hallják. Lesik a másik mondatai közötti rést,
amelybe beleilleszthetik mondanivalójukat. Hallgatnak mert illik…
hallgatnak mert érdekük. Bólogatnak és mást gondolnak…bólogatnak
és semmire se gondolnak. Az ellenkezőjére gondolnak.Várnak…a végét
várják…
De mi a hátsó gondolat amit nem mondanak, nem mernek mondani…kezdj
ezzel amit akarsz. Amit tudsz. Egyenlőre csend van…hallgatás. Lesz-e
pillanat amikor rákényszerülsz a könnyekre, mert a hallgatás fáj. De föl
tudsz állni. Újra felkászálódsz. Képes vagy az újrakezdésre. Vagy nem…
Szerencsétlennek, megfosztottnak érzed magad mert még csak fel sem fogtad.
Boldog lehettél volna de te eltaszítottad…Őt és az élményt…meg az örömöt.
A boldogságot amellyel feléd jött. Féltett kincsét ajánlva föl,hogy felfigyelj rá…
hogy próbálj mosolyogni.


Minden pillanat egyre inkább azt bizonyítja, hogy kérdezni kell. Ezt neked is meg
kell tanulni, mert minden ki nem mondott válaszra ott a kérdés, és már nincs arra idő hogy
egyszer azt mondd:de meg kellett volna kérdezni. Már tudod milyen az, amikor csak
egyszer kérdezel, és utána elfogadod amit a másik mond.
Belefáradtál hogy távol vagy tőle…belefáradtál a háborúba…látom az arcodon… A szemed elárul, olyan vagy mint én… Vállaltad a nagy ügyet…az életet jelentő barátságot. Vállald
most is annak a tudatában, hogy kínlódnod kell miatta. Keservesen szenvedni
és megtartani…életet lehelni bele, amibe minden energiádat bele kell ölnöd…
Amely felemészti tartalékaidat, koptat és kifacsar.
A szakadék ahol élet-halál között kell tántorognod, de amely a sok veszély mellett
még új tartalmat is képes adni életednek:látást és távlatot. Ez az amit veszélyen, fáradtságon, szíved rombolásán át is keresni kell:hogy fölmutathass
valamit abból, ami voltatok…
Ihatsz egyedül, de ettől eltűnik a fájdalom?! Eltűnik a betegség ami már beette
magát és mindent követel?! A cél hiábavalóvá válik, és megadod magad…magad nélkül.
Egyenlőtlen a harc, amelyről még semmit nem tudsz…tart,de meddig…de ez az egész,
még csak a főpróba. Ezt végig kell csinálnod. Szoktatnod kell magad a fájdalomhoz, hogy
felkészülhess a utolsó előadásodra. Ami most csak rólad szól…az életed döntött…és egy
hírtelen mozdulattal kihúzta alólad a nagy kalandozásokat. Hiába nem válaszoltál arra, amire
nem lehetett. Hiába mentél…Ő már nem jött. Itt maradtál. A sötétséggel. Kiüresedve.
Az egyszeri kalandod befordult az utolsó sarkon. Nekiindult…most pedig már rossz
irányba fut. Azt hitted, hogy megmentheted az életét…?
Nézem ahogy rohansz. Egy perc alatt magad mögött hagysz mindenkit. Ha
megfoghatnám a kezed,azt mondanám:állj már meg…! Mikor átfogom a vállad
már nem tudlak visszatartani, és szavak helyett, csak szorítom a karod.
És ezután mindig lesz egy pici hely, ami üres marad. Egy hely, amit már senki és semmi
nem tölt be. Mert nem tölthet be.És mindenütt látni fogod az arcát, és hallani fogod a
hangját. Akkor is, ha nem látod az arcát és nem hallod a hangját. Mert némán is látod arcát és hallod a hangját minden olyan helyen, ahol egyszer is láttad az arcát és hallottad a
hangját. Mert együtt láttátok azt, amit nem látott és nem tudott senki:egymást.
A hűvös behatol a bőröd alá és egész testedben reszketni kezdesz. Véget akarsz vetni
az eszelős kószálásoknak az agyadba.
Nyugodt vagy és üres.Ha valaki félelem nélkül él, az nem tud összetörni. Ha
valaki félelemben él az összetörik,még mielőtt élni kezdene. Érzed magad. Az
üresség valójában nem is üresség, mert nincs semmi, ami hiányozhatna belőle.
És nem veszítheted el azt, ami nem volt a tied… Szerinted mi marad meg a naponta
ismétlődő semmiből…?
Van tartozásod? Elszalasztott alkalmak…elmaradt beszélgetések.
Közös gondolatok. Egymást formáló viták megtagadása… Számíthatsz
bárkire, utánad nyúl egy kéz ha kell, vagy a néma kiálltásod senkihez
se jut el…
Mi az egyén igazsága ahhoz képest, amit kapcsolataiban ér…az elvek amelyben
hiszel, téged igazolnak. De már csak téged…
Hagyj nyomot magad után, hogy rád találhasson aki keres.Gondolatokat hagyj…
amelyek rád utalnak. Csak a közöny, ami megbocsáthatatlan. Úgy élj, hogy visszanézhess…
már ha van hová… de soha ne ígérj olyat, amit úgysem tartasz be.
Egy kapcsolatban annyi töltés van, amennyi energiát beleteszünk. De a leállás nem megengedhető. Ha valaki nem tartja az adott szavát amit neked ígért: állj meg, és indulj másfelé.Te egyedül csak az első szóért vagy felelős. Adottságaidat, arcodat nem vetheted le. Ezeket cipelned kell.Bármi lehetett volna…de nem volt…
Ha valakinek valami nagyon fontos, akkor azt úgy intézi,hogy jelen legyen.
Tudd,hogy csak amikor befejezted a dolgod egy helyen, amikor mindenedet
odaadtad ami volt, amikor mindenki elhagyott, amikor már senkinek nem vagy
fontos, akkor mehetsz…a távolmaradás a dolgok értékítélete is.
Van e több annál,mint ülni egy társaság közepén és tudni, hogy van valaki a
közelben akinek jelentünk valamit. Aki talán idenéz, de ha nem is, rád gondol.
Az egybetartozás hallgatag,és a dolgok egy pillanat alatt elrendeződnek.Valaki
itt van. És ez elég. Egyszerre minden érthető lesz…és igaz… Igaz…?!
Percekkel ezelőtt helyettem kicsoda indult el…és merre ment…?! Kis idő még,
te vársz…de mire vársz? És vajon kire…?
Igen, kire…? Könnyű így beszélni…titokban…
Csak lázadás révén törhetsz ki a megszokottból. De a lázadásnak magas ára van, amit
kevesen fizetnek meg némi gondolkodás után…
Az emberek szeretik a felszínes dolgokat, a legegyszerűbbet. Amikor
mások lehetnek maguk helyett. Amikor nincs min gondolkodni…A környezet, ez az unott, közömbös közeg azonnal felkapja a fejét, amint megszokott kényelmébe új gondolat akar beférkőzni…és tiltakozik…védi a maga semmijét. Ha lehet elhallgattatják a lázadó lázítót…és lehet…ha nem lázadtál, ha nem álmodoztál akkor van félnivaló.
Te azonban nem vagy hajlandó alkudni, egyéniségedet feladni. Tartod magad amíg nem
törsz…
Felemelsz egy gyufaszálat. Azt hiszed róla, hogy egy morfiumos kapszula. Hozod a kanaladat…amit felforralsz és belővöd magad.Belépsz a világodba…és szétrugdosod amid még megmaradt… Tegnap még sütött a nap, ma már felhők takarják. Azt hittem egy pillanatig átszaladtál az életemen…és talán megérintettél…vagy csak én gondoltam úgy. Éreztem a közelségedet…vagy csak kitaláltam…
Azt hittem hívsz…azt hittem jössz…azt hittem láttalak. Mindenütt kerestelek.
Mindenkiben téged láttalak. Mindenkiben téged vártalak…miért nem találkozhatunk…?!
Egyszer késő lesz… már most késő…egyszer visszavonhatatlan lesz a vége. Ma még van
holnap…ma még van talán. De már nincs holnap…de már nincs talán. A többi apró
pénzre váltott baszás.
Az emberi viselkedés igen leegyszerűsödött. Az első szédülettől az ágyig rossz
esetben félóra, jó esetben hat és fél perc telik el. Aztán ha valami nem stimmel:helló
és kezdődik előlről, talán már hazafelé menet. Nem hiányolja senki a mély belső
tartalmakat. Egy-két sablonos, mindenkire ráhúzható kedves mondat és máris magunkra
húzzuk, magunkra próbáljuk a másikat.
Próba után visszaadjuk,hogy köszönjük nem a megfelelő méret. Aztán egyszer valaki lelép…ez nem érthető. Porszem került a gépezetbe…és a vetkőzés csak a felszín…?
De ezt már nem tudja, mert lelépett…és a lépés nem megismételhető.
Mindig kérdezed…vagy mondod… Gondolod… Mi a hit...?!
Amikor olyan dolgokban bízunk, aminek a létét nem lehet bizonyítani. Ahogy sors sincs…
soha nem fogok hinni valakiben csak azért, mert mások hisznek benne.Soha nem kell az, ami mindenkinek kell. A gondolkodás az, ami csak az enyém.
A szerelem a tied…?
Milyen értelemben?... Igen.
A barátság a tied…? Mire akarsz kilyukadni…
Nem tudod bebizonyítani, hogy szerelem és barátság létezik…mégis a tied.



A szerelmet és barátságot érzem, mert beszélhetek azokkal az emberekkel
akikbe szerelmes vagyok…Vagy akiket barátomnak választok.
Ebben a komor homályban érzem a megszámlálhatatlanul sok megfoghatatlanságát,
ahogy borzalomfalat állít a tiszta és tökéletes felismerés elé, ami a gondolkodás. Őt
azonban nem érzem…az örökkétartó örökkévalóságról olvastam ugyan a könyvét…
és nem tűnt igaznak a számomra.
Sok olyan embert ismerek, akik közel érzik magukat hozzá. Akiknek a hit ünnepélyes
fogadalma az, hogy csupán húsdarabok vagyunk, és vergődni, szenvedni akarunk az úgynevezett életünkben…és
majd egy másik tökéletes világban megszépülünk…és boldogságban repkedünk. Ez a
ködszurkálás megengedi számukra, hogy elutasítsák azt, amit látnak. A valóságot…
A többi sokkal inkább rejtély…és ilyen pedig nem létezik. Nincs.
Kialszik a cigarettám… Az ikon felé nyújtom a kezem,hogy rágyújtsak a gyertya
lángjánál. Nem kéne lélegeznem…foglalnom a helyet…a Nirvána örökkévaló
extázisában.
De a szex, amikor a morfium fellazítja az ember húsát és lassan szétárad, megszédíti
az agyat. Az egy álom…de most ébren vagy…jól érzed magad. Nem kell izzadnod, nem kell
erőlködnöd…nem kell szétmorzsolnod a kezed. Érzed az illatom, ami összekeveredik
a saját izzadságod szagával, és ha a fejünkben nem is, de legalább az orrunkban ott van a
verejtékező szeretkezés gondolata. Időnként szinte legyőzhetetlen a kísértés, hogy az ölébe
hajtsd a fejed…
Keresztülsuhan rajtad a magány hulláma… Eszedbe jutnak a régi szerelmek…és az
ágyadban fekvő testek. Meg a leküzdhetetlen vágy, ami akkor vesz erőt az emberen,
amikor mélyen az imádott testébe túrkál...és az egész világ megfordul körülötte.
El akarod érni…a jeges kemény szívéig akarsz hatolni, hogy tudja meg milyen az a
szeretet, ami több a mindennél…és mindenkinél. Amibe el lehet veszni…amibe bele
lehet halni…és körbefon…végtelenül…ugyanazt a választást mégegyszer nem teheted
meg…
Tarts meg engem…
Egyedül a te bűnöd, ha bármit is játszol előtte…
Elvesztetted az uralmadat fölöttem…mert egyedüli hatalmad a szerelem volt. A bennem lévő
szerelem tett hatalmassá téged. Most hogy kifújtad semmi sem maradt… te is eltüntél.
Azt mondtad:megszülettem, mert felfigyeltél rám. Élek, mert érdekellek. Most meg
meghalsz… mert széttéplek. Az életed sokkal kevesebbet ér, mert annyira sem becsüllek
mint a büdös tornacipőmet… akár tudod a csökött agyaddal, akár nem…
A tű már tompa. Nem akarja átszakítani a bőrt…tovább erőlteted…és végre belédjut
a cseppnyi anyag. A jó, finom ópium keresztülhalad az ereiden és úgy érzed…a tested
erőtlenül zuhan a végtelen találkozásba… Ahol felismersz.
Tudni akarom mire vágysz és szembe mersz-e nézni vágyaiddal.Megkockáztatod-e hogy
őrültnek tűnj álmodért, és azért a kalandért hogy életben vagy. Ízleld az elsuhanó perc
gyönyörét, amit semmilyen dugás nem adhat meg, mert csak egy dugás.
Azt akarom tudni, tudsz-e örülni nekem és önmagadnak. Tudsz-e vadul táncolni az
extázistól megrészegülve anélkül, hogy figyelmeztetnél…legyünk óvatosak, reálisak.
Mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz…
hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját magadat.
Tudni akarom hűséges vagy-e és ezáltal megbízható…látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap látszik…és tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, de a hídon állva mégis a hold felé kiálltani:igen.


Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül hogy
elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád. Nézlek és szeretném ha
megnyugodnál most, amíg nem lesz minden pillanatod még fájdalmasabb. Mit ér
ha a válladat átfogom, veled hallgatok, megosztom veled a csendet… Mondd, milyen
álommal vehetek át valamit a fájdalmadból… de most mégse felelj…mit mondhatnál
mást ebben a pillanatban, mint hogy nem segíthet senki…sem.
A szíved sebzett lett…a seb egyszer talán begyógyul…majd…de a heg beléd égett.
Mi értelme volt hát az egésznek? Jelentett valamit? Maradt utána jel? Valami fontos…
talán valaki akihez eljutott egy mondat…gondolkodás vagy hallgatás…ha egy hangsúly
hozzájárult valamihez ami ma történik, nem volt hiába semmi…
Tudni akarom összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől…és mi ad neked
erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, tudsz-e egyedül lenni önmagaddal és hogy
igazán szereted-e azt a társaságot, amelyet üres óráidra magad mellé választottál…
Amikor egyedül vagy azt mondod: én akarom ezt így mert szabad vagyok, és csak azt teszem amit én akarok. Azonban ez csak egyedüllét és nem szabadság. Szabad akkor vagy ha van
melletted, veled valaki…Akit szintén választasz…és ha tényleg szabad vagy, akkor, az is
vagy. De csak akkor… a többi belemagyarázás…erről szól minden lélegzeted. Tudsz úgy
szabad lenni, hogy sebezhetővé válj…?
Míg iszod a kávéd és én a teám…csak ülünk egymás mellett némán. Szeretném
tudni most mi lesz, nem szólsz mégis hazudsz nekem…

Elmentünk egymás mellett…? Lehet,de azért megálltunk egy kis időre… Lehet
hogy visszafordulunk…? De lehet, hogy hátra sem fogunk nézni…? Úton vagyunk…
hát ennyi volt kislány.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr521844514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

michaela77 2010.03.16. 18:37:52

Azonkívül, hogy semmiben nem felel meg a pályázati feltételeknek és tele van kör e-mailekből szedett bölcsességekkel, csak egyetlen apróság zavart még benne: ha valaki másnak a gondolatait idézi, nem illik legalább idézőjelbe tenni? Gondolok itt a "Tudni akarom" és "Azt akarom tudni" kezdetű gondolatmenetekre, amelyek ugye köztudottan valamilyen "öreg indián gondolatai", vagy "indián vers" néven forognak közkézen.
Én szóltam, uff.