HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.16. 17:19 magyardekameron

Schvarcz Fruzsina: Utolsó napjaim

Címkék: schvarcz fruzsina

Holnap lesz egy hónapja, hogy közölték velem, hogy a betegségem nem hagy több időt. Holnap kell visszamennem az orvoshoz.

Ebben az egy hónapban sok mindent csináltam. Leutaztam nagyszüleimhez, elbúcsúztam a barátaimtól, és mindent, amit egy haldokló ember megtehet. Egy maradt hátra. Azt most készülök megtenni.

Az iskolában vagyok. Edzésre igyekszem. Előtte még beszélek az edzővel, aki szerintem anyám után a leg megértőbb velem, és nagyon közel áll hozzám.

- Mizujs Kriszti? – kérdezi tőlem jókedvűen, de mikor meglátja komor arckifejezésem, kissé lelombozódik.

- A laborvizsgálatokról lenne szó…holnap…megyek dokihoz. – nem bírom kimondani, hogy meg fogok halni. Nem is kell. Ő így is érti. Szorosan ölel magához, és egy kicsit szipog.

- De miért? – kérdezi.

- Nem tudom. Pedig mostanában már sokkal jobban voltam, edzésre is járok…de a labor…meg a doki. – mondom.

- Szegénykém, pedig olyan fiatal és gyönyörű vagy! – mondja megtörölve szemeit.

- Erre már lehetett számítani. – mondom, és bátorítóan rámosolygok.

Bólint, majd bemegyünk a terembe.

Edzés végén a padokat rámolom, mikor egy mély hang szólít meg a hátam mögül. Én a paddal a kezemben fordulok az illető felé, ami azt eredményezi, hogy a pad egyenesen ágyékon találja. Ijedten dobom el a padot, aminek következményeképp, még az is ráesik a lábára. Aggódva rohanok oda a sráchoz. Ez aztán az égés. Ráadásul tetszik nekem.

- Jesszus! Jól vagy? Bocsánat, nem volt szándékos! – próbálom menteni a menthetetlent.

- Áh…azt hiszem, túlélem, de ha nem lesz gyerekem, rád fogom! – mondja, és rám nevet, ami engem is nevetésre késztet.

- Tényleg sajnálom – mondom mosolyogva, amitől szerintem hitelét veszti az egész, de mindegy. – Egyébként, Dávid, kérdezhetek valami? – kérdezem, egy kicsit komolyabbra fogva a szót. Bólint. – Csak, hogy te olyan népszerű, és kedves srác vagy, és hogy sok lánynak tetszel, és… - habogok össze-vissza mindenféle hülyeséget. Egyenesen meg kéne neki mondanom! – Szóval, én szer… - elakad a hangom, ő nem veszi a lapot, és beszélni kezd.

- Hát igen, de igazából már tetszik nekem valaki… - mondja, egy kissé elpirulva, és elfordul.

Nem tudok megszólalni. Ez egy kicsit lesokkol. Ha jól hallottam, akkor most tört darabokra a szívem. Felállok, intek Dávidnak, és már rohanok is ki a teremből.

 

Hazaérve dühösen dobom le a szobámban a táskám, és levágom magam az ágyra. Erre anyám is bejön. Mikor meglát nagyot sóhajt, majd leül mellém az ágyra, és megsimogatja a hajam.

- Mi baj? – kérdezi kedvesen.

- Semmi…csak az elcseszett életem – mondom szomorúan.

- Ne csináld! Olyan szép lettél. Most már a parókát se kell hordanod, és ezzel a betegséggel sok időt megéltél.

- De egész idő alatt most érzem, hogy meg akarok halni. Dávid szerényen közölte, hogy más tetszik neki, miközben én éppen szerelmet vallottam neki – mondom, és fejemet a párnába fúrom. – De miért?

- Ne aggódj! Majd minden rendeződik! Gyere, apádék átugranak vacsira! – mondja, majd még összeborzolja hajamat, és elhagyja a szobát.

Nagyot sóhajtok, majd egy kicsit rendbe szedem magam. Nem sokkal később követem anyát. Apa a nappaliban áll, mellette az új felesége, és annak nevelt lánya. Apámhoz rohanok, és szorosan átölelem. Ő csak mosolyog, és kapok egy puszit a homlokomra. Átölelem a feleségét is, aki kedvesen mosolyog rám. Igazából elég kedves nő. Persze először utáltam, a féltestvéremmel együtt. De ebben az egy hónapban a teendőim listáján a családdal való kibékülés is rajta volt.

A vacsora irtózatosan jól sikerült. Nagyon sokat nevettünk, és együtt kritizáltuk anya főztjét. Pontokat is adtunk. Persze mindenkitől tízet kapott.

Nagyon boldog voltam, dacára annak, hogy lehet, ez az utolsó estém a családom körében. De mégis örülök. Ez az egy hónap megtanított arra, hogy is kell igazából élni, és ha állandóan csak kesergünk, akkor az élet elsuhan. Egyszóval életem utolsó estéje tökéletes volt, a kibővült családom körében.

 

Másnap az orvosom rendelője előtt állok. Nem merem lenyomni a kilincset, pedig kezem már rajta van. Ekkor a folyosó végéről a nevemet hallom, valaki szólít. Oda fordulok. Dávid áll le előttem, lihegve, térdeire támaszkodva. Én csak meglepődve állok. Kezem leesik magam mellé. Ekkor még valami meglepőbbet csinál. Felemelkedik, és átölel.

- Kriszti. Egy dolgot elfelejtettem tegnap. Te vagy az a lány, akit szeretek.

Szemeim kikerekednek, és kell pár perc mire meg tudok szólalni.

- De miért? Miért most? – nem értek semmit.

- Tegnap véletlenül hallottam, a beszélgetést az edzővel, és muszáj volt elmondanom – mondja, még mindig egy kicsit szaporábban véve a levegőt. – És rájöttem, hogy te is ezt akartad tegnap mondani. Legalább is remélem – teszi hozzá. Elenged, de nem hátrál fél lépésnél távolabbra. Én fáradtan fújom ki a levegőt.

- De akkor azt is tudod, hogy meg fogok halni.

- Ez nem pontosan igaz – hallok meg magam mellől egy ismerős hangot. Az orvosom áll mellettem. – Sajnálom, hogy megszakítom az idilli pillanatot, de közölnöm kell valamit Krisztivel.

Én csak még nagyobb szemeket meresztgetek.

- Igazából az utolsó kezelésedről lenne szó, amit a pszichiátereddel találtunk ki, és az utóbbi egy hónapban vettél részt benne.

- Mire akar kilyukadni? – nézek rá még mindig értetlenül, és egyben kíváncsian.

- Arra, hogy mivel a betegséged és a kezelés következményei miatt eléggé bezárkóztál, és egy kicsit magányos lettél, ezért kitaláltuk, hogy azt mondjuk, meg fogsz halni, amire te megnyíltál, és egy kicsit rendbe szedted az életed. Egyébként úgy néz ki, még legalább hetven éved van hátra – mosolyog rám, mint egy álszent. Én ökölbe szorítom a kezem, de végül nem ütöm meg. Pedig egy pillanatig nagyon szeretném.

- MI? Akkor ez csak a maguk szórakozása volt! – kérdezem teljesen kikészülve, szinte a doktornőnek ugorva.

- Hát, engem várnak a betegek. A többit anyáddal már megbeszéltem! – int egyet, és csak úgy egyszerűen lelép.

Idegesen vágom le magam az egyik székre a folyosón.

- Szóval csak én nem voltam beavatva ebbe az egészbe! – kezeimmel hadonászok, és nagyon ideges vagyok. – Ezért még kinyírom anyámat! – mondom. Dávid oda jön elém, és a képembe mosolyog. – Szerinted ez vicces? – kérdezem ingerülten.

Még mindig csak mosolyog. Két kezével megtámaszkodik combjaim mellett, így arcunk egy vonalba kerül.

- Mondták már, hogy aranyos vagy, amikor ideges vagy? – kérdezi, majd ajkait az enyémre tapasztja.

Én hirtelen nem tudom mit reagáljak, majd átkarolom nyakát, és visszacsókolok. Mosolyogva válunk szét.

- Akkor meghívhatlak egy italra? – kérdezi.

- Mehetünk! – vágom rá, és hirtelen elfelejtem minden dühöm, és csak arra tudok gondolni, hogy ha minden jól megy, hetven évem van még vele.

Mosolyogva hagyom el Dávid oldalán a kórházat, talán örökre.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr261844571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.