Felveszi a fejhallgatót, a hangmérnök int neki, indul a zene, negyedszer énekli fel a kedvenc sorát, pont az nem akar sikerülni, az első versszak egyből megvolt, a másodiknál már kötni kellett, a refrén elejével pedig komolyan meggyűlik a baja. Izgul kicsit, nem tudja, belefér-e ennyi ügyetlenkedés, nehogy kellemetlen legyen, összenézzenek a háta mögött, bent, a vezérlőben ülők tudnak úgy beszélgetni egymással, hogy a mikrofon előtt álló ne hallja, nem tudja, honnan számít cikinek a sok próbálkozás, egy profi nyilván egyből veszi az akadályokat, ő nem az. Bár úgy hallotta, van egy híres énekes, aki nem nagyon ejti ki a szavak végi mássalhangzókat, azokat oda szokták ragasztgatni, miután hazamegy a stúdióból, nagy slágerek szólnak innen-onnan odabiggyesztett „t”-kkel, meg „k”-kkal. Szégyellni azért nem szégyelli magát, nem énekes ő, nincsenek stúdiótapasztalatai, ez csak játék, egy ajándék, amit készít, büszke, hogy kitalálta, bizsereg a teste, ha arra gondol, mekkora örömet szerez majd vele. Főleg adni szokott, így alakult, ami nem azt jelenti, hogy kapni nem szeret, van benne annyi számítás, hogy tudja, ha gyakran ad, jó eséllyel visszakap a kedvességből, simán el tudna képzelni mondjuk egy szülinapi meglepetéspartit száz résztvevővel, talán jövőre, a harmincadikon, ha valaki megszervezi neki, persze titokban, úgy ér valamit. Vagy ha azt nem is, mert az talán túlzás volna, de akkor legalább egy-egy legalább annyira személyes ajándék jó lenne, mint amilyen ez lesz, amit most készít. Kicsit fáj a torka.

Két hete ismerte meg a srácot, három másodperc kellett, hogy beleszeressen, azonnal érezte, hogy komoly a dolog, belül ilyenkor alakulni, nőni kezd valami, már másnap faggatni kezdte a lánya angyalait, pedig hányszor elhatározta, hogy nem csinál ilyet. Nem szabadna terhelni egy tíz éves gyereket saját problémáival, nem akar terheket rakni rá, meg hát sose biztos benne száz százalékig, hogy tényleg, igazán van ez a dolog, nagy a lány fantáziája, franc tudja, mennyi igaz az egészből. Mégse tudta megállni, megkérdezte óvatosan, mintha csak hülyéskedne, mintha mellékes lenne, Hanga nagyon komolyan figyelt rá, bólintott és közvetített, szállította a választ, az angyalok azt mondják, jó ember a srác, de egyvalamit nem mond el, valami fontos dolgot. A lányán keresztül érintkezik az angyalokkal, nem túl sűrűn, csak ha muszájnak érzi, kicsit mintha vicc lenne, kicsit mintha nem, olyasmi érzés, mint most a stúdióban, nem eléggé határozott, komoly is meg nem is, fontos, de nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, döntse el, aki tudja, ő nem képes rá.

Akkor zuhant először meg, amikor a lánya azt mondta egyszer, két éve lehetett, talán két és fél, azt mondta, Gábriel arkangyal üzeni, hogy beszélhet vele ő is, közvetlenül, ha igazán akar, bármi megtörténhet, képzelje, még ő, Gábriel is csodálkozott, amikor először felhőkarcolót látott. Meg még azt is üzente, hogy ha rímet keres a szíve kapujához, csak szóljon neki. Ha rímet keres szíve kapujához, nézte a kislányát, ilyen szavak hogy juthatnának eszébe, na akkor eleredt a könnye, mikor ezt mondta neki Hanga, sírt majdnem egész nap, ilyet nem találhat ki egy tíz éves kis ember csak úgy magától, hiába gyanakszik rá még mindig néhanapján.

Az első refrént nagy nehezen abszolválja, úgy érzi, túljutott a holtponton, iszik egy kortyot a szénsavmentes Szentkirályi ásványvízből, most már menni fog, ez az egyik kedvenc száma, régi magyar, jó nyálas szöveggel, bírja, de ironikusan beszél róla, ha szóba kerül, ez is ugyanaz a probléma, mint az eddig ismertetettek, szereti is, meg mosolyog is rajta, tele van eldöntetlenséggel az élete, ha szeret valamit, miért nem vállalja fel, talán mert annyira azért mégse, az kiderült mindenesetre, hogy a dal valamiért mindkettőjüknek fontos, a srácnak is meg neki is, nem közös élmény, külön-külön, gyerekkori. Egyszer csak megszólalt a táncparketten, váratlan volt, ez nem szokott soha sehol, ő megörült neki, dudorászta, mindjárt látta, hogy a fiú is énekli, ez volt az első együtt töltött hajnal, aztán már üvöltötték, ahogy táncoltak rá. Az is kiderült, hogy mindketten A Rh negatív vércsoportúak, ez meg hogy kerülhetett szóba, már nem emlékszik, mindegy, kellemes meglepetés minden azonosság, mintha jel lenne, maga a negatív Rh is ritkaság, az embereknek mindössze tizenöt százaléka ilyen, a többség pozitív, hát még hogy A-sok, mennyi véletlen, talán ez is jelent valamit.

Nincs a fiúnak születésnapja, de arra gondolt, megszerzi a zenei alapot hangmérnök ismerősétől, talán több is, mint ismerős, vagy legalábbis több volt egyszer, most már eltelt annyi idő, hogy bátran kérhet tőle egy kis baráti szívességet, kért, meg is van az alap, és ő felénekli, lehet, hogy nem jó ötlet, talán kifejezetten rossz, ha a fiúnak az eredeti énekhang zakatol a fejében, zavaró lesz, mindegy most már, az átadás pillanata mindenképpen jónak ígérkezik, aztán majd úgyis kiderül, mi lesz ebből az egészből, a lánya angyalai többet nem árultak el, nem is akarná.

Nyolc hónapos korában kezdődött, először kételkedett benne, de amikor a lány három éves lett, bizonyossá vált számára, hogy a kicsi kapcsolatban áll a szellemvilággal, ezt nem szereti mondani senkinek még ma sem, nem akarja, hogy lánya különös képességeiről kérdezgessék, ráadásul szkeptikus is, ez az igazság, minden új letaglózó élmény ellenére, túl racionálisan látja a világot ahhoz, hogy könnyen meghajoljon nála komolyabb, nagyobb erők előtt, ilyenek persze vannak, érzi, csak olyan álmisztikusnak tűnik az egész, röhögne, ha valaki ilyesmit mesélne neki. Nyolc hónapos volt a lány, kis műtétet végeztek el rajta, semmi komoly, apró plasztikai beavatkozás volt mindössze, szeretett volna éjjel-nappal vele lenni, de megoldhatatlannak bizonyult, egyedül intézett már akkor is mindent, nem tudott három teljes napot kiszakítani az életéből. Rohant be a kórházba, amikor csak tudott, naponta négyszer-ötször. A második délutánon történt, a műtét után, soha nem felejti el a nővérke remegését, szederjes ajkait, a tekintetét, ahogy állt a szoba ajtaja előtt. „Én oda be nem megyek” – mondta az orvosnak, és neki is, amikor odaért, megrémült, nem tudta, mi történt, aztán a nővér zaklatottan beszélni kezdett, azt mondta, a lánya társalog valakivel. Hatalmasakat kacag, láthatóan játszik valakivel, aki nincs a szobában. Határozottan egy pontra néz, csapkod a kis kezeivel, és azt kiáltja: „bá, bá!” Akkor lefoglalta az aktuális probléma, a plasztikai, hülyének nézte a nővért, ahogy az orvos is, később aztán, amikor tapasztalta, miről beszélt a nő, átértékelt mindent, furcsállta, de már nem ijedt meg, mert fel volt készülve, és főleg azért, mert látta, hogy boldog a gyerek, miközben a „bá”-val játszik.

Megoldható lenne, hogy a refrént csak egyszer énekelje fel, és mindig odaillessze a hangmérnök, ahová kell, egyszerűbb, mint mássalhangzókat keresgélni, ő azt ejt, ebben jobb a hírességnél, de nem, felvetődik ugyan a lehetőség, de ő szeretné annyiszor énekelni a refrént, ahányszor van, egy kicsit mindig máshogy, úgyhogy abban maradnak, végigdalolja az egész számot. Kérdezi, nem tartja-e fel a szakembert, nem, sőt, mintha nem bánná a férfi, ha nem lennének túl rajta gyorsan, folyton a mellét nézi, leplezetlenül, most nem zavarja különösebben, pedig amikor van valakije, nem szokta szeretni az ilyesmit. Szép nagyon, tudja magáról, még egy kis ideig huszonéves, elég korán szült, néha erre fogja, hogy nem lett ügyvéd, úgy ítélte meg, nem tudna egyetemre járni a baba mellett, pedig a szerzői jog kifejezetten érdekli, még most is, már mindegy, azonnal egyedül maradt a gyerekkel, a szüleitől akkor már elköltözött, testvére nincs, nyilvánvaló volt, hogy egyedül neveli majd fel. Időnként eszébe jut, hogy kereshetne egy révet, amibe beevickél, adódott volna, ha nagyon akar, de úgy látszik, igazán nem akart, óvatos, lám, az angyalokat is csak közvetítő útján keresi, azt se akarja teljes szívből. Nem megy már egyetemre, él ebből-abból, amikor akar, szakít időt arra, amire vagy akire kell, és ott van neki ő, a lényeg, a lánya, az angyallátó, már nem fél a képességeitől, mert látja, Hanga milyen nyugodt. Korábban nemegyszer okozott pánikot a jelenség, egyszer a barátnője vigyázott a gyerekre, míg ő akkori pasijával randevúzott, diafilmet vetített az alkalmi bébiszitter, valami irodában dolgozott akkortájt, onnan ismerte, nyomta becsülettel a gyereknek a Csipkerózsikát, míg észre nem vette, hogy a lány nem figyel, egy pontra mered, valahová a vászon mellé, és kommunikál valakivel. Abbahagyta a vetítést, rémülten kérdezte, ki van ott, a lányka nem akarta megijeszteni, nem mondott semmit, ennek is remegés lett a vége, egész testes, véget ért a vetítés és a barátság is.

Mikor nagy voltam, táncoltam, tudom, hogy most kicsi vagyok, mondta ötévesen, akkor határozta el, hogy ebből elég, utánanéz, mi ez az egész, kapkodva összeolvasott mindenfélét, sok gyenge, butító ezoterikus könyvet, de egy-egy komolyabbnak tűnőt is, nem hitt benne, valami mégis hajtotta, elment egy spiritiszta szaktekintélyhez, vitte a lányát is, odafelé még haragudott magára, ott aztán minden megváltozott, nem kellett semmit mondania, a szakállas ember csak ránézett a lányra, és felállt, azt kérdezte, van-e fogalma arról, ki az ő lánya. Nem mondott többet, ő meg nem mert kérdezni, idétlen volt a jelenet, mintha egy harmadosztályú filmben lettek volna. Annyit mondott még a spiritiszta, hogy néhány éves korig minden ember látja az aurákat, meg még esetleg mást is, amit később már nem, de ez nem volt újdonság, ezt tudta az ostoba könyvekből is. A szakállas kérte, később vigye vissza hozzá a lányt, ám ő elhatározta, hogy nem fogja, nem fogja soha többé, hagyják békén, ne vizsgálgassák, ő egy normális gyerek, lát ezt-azt, de nem csodabogár, teljesen rendben van, olyan, mint mindenki más.

Egy hete azt mesélte neki a lánya, hogy picik az angyalok, színesek és mindig segíteni próbálnak. Az előbb is csak azért nem vágta el a kezét késsel, mert odaszaladtak és megvédték. Kiverte a víz, leizzadt, mert pár perccel korábban tényleg majdnem beleszaladt a kezébe a kenyérvágó kés, a gyerek nem láthatta, valahogy kikerülte az ujjait a kés éle, nem érti, hogy történhetett. Le kellett ülnie, úgy dobogott a szíve. Még aznap mondta neki Hanga, hogy ül egy tündér a polcon. Azt is magától kezdte mesélni, hogy emlékei szerint egy játszótéren kezdődött minden, drótkötél-mászókán csücsültek az angyalok, akkor látta őket először. Igen, volt egy játszótér, de nagyon pici volt akkor, nem emlékezhet a drótkötélből készült mászókára, babakocsiban tolta, aztán elköltöztek a környékről, neki is csak halványan dereng. Mindegy, ennyi, a lány átlát a szellemvilágba, de már ki tudja kapcsolni, ha akarja, nem szabad sokat foglalkozni vele, belehülyül az ember, jobb, ha elfogadja.

Tegnap megint történt valami, éppen kente a reggeli vajas kenyeret, aközben hallgatta, mi történt éjszaka. Hanga kilépett a testéből, ez őt magát is meglepte, ilyen még nem volt, látta magát felülről, ahogy fekszik az ágyában, kiment az ablakon, nézte az esőt, az utcát, jó hideg volt, de nagy élmény, aztán visszament, visszaköltözött magába. Hallgatta a lányát és megremegett, erről is olvasott már, óvatosan kérdezte meg, nem látott-e valami szálat, de, mondta Hanga, miközben már falta a vajas kenyeret, látott, vékonyka ezüst szál kötötte össze az igazi testét a másikkal. A szellemivel, ezt tudta, erről már olvasott, tudta, de nem mondta el a gyereknek. Olyan érzés volt, mintha kibújnék a ruhámból, magyarázta a kislány, ő gépiesen bólogatott, aztán rájött, úristen, persze, nem az igazi ruhára gondol ez a picike, a test a ruha, a test, a test az csak ruha, melege lett megint, elöntötte valami boldogság is a forrósággal együtt, és nem tudja, miért, de nem haragudott, amiért kiömlött a kakaó, pedig ideges szokott lenni tőle.

A hangmérnök a fejéhez kap, hirtelen feláll, visszaroskad, káromkodik, ijedten néz a vezérlőből, véletlenül letörölte az eddigi felvételeket. Nem akarja elhinni, azt hiszi, viccel vele, csak itt szeretné tartani, nagyon rossz szöveg, de nem, látja, hogy nem vicc, igazi a kétségbeesés ül a szomorkás, bűnbánó arcon, kezdhetik az egészet elölről. Most azt érzi, elmenne, legszívesebben hagyná a fenébe, ez is jel, nem kell erőlködni ilyen ajándékkal, túl komoly, nyomulós, biztos ezt jelenti, de a hangmérnök annyira kedves, szabadkozik, őszintén bán mindent, abban maradnak, hogy nekifutnak még egyszer. Az órájára néz, negyed három, most kell telefonálnia a lánynak, most indul haza az iskolából, életében másodszor egyedül, nagy már, de rettenetesen félti, miért is, angyalok a barátai, mégis, minden lépéséről tudni akar, annyi rettenetet hall az ember. Felveszi a fejhallgatót, indul a zene, ekkor szólal meg a telefon, a hangmérnök leáll, igen, a lány az, indul, minden rendben, ha hazaér, ismét jelentkezik, mert előbb lesz otthon, mint az anyukája.

Talán ettől volt feszültebb, mert várta a jelentkezést, most megvolt, kezdi az éneklést. Hosszú forró nyár, ez a szöveg eleje, azt szereti, a forró nyarat, nem téli ember, fagyos típus, egy pillanat alatt melegszik át, ha szerelmes, vagy ha mélyen érinti valami, de egy másodperc alatt ki is hűl, ha hidegre megy, hiába kesztyű, sapka, sál, elég kilépni a télbe, olyankor hiába minden, hiába karol belé a srác, vagy korábban más, sokan voltak, mindegyiket szerette, ha nem is ugyanannyira, hiába nyal a fülébe aktuális szerelme, ha nagy a hideg, ő ledermed.

A hangmérnök még mindig szabadkozik, évek teltek el, és még mindig nem barátként néz rá, hanem mint férfi a nőre, ezt pontosan érzi, jólesik neki, szimpatikus a fiú még most is, de jelenleg zárva van szívének kapuja, egyébként is, egyetlenegyszer kezdte újra valakivel, azt se kellett volna, az ilyesmit nem szereti, az is az angyalok miatt történt, rákérdezett, és azt üzenték neki a lányán keresztül, gondolja át újra a kapcsolatot. Meg hogy tegye rendbe a dolgokat maga körül, aztán utána próbáljon meg újra megismerkedni velük. Homályosan hangzott, legalább annyira, mint amikor azt az üzenetet kapta, hogy az ihlet a lélek útja. Ezen sokat gondolkodott, mit jelenthet az, hogy az ihlet a lélek útja. Amikor Hanga angyalokkal beszélget, lehajtja a fejét, nagyon komoly lesz a kis arca. Ma reggel azt mondta, gyógyítani jött a földre. Hogy ez mit jelent, ő sem tudja, orvos legyen, vagy mi, nem tudja, ezt csak úgy érzi. Majdnem elfelejtett sapkát vinni, visszajött érte, szerencse, nagyon elázna a feje, zuhog kinn az eső.

Nem megy könnyen az éneklés most sem, elkalandoznak a gondolatai, a szerelmére koncentrál, vibrál az agyában a képe, pedig a dalra kéne figyelni, érez valami rosszaságot, nyugtalanságot a levegőben, nem akarja elemezni magát állandóan, de hát ez van, fontos jelzés ez is, a közérzet. Volt már, hogy úgy érezte, belebolondul a jelekbe, például amikor hiába szakított legeslegnagyobb szerelmével, utána állandóan találkozott vele, mindig szembejött az utcán, nonszensz helyeken, statisztikailag megmagyarázhatatlan mennyiségű alkalommal, most már tudja, ez azt jelenti, nem volt még béke benne vele kapcsolatban, vagy fordítva, a fiúban vele kapcsolatban, aztán lassan vége lett, elültek a nagy érzések, belül elmúlt, nem fájt már, azóta nem is találkoztak, ugye, milyen érdekes. Tele van jellel a világ, de nem kell velük foglalkozni, ha mindig azokra figyelne, nem tudna élni, úgy nem lehet, úgy képtelenség. Egyébként is, mindig minden ugyanazt jelenti, azt, hogy nem szabad összeomlani. Ezek csak intések, hogy van egy másik világ, hogy semmi nem véletlen, de mi ebben az újdonság, ezek közhelyek, igen, tudjuk, röhögnek az égben, játszanak velünk, ezek bizonyítékok erre, vagy másra, nem mindig világos, mire. Erre gondol, ahelyett, hogy a refrénre koncentrálna, elrontja megint, kis szünetet kér, most majd beszélget a hangmérnökkel, van még egy-két ember a stúdióban, nem lesz semmi kellemetlenség, isznak egy kávét és társalognak, mint két régi ismerős.

Hozzá is fognak, a hangmérnök panaszkodik, most a mellét se bámulja annyira feltűnően, viszont sokszor hozzáér a karjához, ez idegesíti, nem szól, de kicsit hátrább húzódik. Elhagyta a felesége, meséli a fiú, mert igen, megnősült, nahát, ezt nem is tudta. Nem nagyon látja a gyereket, az az egyetlen baj, van egy fia, nagyon okos gyerek, és szép, nézi a szemeit, ott csillog benne a régi fény, ahogy mesél, elővesz egy fényképet a fiáról, tömpe ujjával öntudatlanul megsimogatja a képen az arcot, csillog az a régi fény, de megtört kicsit, ez tagadhatatlan. Most valami okosat kéne mondani neki, gondolkodik, tud néhány vigasztaló mondatot, van a tarsolyában, érez némi lelkiismeret-furdalást, mert a hangmérnök most boldogtalan, ő viszont nem, és ez biztos sugárzik róla, szerelmes, ez módosult tudatállapot, talán egy új kapcsolat kéne a hangmérnöknek is. Azért van minden, hogy megéld, mondja neki bölcsen, meg hogy mindenképpen jó minden, olyan sok minden történik egy rossznak tűnő döntés következtében, meg hogy ne éljen meg semmit soha áldozatként, sok ilyet tud, érdekes, meg tudja nyugtatni az embereket ez a sok hülyeség.

Elhúzódik a beszélgetés, már nevetnek, régi dolgok jönnek elő, a kávé után előkerül egy üveg vodka is, ez nem volt benne a délutánban, de nem bánja, könnyebben megy majd az éneklés, oldódnak a gátlások, most már elárulja a hangmérnöknek, miről van szó, szerelmi ajándék, elmondja azt is, kinek és miért, nem nyomulás, nyugtatja meg a szakember, ne féljen, örülni fog a srác, ő is örülne egy ilyennek, mosolyogva mondja, megint a mellét nézi. Fél öt, kéne szólnia a telefonnak, hogyhogy nem ért még haza a lány.

Az angyal és az ördög benned van, az a lényeg, hogy mindig az angyal álljon nyerésre, de ne nyerjen, az ördög meg vesztésre, de ne veszítsen, a játék addig megy, míg ez így van, mintha olvasta volna valahol, vagy álmodta esetleg, nem tudja, de tetszik neki, még akkor is, ha jól tudja, angyalból nem egy van, hanem több, ördögből lehet, hogy csak egy, arra nem szeret gondolni. A lánya miatt habarodott bele ebbe az angyalcuccba, már bálványkák is vannak otthon, hever sok példány a polcokon, túl sok talán, kezdenek eluralkodni az ezoterikus holmik, a múlt héten például ablakra ragasztható angyalos matricákat látott meg egy bolt kirakatában, Chamuel arkangyalt ábrázolta a legszebb, narancssárgás-piros fényben galambot tart a kezében, talán galamb, valamilyen madár, idézet olvasható a matrica alján, azt mondja Chamuel, hogy a béke forrása: emlékezni arra, hogy nincs más, csak a szeretet, bement, megvette, kitette az ablakára, még nem kérdezte a lányát, vele is beszélt-e már, Chamuel arkangyallal, nem tudja, miért vette meg, vagy miért pont ezt, volt egy másik is, ami tulajdonképpen jobban tetszett neki, annak az angyalnak Azrael a neve, ő azt mondja, veled vagyok a szükség idején és segítek sajgó szíved gyógyulásában, vagy valami ilyesmit.

Megint megakad a refrénnél, mert elkezdik végre, felszabadultabb a vodka miatt, a beszélgetés is jólesett, de nem koncentrál eléggé, ismét belenyilall valami rossz érzés, miért nem hívja már a lány, haza kellett volna érnie. Elnézést kér, előveszi a mobilját, beüti a lány számát. Kicseng. A tizedik csengés után kapcsol be az üzenetrögzítő. Biztos nem hallja, hangos a troli, de hát otthon kellene már lennie, lehetetlen, hogy nem ért haza ennyi idő alatt, akkor viszont WC-n lehet, mindjárt újra hívja, átfut rajta egy kis remegés, nincs rendben valami, hívja megint, a második csengés után megkönnyebbül, mert hallja, hogy kattan a telefon, várja az édes hangot. Egy férfi szól bele. Halló.

Egészen biztos, hogy a lány száma, gyorshívógombbal hívta, látta a nevét kiíródni, kimegy a vér belőle, jeges rémület lesz úrrá rajta, halló, mondja ő is, ki maga, nem érkezik válasz, pedig nem szakadt meg a vonal, háttérzaj hallatszik, ki maga, ordítja most már a telefonba, hol a lányom, kis kuncogás a válasz, a háttérben alig hallhatóan másik férfihang szólal meg, milyen szerencse, hogy erre jöttünk, ezt mondja, aztán röhögés, ketten röhögnek, kattanás, kinyomják a telefont. Nem tud mozdulni, képtelen megszólalni, a hangmérnök látja, hogy baj van, odaszalad hozzá, megfogja a karját, kérdezi, mi történt, nem tudja elmondani, lefagyott, mintha ezer fok mínuszban állna, látja magát kívülről, mintha szoborrá merevedett volna, aztán mozdul, automatikusan benyomja megint a gombot, a füléhez emeli a telefont, már nem cseng, ki van kapcsolva. A hangmérnök kiabál, látja, nagy a baj, jönnek a többiek is, végre kiszedik belőle, mi történt, fejetlenség, kapkodás kezdődik, rend volt, de már vége, felborult, mindenki segítene, csak senki nem tudja, mit kellene tenni. A hangmérnök azt javasolja, hívja fel a szomszédját, hátha mégis hazaért a lány, hátha csak elhagyta a telefont, ezt felfogja, bólogat, hívja a szomszédot, aki ígéri, visszaszól, óráknak tűnnek a másodpercek, szól végre a készülék, nem, nincs otthon, csengetett, a villany se ég, üres a lakás. Hívja az iskolát, igen, elment időben, de hát ezt tudta, ezért kár volt, felesleges telefon, valaki meghúzza a vodkásüveget, őt is kínálják, ez a vég, ha le akarják itatni, akkor biztos, hogy elrabolták a gyereket, ők már tudják, csak ő nem, él-e még egyáltalán, nem kínozzák-e éppen, borzalmas gondolatok cikáznak a fejében, nem is hallja a körülötte állókat, csak áll, aztán ordítani kezd, vége mindennek, nyilván vége mindennek, elrabolták, megerőszakolták, most erőszakolják éppen, bántják, kínozzák, meg fogják ölni, mindjárt megölik, és nem segítenek az angyalok, akármennyi ugrál is körülötte, nem segít egyik se neki, nem tudnak, most az ördög áll nyerésre.

Őrjöng, rohanna ki az utcára, de hova, minek, hívni kell a rendőrséget, elmenni az iskolához, felkapja a táskáját, nem tudják visszatartani, hol egy taxi, be kell járni az utat, az iskolától hazáig, ezt kell ilyenkor tenni, uramisten, hogy történhetett ez, biztos most kínozzák éppen, még él, és nagyon fáj neki, meg fogják ölni, ez biztos, visszhangzik a fülében, amit hallott, milyen szerencse, hogy erre jöttünk, és a röhögés, a pokolban szólalt meg a kis rózsaszín telefon, amit úgy szeret a lánya, ő választotta magának, és azt mondta, nem akar újat sose, biztos kiabál szegény, hogy Anya, segíts, ezt nem lehet kibírni, mi lesz, ha nem lesz meg, soha nem fog kiderülni, mi történt vele, legyen már vége, mondja meg valaki, mit kell csinálni, ha vége van a világnak.

Mennének vele, mellette lenni, elkísérni, segíteni, de csak állnak hülyén, mert már kirohant, leint egy taxit, a sofőr megijed tőle, azért felveszi, ő ösztönösen az otthoni címet mondja be, nincs magánál, zokog, a taxis nem kérdez, csak nagyon siet, a kocsiból újra telefonálni próbál, ki van kapcsolva, eszébe jut, hogy a rendőrség ki tudja nyomozni, hol szólalt meg a telefon, amikor felvették, cellainformáció, vagy hogy hívják, meg lehet tudni, hol szólalt meg, amikor felvették az emberrablók, a gyilkosok, de mit segít ez, késő lesz addigra, már most is késő, miért engedte egyedül közlekedni, miért nem ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, kicsi még, ráért volna még egy-két évig az önálló utazás. Éveknek tűnik, míg a lakáshoz érnek, tízezrese van, odadobja a taxisnak, kiugrik a kocsiból, rohan a lakáshoz, keresi a kulcsot, ég benn a villany, ég a villany!

Nem talál be a zárba, úgy remeg a keze, istenem, most az egyszer segíts, ezt mondja, nem az angyalokra gondol, azt mondja, istenem, bent mintha lenne némi mozgolódás, léptek közelednek, látja, hogy jön egy alak, nyílik az ajtó, a lány nyitja ki, semmi baja. Nem szól semmit, csak áll, állnak egymással szemben, Hanga mondana valamit, de felméri a helyzetet, belőle meg kitör a zokogás, öleli a kicsi lányt, öleli, ahol éri, később jut majd csak eszébe, mekkora borravalót hagyott a taxisnál.

Semmi, megálltak egy tócsánál. Ő és a barátnője. Nagyon jó tócsa volt, mint egy pici tenger. Azt játszották, hogy tenger. Ott maradtak játszani. Nézték a tükörképüket. Vízálló a cipője, át se ázott. Talán egy teljes órán át játszottak. Közben eshetett ki a zsebéből a telefon. A trolin már észrevette, hogy nincs meg, akart volna telefonálni, tudta, hogy késésben van. Gondolta, visszamegy megkeresni. De nagyon esett, meg izgult már, nehogy később érjen haza, mint ő. Nincs mit mondani rá, az jut hirtelen az eszébe, hogy vissza kéne szólni a stúdióba, ne aggódjanak, nem történt semmi. Semmi, az égvilágon, mindig ez a tanulság, soha nem kell kétségbeesni. Úgy üresedik ki egy pillanat alatt, mintha tíz év szakadna ki belőle. Ez nem természetes, tombolnia kéne a boldogságtól, de csak az ürességet érzi. Nem meséli el a lánynak, mit élt át.

Csak hát a telefon, kutyával az elején. Nem lesz meg a készülék, pedig nem akart újat. Úristen, a telefon, kit érdekel a telefon, te. Te. Összeszorítja, öleli megint, puszilja, lassan majd vissza kell térnie mindennek a rendes kerékvágásba, most már attól tart, nehogy túlreagálja, nehogy ezzel ijessze meg a lányt, aki már a leckéről beszél, sokat kaptak matekból, ezt az anyagot most érti, az előzőt nem annyira, nem lett jó a dolgozat, ma osztották ki, hármas, nem baj, nem, nem baj, ugyan már, majd kijavítod, Hanga.

Kimegy a konyhába, onnan hívja a hangmérnököt, mindenki a stúdióban maradt, várták a híreket, megnyugszanak, már nevetgél, elmeséli, hogy nem történt semmi, a felvételt majd folytatják, holnap nem jó, talán holnapután, akkor ráér, majd úgy alakítja, de délelőtt, mert Hanga elé akar menni az iskolához. A hangmérnök óvatosan érdeklődik, felveti egy stúdión kívüli találkozás lehetőségét, ő is tudja, hogy esélytelen, ráadásul nagyon rossz ehhez most a pillanat, de azért megpróbálja, és ő értékeli ezt, mindazonáltal gyorsan elbúcsúzik, holnap majd egyeztetnek, holnapután pedig megint nekifutnak a Várlak még-nek.

Anya, álmodtam valamit hajnalban, ma is történt valami, mint tegnap, kérdezi, á, most csak egy sima álom, képzeld, nagymama megfogta a kezem, kikeltünk az ágyból, és elmentünk a felhők fölé. Mosolyog, nagymama már meghalt, róla álmodtál, de jó, én is szoktam, egyre gyakrabban, igen, tudom, hogy meghalt, folytatja a lány, tudtam álmomban is, hogy nem él, mégis megfogta a kezem, felrepültünk, a felhők fölött jártunk, és képzeld, ott volt minden régi rokonod, minden ősöd, mindenki, akit ismertél valaha. Hát ez érdekes, mondja neki, gyere, egyél valamit, biztos éhes vagy, várj, hadd mondjam el, képzeld, felhőszobákban voltak, lila volt és fehér minden szoba, lilásfehéres, ott volt nagypapa, meg az ő apukája is, voltak vagy tízen, nagyon örültek nekünk, épp beszélgetni kezdtünk, csak pont jöttél ébreszteni és akkor felébredtem. Meg volt még egy álmom éjjel, egy szegény emberen segítettem, nem tudom már, hogy.

Megmelegíti a tegnapi paprikás krumplit a gyereknek, nagy adagot tesz elé, meg se kérdezte még, mi volt az ebéd az iskolában, úgy látszik, éhes a lány, falni kezdi az estebédet, ő nem eszik, képtelen rá, még nem ment ki belőle a rettenet, de már arra figyel, nehogy Hanga észrevegye, hogy vodkát ivott. Szerencse, hogy nem valami mással kínálták, az egyetlen ital, aminek nem érződik a szaga, legalábbis most nagyon szeretné, ha így lenne. Újra szóba kerül a telefon, a kutyás kijelző, elveszett a szép fénykép, a telefon memóriájában volt, ő készítette tavaly a szentendrei kutyakiállításon, egy Masni nevű golden retrievert ábrázolt, gyönyörű aranyszínű kutya, nem a világosabb fajta, hanem az igazi golden, az, amelyik sokkal szebb a fehéres árnyalatúnál, és amit össze se lehet hasonlítani a labradorokkal.

Megszólal a telefonja. Attól fél, a hangmérnök lesz, kicsit szorong, nehogy ő legyen, ne rontson el mindent, ne váljon kellemetlenné visszamenőleg a napnak az a része, de nem, szelíd férfihang szól bele, csak amit mond, az nagyon furcsa, azt kérdezi, Anya? Nem tud válaszolni, ezt most nem érti, aztán a férfihang óvatosan, udvariasan, kissé ügyetlenül folytatja, most találta a telefont egy fa tövében, megnézte, mi az utolsó hívott szám, Anya, ez volt odaírva, tudja, hogy nem az ő anyja, ne haragudjon, de nem tudta, mit mondjon, ő egy zuglói hajléktalan, és szeretné visszaadni a készüléket annak, akinek a tulajdona, bár az előbb kétezer forintért megvette volna valaki tőle, csak ő nem adta oda, szóval visszaadná, nem tudja, egyáltalán jó helyen jár-e.

Megint elsírja magát, túl érzékeny, van valami az idegeivel, mindenen nem kéne meghatódni, de hát egy hajléktalan, miért, jól jönne neki kétezer forint, és vissza akarja adni, gyorsan elmondja, hogy jó helyen jár, a kislányáé a telefon, ugye van rajta egy kutya, van, érdeklődik, hol vehetné át. A hajléktalan mond egy utcanevet, nincs is messze, azt kéri, várja meg, azonnal indul. Hanga örül, nem igaz, hogy nem történt semmi ma, csupa jó dolog történik, leszámítva a matek-hármast, de azt majd kijavítja, meglesz a telefon, nem veszett el Masni képe, minden jól van, csak Anyát sajnálja, többé ilyen nem fordul elő, az biztos, nem szereti, ha iszik az anyja, főleg azt nem, ha miatta.

Megfogja a táskáját, mennyivel könnyebb, mint a stúdióban, hirtelen ötlettől vezérelve felkap egy kis angyalkát is a polcról, nem jó szívvel hagyja otthon Hangát, de indul, ne kelljen túl sokat várnia a hajléktalannak, kilép az ajtón, busszal kell mennie öt megállót, jön is szerencsére, nincsenek sokan, itt a lehetőség, hogy végiggondolja a nap eddigi részét, életében nem félt még ennyire, és most mintha hálás lenne minden embernek, a összes utastársának, amiért nem gazemberek, amiért nem kínozta meg senki a lányát közülük, pedig bárki megtehetné, bármelyikük erősebb, bár angyalokat talán egyikük sem lát.

Leszáll a buszról, jaj, építőmunkások mellett kell elhaladnia, az kemény lesz, sejti már, hogy füttyögetni fognak, és az még a jobbik eset, igen, ez most nagyon durva lesz, már nézik, a taktikán gondolkodik, az se jó, ha nem válaszol, az se, ha látják rajta, hogy ideges, a legegyszerűbb visszaköszönni, a vodka most segít, próbál úgy rájuk nézni, olyan szúrósan, hogy eszükbe ne jusson megszólítani őt, nem sikerül, pedig majdnem megúszta, már elment mellettük, amikor kezdődött a sztereotip füttyögés, valaki kispicsának szólította, ezen azért már túl van életkorilag, de akár bóknak is tekintheti, nem lesz ideges, ezúttal azt a megoldást választja, hogy nem reagál.

A megjelölt helyen kis vegyesboltot lát meg. Magas, kissé, de nem vészesen görnyedt ember áll begipszelt kézzel, az eladónővel beszél. Ahogy közeledik, egyre biztosabban érzi, hogy ő az. Hajléktalannak látszik, de nem az a nagyon lepusztult típus, a szakálla gondozatlan, viszont a fazonja határozottan hasonlít a spiritisztáéra, a szakállat nem bírta soha, nem érti, mi abban a jó, ugyanakkor megfigyelte, hogy a legtöbb hajléktalan rendelkezik arcszőrzettel, ez sem jelent semmit nyilván.

Lassan megy a bolt felé, hallja, miről esik szó. A férfi panaszkodik, az eladó sajnálja. Nem a hanghordozás panaszkodós, inkább a történet, amit mesél. A múltkor megint fejbe vert, a rendőrök meg eltüntették a bizonyítékot, mondja, nem maradt nyom. Vodkásüveggel ütött fejen, tiszta vér lett a pólóm, nem jön ki. Próbálja Domestosszal, ajánlja az eladó. És hozzáteszi, hogy a férfi helyében már rég kirakta volna azt a nőt. Aha, tehát egy nő veri ezt a magas embert, érdekes, odaér eléjük, nem biztos teljesen a dolgában, tétovázik, most vagy meg kell kérdeznie, ő-e a telefonos jó tündér, vagy vennie kell valamit, talán még egy vodkát a nagy ijedségre. Sok filmben látta, hogy angyalok hajléktalan képében teszik próbára az embereket, ezt a gondolatot most elhessegeti, elég ebből, ideje csökkenteni a misztikum-adagot, a földön él emberi problémákkal, emberi módon kell megoldani őket.

A tétovázás pár pillanatig tart, meglátja a rózsaszín telefont a férfi kezében. Ő is felismeri, kedves a mosolya, teljesen nyitott, őszinte, rég látott ilyet, na, mégis angyal lenne, persze nem, egyszerű magas ember, azonnal beszélni kezd, ott találta a fenyőfa alatt, nézem, hát ez meg micsoda, na, egy telefon, meséli jókedvűen, látom a kutyát az elején, na, gondoltam, valamelyik kutyásé lesz ez, erre jön az élettársam, hogy adjuk el, itt lakunk ennek a háznak a pincéjében, mutatja, rendesek a lakók, engedik. Az eladónő bólint, ő is az engedélyezők közé tartozik, meg is szólal, elmondja, hogy ő ad néha enni nekik. Csak azt a nőt, azt kéne kidobnia, a hajléktalan szomorkásan mosolyog, de hát szeret, mondja, na szóval hozott is egy vevőt az élettársam, kétezerért megvette volna, de mondom, ezt vissza kell adni, menj a picsába, mondta az élettársam, meg a vevő is, hát nem baj, majd kibékülünk, még ma, sose tart sokáig a haragja.

Nyúl a pénztárcájába, összesen háromezer forint van nála, nem kért vissza a taxistól, sután kiveszi a pénzt, átadja, elveszi a telefont, a hajléktalan nem szabadkozik, de nem is kevesli, amit kap, nem valószínű, hogy beárazás miatt mesélte el a kétezres történetet, biztos pontosan így történt, ezt érzi legalábbis, szinte túl normális ez az ember és változatlanul őszintének tűnik, kedvesen veszi el a pénzt, egyszerűen köszöni meg, észbe kap, ja, meg még hoztam ezt, kiveszi a táskájából az angyalt, a hajléktalan elveszi, aranyos a mosolya, biztos, hogy rendes ember, jó, köszönöm, ennyit mond, nézegeti sokáig a kis műanyagszobrot.

Nincs mit mondani többet, egy keveset hálálkodik még, és azt kívánja, az Isten segítse meg, meg hogy hozzon ki minél többet a helyzetéből, érzi, hogy ez béna mondat volt, nem színjózan még, ahogy távolodik, kikanyarodik egy autó elé, nem tudja nem nézni a rendszámát, JEL-001, nagyon vicces, megint játszotok velem ott fenn, ezt gondolja, megnézi még egyszer, nem hallucinál-e, nem, tényleg ez a rendszám, szerencséje van, megint gyorsan jön a busz, már nem esik, de siet, ahogy tud, ha képes lenne rá, repülne hazáig, ahogy nyitja az ajtót, belenyilall a nem sokkal korábbi előző hazatérés emléke, jól van már minden, mielőtt átadná a készüléket a gyereknek, megnézi, nem telefonált-e az ő felhívása után többet a hajléktalan, nem, de mindjárt el is szégyelli magát a feltételezés miatt.

Megijedhettek a telefont először megtalálók, a két férfi, talán eldobták a készüléket, a pániktól rettenhettek meg, ami a hangjából jött, milyen messze van már, nem történt semmi, és mi mindenen keresztül nem történt semmi, már messze van, nem hallja, ahogy a hajléktalan azt mondja az eladónak, szeretett volna mostanában egy saját tárgyat, egy troli modellt, vagy egy trombitáló négerfigurát, mindegy, valami saját dolgot, eszébe jutott, mikor a telefont megtalálta, hogy talán ez lesz az, de nem, azt vissza kellett adni, és nem is volt az igazi, viszont ez az angyal, ez szép. Kér egy Domestost, most ki is tudja fizetni, nem kell felírni, hozzáadható az eddigi tartozás is.

Otthon arra gondol, felüt egy könyvet, úgy általában nem hisz az ilyesmiben, de különös napokon mégis jelentőséget tulajdonít a talált mondatoknak, levesz a polcról egy kötetet, felcsapja, Aquinói Szent Tamás gondolatára téved a szeme, a szentek áldottságuk osztályrészeként lenézhetnek és élvezhetik a pokolban vergődő bűnösöket. Nem tetszik neki túlságosan, egyáltalán nem tetszik neki, még magyarázat is olvasható a mondat folyatásaként, miszerint minden győztesnek szüksége van vesztesre, a szentnek bűnösre, a bölcsnek bolondra, hogy kiélvezhessék morális magasabbrendűségüket. Legalábbis míg az a hajtóerő, hogy vidd valamire, legyél valaki. Ez nem jött be, becsukja a könyvet, most adja csak át Hangának a telefont, nagy az öröm; a lány megpuszilja Masnit, ő rá akar szólni, hogy mossák le a telefont, aztán csendben marad, pedig járvány van, ráadásul egy hajléktalan bácsi adta vissza, „bá”, viccel a lány, néha felidézi kiskori rövidítéseit, nevetnek, nevetnek sokat, mielőtt elmesél még valamit az anyukájának, akarta már mondani, hogy közlekednek a falak. Minden térben van kettő, lassan mozognak, keresztezik egymást, mutatja a kezével, most éppen merre járnak. Tedd ide a kezed, Anya, érzed, hogy bizsereg?

Érzi, hallott ilyesmiről is már, mégis megdöbbenti, tényleg határozottan érez valami bizsergést, talán ezek lehetnek a dimenziókapuk, ebben nem biztos, nincs is abban az állapotban, hogy belemerüljön a témába, arra koncentrál inkább, hogy tisztuljon az agya, megy ki belőle a vodka, ez jó, nem vett még egy üveggel a vegyesboltban, feldolgozza majd alkohol nélkül a napot, amelyen nem történt semmi különös, de azért volt benne szerelem, pici tenger, pár angyal, most már egy dimenziókapu is. Túl van rajta, ez a lényeg, elsimult szépen minden, holnap majd egyeztet egy időpontot a hangmérnökkel, holnapután felénekli a dalt, vodka nélkül, addigra talán a torka sem kapar már annyira, mint most.