Nem ízlik a sör. A tököm tele van ezekkel a hülyeségekkel, melyeket nekem kell lenyelnem mások helyett. A TV-ben az Euro Sport leadja a VB összes összefoglalóját, én meg itt rohadhatok a temetőben.

Hát nem mondom, szar dolog amikor az ember meghal és kitessékelik a földbe, mint valami palántát. Minden pénteken kijönnek és húst, meg italokat hoznak. Beledöfködik a sírhantba, bőgnek egy sort, elmennek. Hogy cigit is hozzanak az senkinek nem jut eszébe. Mert mindig csak a félbarna, meg a barna kenyeret ették, hogy egészségesek legyenek. Ekkora egy marhákat. És én még velük éltem egy födél alatt.

Emlékszem rá, amikor hoztak ki a temetőbe. Ennyi vértyogó embert én még életemben nem láttam. Vitték a lobogókat és bőgtek, mint az őrültek. Mintha magukat siratnák. Pogány egy népség ez! Kaptam egy koszorút a tanítónénitől: „Örökké emlékezni fogunk a legjobb tanulóink apjára. Ninkovics Anna.” felirattal. Az egész iskolához annyi közöm volt, hogy mind a három gyerek oda járt, én meg néha a szülőértekezlet után elbeszélgetem Annával a legújabb kukoricafajokról. Nem volt közöttünk semmi. Kizárólag csak szex a szertárban. Mind a három gyerek kitűnő volt.

Lehet azért mert tényleg okosak. De ezt a kizárnám. Irénke az buta, mint a föld. Tiszta öreganyja, az anyósom.

A temetésre elhozta a barátját. Valami fizikus idiótát, aki a virrasztáson oda jött a koporsómhoz és tükröt tartott az orrom elé. A gyerek olyan volt, mint egy gazella; buta, könnyes szemű és vézna. Az arcára kiülő ragyák zsírban sült pogácsa érzést keltettek bennem. Nem is tudom hogy nem csúszott le a fejéről a szemüvege, olyan zsíros volt a képe. Szinte éreztem a szagát. Az öltönye új volt. Fekete. De a hagyományos nyakkendő nem volt jó az alkalomhoz. Ezért a vulkánképű csokornyakkendőben jött. Az öregasszonyok akik a virrasztáson énekeltek már azt figyelték, hogy mikor kap elő egy zongorát, hogy eljátssza a gyászindulót. A cipője volt a legjobb. Fred Astaire. He-he... Irénke, Irénke...

Lehet, hogy így jobb. Nézhetem a havazást a keresztem alól, hallgathatom a szél süvítését, az állatok vonyítását, a madarak csicsergését.

Most is esik.

Ez egész temető úgy néz ki, mint egy pörnyedomb. Semminek nincs színe, még az égnek sem. Pedig azt aztán rendesen meg tudom figyelni. Minden olyan, mintha ólomból öntötték volna. Szürke. Néha azért egy kis pasztell is belekeveredik. A minap leszarta egy madár a síromat.

Holnap megint péntek van. Állítólag ki jön anyám is. Pedig már azt gondoltam, hogy nem lesz ereje. Szerette a madarakat, anyám. A madarak is szerették őt. Volt egy Erika nevű papagájunk gyerekkoromban, csak az megdöglött; a nővérem kirakta a levegőre és éppen akkor gázosították repülőbből a szúnyogokat. Anyám sajnálta. Légikisasszony volt. És mindene a repülés. Belerokkant. Szó szerint. Huszonkét éve ül tolókocsiban.

Végül segíteni akartam rajta.

Az a legrosszabb az egészben, hogy folyamatosan beszélnek. „Hol vagy? Miért mentél el? Gyere vissza! Vigyél magaddal!” Pih... Vigyen a halál! Nekem itt jó.

Meg vannak ezek bolondulva. Két egész éjszakát virrasztottak. Az sem volt nekik elég, hogy belássák belehaltam.

Rám adták az esküvői öltönyömet. Azt hittem kikelek, mint a csíra. Komolyan. Ha valaki látott Emerson, Lake & Palmer koncertet '76-ból, akkor tudja, hogy néztem ki. Már azt hittem a homlokomat is elkötik egy kendővel.

Az kisujjamra húzták anyám jegygyűrűjét. „Vidd magaddal, hogy emlékezzél ránk.” A bajszomat megstuccolták és megfogadták Ferenc bácsi tanácsát, hogy rizsporral hintsék be az arcomat, hogy ne látsszon az elszíneződés. Amikor befektettek a koporsóba és rám húzták a lepelt én voltam Franciaország összes uralkodója egy személyben.

A díszkíséret a temetőig szép volt. Ott volt mindenki akinek afférja volt a feleségemmel. Jaksa a pék, aki már a lakodalomban a cipője mellett a szüzességét is ellopta. A násznagy aki mindezért egy üszővel fizetett, majd a vámért három hét múlva jött, amikor már bevonultam. A párttitkár, aki szemrebbenés nélkül magáévá tette a május elsejei kiránduláson – milyen találó! – habár együtt fociztunk a vadász csapatban. És persze Bazsi a postás is, aki mindig tudta, hogy mikor megyek vadászni.

Nagyon megviseltnek tűntek. Olyanok voltak mint a kedd. Hétfő után kilátástalanul.

Valami ónos eső szitált. Mintha a lányaim sírtak volna. De ezt nem láttam tisztán.

Az éjjel anyám jelent meg síromban és azt mondta, hogy minden rendben. Azt is mondta még, hogy: „Hiányzik a magány. És, hülye barom vagy, hogy megittad azt a teát, amikor tudtad, hogy mi van benne. Én is tudtam. És megittam volna.”

A házak integettek hosszú füstcsóvákkal és hívogattak, hogy menjek be. Nézek szét a konyhában, szívjam magamba a tisztaszoba illatát, és kóstoljam meg az almárium tetejére rakott birsalmákat.

Be is mentem Iliékhez. Ili ült a kanapén és horgolt. Valami gyümölcstál alakult ki a szemekből melyeket mesterien fűzött egymásba. Nagyon szép volt.

Ili is.

Szőke haja a vállát simogatta, mint ahogy én szoktam. Kacéran bongyorodtak a fürtök, mint a szőlő kacsok. A szemei üvegesek voltak. Csillogtak, mint félbevágott paradicsom a napon.

Kék szemei vannak.

Feketében volt öltözve. Gyászolt. Feketében mindig karcsú és kívánatos. Mellei pihegtek mintha nem kapna levegőt. Sóhajtott. Azt hittem széthasad a ruhája.

A díszmenet már a temető kapuja előtt tartott.

A plébános szépen beszélt. A halottról vagy jót, vagy semmit – tartja a mondás. Azért hatvan ember előtt mégsem hallgathatott. Kiderült, hogy én voltam a mintapolgár; pedig ősszel fát loptam az erdőben, én voltam a legjobb apa; holott a gyerekeim utáltak, mert hangulat ember voltam, én voltam a legjobb gyerek; pedig meg akartam mérgezni anyámat, hogy ne szenvedjen, én voltam a legjobb férj; pedig soha nem szerettem Marist – ő sem szeretett, én voltam a legjobb barát; pedig csak a nőket szerettem. Meg Ilit... Meg a piát.

Elföldeltek.

Hugyoznom kell... Ez sötétben elég nehéz szűk helyen.

Na, mindegy. Ma átmegyek a Ottó parcellájára. Kártyázunk. Neki állítólag azt is hoztak.