Mándy Iván emlékének

– Emberek! Utastársak! Nyolc perce megyünk felfelé! – kiáltotta izgatottan a zergeképű. Dús szemöldöke zsindelyként terült a keretre, inge átizzadt, homloka gyöngyözött. A harmadik napja tartó kánikulát a metróhuzat sem tudta enyhíteni. A kiáltás látszólag hidegen hagyta a mozgólépcsőn ácsorgókat, a zergeképű bosszankodva forgolódott, próbált szövetségest keresni. Izgatottságában észre se vette, hogy többen is az órájukra pillantanak, az emberek valahogy ekkor ébredtek rá, hogy a zergeképűnek igaza van, már csakugyan a felszínre kellett volna érkezniük. Újabb perc telt el, semmi változás, tovább döcögtek felfelé. A mozgólépcsőn álló sor teteje a messzeségben ponttá zsugorodott, beleveszett a végtelenbe.
Tarkók erdeje. Fejforgások, ideges tekintetek. Kézfejek sora a surrogó gumikorláton.
– Látja valaki az elejét? – érdeklődött egy öblös hang lentről, mire valaki felsikoltott, de mindjárt rákiabáltak.
– Ne keltsünk pánikot, az nem segít!
– Persze, amikor szükség van rá, nincs tájékoztatás! – tüzelte a hangulatot egy bikahangú férfi. Olajfoltos inge köldökig kigombolva, izmos alkarjáról hat kerékpárbelső lógott. A lábánál szerszámos láda hevert.
Váratlanul megszólalt a hangszóró. Szenvtelen, gépies hang figyelmeztette a közönséget, hogy a kijáratnál ellenőrök dolgoznak, mindenki készítse elő a jegyét, bérletét. Az emberek felháborodva fordultak egymáshoz.
– Jellemző! Tíz perce megyünk felfelé, és még van pofájuk kérni a jegyeket!
– Amikor a bérlet már drágább az aranynál! Még Bécsben is olcsóbb. Ott él a fiam – jegyezte meg egy szebb napokat látott idős hölgy, de senki nem figyelt rá. Otthonkás, sápadt arcú háziasszony állt mellette, kezében összekötött leveszöldséget szorongatott. A hölgy most neki beszélt. – Aranyos kis osztrák lányt vett el. Hárfázik a filharmonikusoknál. Jól megvannak, lekopogom. És hát, Bécs az Bécs. Tavasszal három hétre kimegyek hozzájuk.
– Most nehogy azzal jöjjön, hogy Bécsben jókedvűek az emberek! – mordult a mögöttük álló férfi. Összehajtogatott újsággal legyezte magát, napszemüvege a feje tetejére tolva csillogott a neonfényben.
– És jó szagúak is, ha tudni akarja! – így a hölgy, harciasan.
– Á, Bécs se a régi! – szólalt meg a zergeképű lépcsőszomszédja. – Már nem védi őket a jó öreg vasfüggöny!
– Múlt héten vették ki a vakbelem. Nem tesz jót ez a rázás – röppent egy karcos hang, de senki nem figyelt rá.
– Tényleg furcsa. Öt éve naponta itt szállok le. Mindig gond nélkül felértem – mondta a körülötte állóknak egy férfias arcú, terebélyes nő, miközben elővette a szemüvegét, és a mobiltelefonja gombjait nyomogatta.
De akkor már mások is telefonáltak. Készülékkel a fülén magyarázott, gesztikulált az egész sor, a hangzavar még a mozgólépcső surrogását is elnyomta, a mondatok feloldódtak, egy értelmes szót se lehetett kihámozni. Néhányan félelemtől reszketve megfordultak, betérdeltek a mögöttük álló két utas közé, és imádkoztak, de mindjárt rájuk szóltak, hogy nyugodtan abbahagyhatják, mert ha így folytatódik, lassan felvonatoznak a mennyországba, és akkor majd mindenki elmondhatja a magáét személyesen. Ettől némi derű borzolta végig az embersort.
– Apropó mennyország! – kiáltotta egy horgas orrú, kopasz férfi, amúgy szőrös szívű fizika tanár. Jegyzetblokkot vett elő, gyorsan kiszámította, ha huszonöt másodpercenként tizenöt métert emelkednek, akkor most nagyjából háromszáz méterrel lehetnek a föld felszíne felett. – Ez, kérem, azt jelenti, hogy még bőven a légkörön belül vagyunk. Addig nincs baj. De ha cirka kilenc óra múlva légritka térbe jutunk, onnan pedig a sztratoszférába, már a turbulenciával is számolni kell – magyarázta a mellette álló bögyös egyetemista lánynak, aki utálatos arcot vágott, ugyanis azt hitte, hogy a férfi ki akar vele kezdeni.
– Leszarom – vetette oda, és megrántotta a vállát.
– Úgy látom, kegyed inkább humán beállítottságú – mérte végig a tanár úr, s lehunyt szemmel szívta be a lány illatát.
Hirtelen mozgolódás támadt, futótűzként terjedt el a hír, hogy valahol elől, egy várandós fiatalasszonyt visszahívta az édesanyja, miután telefonon sikerült érintkezésbe lépnie az állomás személyzetével. Állítólag megnyugtatták, rendkívüli esemény nincs, a mozgólépcső a megszokott rendben működik, az utasok folyamatosan, jó hangulatban érkeznek a felszínre.
– Egy szavuk se igaz! Az egész ország hazugságra épül! – bőgte egy elkeseredett hang valahonnan alulról, de lehurrogták, hogy több méltóságot, legalább ebben a kényes helyzetben nem kellene politizálni! Különben is, ha a magyarság bajba került, mindig összetartott, így tudott megmaradni.
– Szamárság, kérem! Árpád apánk óta folyik a ködösítés! A köd a honfoglalás óta kijár minden nemzedéknek, ez a mi demokráciánk! – rázta a botját egy ápolt kinézetű öregúr, amúgy nyugdíjas statisztikus, aki rövid ujjú fehér ingéhez csokornyakkendőt kötött. A mögötte álló szakállas közíró becsukta a kezében tartott folyóiratot, idegesen a homlokára tolta fekete keretes szemüvegét.
– Miféle demokrácia? Legfeljebb a pénz demokráciájáról beszélünk! De persze nem beszélünk, mert a pénz eléri, hogy ne beszéljünk. Nem szeretne arcot ölteni! A pénz intéz el mindent, kérem, dönt életről, halálról, szappanoperáról. Az a jó neki, ha a háta mögött hosszú sor kígyózik, hogy az ülepéből szivárgó nektár szopogassa, miközben ő elől döntéseket hoz!
– Igaza van a pasasnak! – bődült egy borízű hang a Bécsbe készülő hölgy mögött. Integető kar lendült a levegőbe, rajta FTC tetoválás.
– A pénz húzza a taccsvonalat, a pénz fújja a sípot, a pénz mondja meg mennyi az eredmény! Hajrá Fradi! Flóri, gyere vissza!
– Az ilyen necctrikós tulkok miatt tartunk itt!
– Figyelem, emberek! Már a telefonok se működnek!
– Leszívták a térerőt!
– Örüljön, hogy oxigén még van!
– Már nem sokáig! Várja ki a végét!
És valóban, bármilyen számot tárcsáztak, kapcsolat nem jött létre, ellenben Liszt szerzeménye, a Mefisztó-keringő csendült fel a mobilkészülékben. De ez még hagyján. A hangszórók ismét életre keltek. A szenvtelen hang, most nem a bérletek felmutatására figyelmeztetett, hanem bejelentette, a továbbiakban a zeneirodalom legszebb gyászmiséivel szórakoztatják az utazóközönséget. Mozart, Liszt, és Verdi műveit ígérte a bemondó, és mindjárt fel is hangzott a Requiem. Az emberek elcsendesedtek, figyelmesen hallgatták az emelkedett, mégis lehangoló muzsikát, hátha üzenetet rejt, jelent valamit ebben a szorult helyzetben. A cigányzenészek is abbahagyták a muzsikálást, pedig nincs még két perce, hogy valahol a mélyben elkezdtek játszani, „Megyen már a hajnalcsillag lefelé…” A zenészek közelében álló utasok még jókedvűen énekelték is a dalt, bensőséges hangulatot teremtve néhány percre.
– Mozgólépcsőn megyek az én drága Lajosom után – sírta el magát egy fekete ruhás özvegyasszony. Az egérszínű álmennyezetre emelte könnyektől futott tekintetét, ettől megszédült, a mellette álló utas karjába kapaszkodott.
– Én három éve maradtam egyedül! Meg lehet szokni! – vigasztalta egy vékony arcú, kontyos nő, aki éppen a körülötte ácsorgókat kínálta pogácsával. Ruhával letakart kosárból osztogatta. – Finom, foszlós. Az unokámnak sütöttem ma hajnalban.
– Ritkaság a jó pogácsa. Az óriás töpörtyűs már a boltokból is eltűnt. Maradt a gumizsemle. Elküldeném a pékeket utcát seperni!
– Ha csak a zsemlével volna baj! Mindenki árnyékot gyárt, árnyékot árul! A gyászmagyarnak az is jó!
– És a kolbász? Hová lett a jó magyar kolbász?
– Betegen is jó étvággyal evett. A töltött káposztát nyáron is kikövetelte. Savanyú fröccsöket ivott hozzá szemelt rizlingből – zokogta a fekete ruhás özvegy. – Az volt az álma, hogy egyszer, napkeltekor, selyemgatyában álljon a Balaton partján. Nem jött össze szegénykémnek.
– Megértem magát! – bődült el mögötte egy borostás, kövér férfi. Nehezen vette a levegőt, hangosan szuszogott, orrhangon beszélt. – Eddig huszonkilenc munkahelyen fordultam meg, de arra se telik, hogy elutazzak Pomázra.
– Ne igya el a pénzét! – kiáltotta valaki nevetve.
– Alapítson bankot! Ha csődbe megy, az állam megsegíti! – tanácsolták többen, de a férfi csak legyintett, mondta tovább a magáét.
– Legjobban a csónakmesteri beosztás tetszett, tapadtak rám a férjes asszonyok. De a vágóhídi munkát senkinek nem ajánlom. Fél évig vérrel álmodtam.
– Most hol dolgozik? – érdeklődött a kontyos özvegy.
– A gázműveknél vagyok leolvasó. Múlt héten kaptam új körzetet, az elődömet baleset érte. Leittasodott állapotban elaludt a kerékpárján, behajtott a hangszerbolt kirakatába. Visszavarrták a fülét. Az üvegszilánk a legrondább.
– Csak kórházba ne kerüljön az ember – sóhajtott egy festett hajú, kirúzsozott nő, mire két lépcsőfokkal mögötte nagy hangon kezdett mesélni egy izzadó, kefebajszos. Melegkiütések vöröslöttek a nyakán.
– Tavaly őszel pizsamában szöktem meg a balesetiből a vérvétel elől. Éppen behoztak valakit, akinek a torkára szorult egy darab oldalas. Szájzárat kapott. Az orvosok vele voltak elfoglalva.
– Gázórás, az szép. Engem suszternek adott az apám, de már kihaltak a becsületes szakmák. Se tudás, se suszter. Itt tartunk!
– Szétrobban a fejem. Tud valaki fájdalomcsillapítót adni? – kiáltotta valaki panaszos hangon, de mindjárt elsöpörte egy erőteljes bariton.
– Hé! Mintha égne valami!
Valójában semmit nem lehetett érezni, mégis nyugtalanság támadt. Néhányan tudni vélték, hogy odalent az alagútban gázrobbanás történt, rövidesen fekete füstben fognak fuldokolni. A sor megélénkült, mozgás rándult végig rajta. Kiáltások röppentek. A hangszóró elhallgatott, de aztán felcsendült Berlioz Gyász és diadal szimfóniája.
– Miféle gáz, emberek? Idelent nincs gázvezeték! – sivította egy hang.
A fizika tanár feltette a kezét.
– Kis figyelmet kérek! Ami az égett szagot illeti, elképzelhető, hogy megváltozott a gravitációs mező!
– Mit okoskodik! – próbálták belefojtani a szót, de nem hagyta.
– Legyünk azzal tisztában, hogy a földgolyó lőporral töltött tojás. De azért pánikra semmi ok!
– Sajnos reggel bevettem a vízhajtómat – panaszkodott egy falusi asszony. Szenvedő arccal ült a lépcsőn, befáslizott lábát tapogatta, s durva szavakkal illette azt a férfit, aki ölében egy kartondobozzal mindenkin átgázolva felfelé furakodott, közben kiabált.
– Magyar testvéreim! Éhes vagyok!
Néhány kifli, csokoládé repült felé, de akkor többen észbe kaptak. A sor egy része a gyakorlatias gondolkodás pártjára állt. Kiáltások harsantak.
– Gyufákra, öngyújtókra vigyázni! Ki tudja meddig lesz áram!
– Vessünk véget a vízpazarlásnak!
– Írjuk össze a gyerekeket!
– Jelentkezzen nálam, aki orvosi kezelés alatt áll!
– Ötven lépcsőfokonként válasszunk bizalmit! Karszalagot kaphatnának!
– Ne engedjük, hogy néhány falánk vadállat felzabálja a tartalékokat! – adta ki a jelszót a zergeképű. Többen helyeseltek, indítványozták, hogy egy helyre kellene gyűjteni az élelmiszert. Őrség vigyázhatna rá. Emiatt kisebb csetepaté tört ki, ugyanis néhány perccel korábban, valahol elől egy idős nő felajánlotta a mellette állóknak a húgától kapott csemegekosarat. A jelszavak felhangzásakor éppen elfogyott a narancsos keksz, a töltött bonbon. Éppen a kinyitott desszert bort adták körbe. Hárman is ugrottak, hogy a csemegekosár maradékát begyűjtsék a közösbe. Elkeseredett kiáltások hangzottak, de aztán a mozgólépcső alsó vége felől nevetés hullámzott. A feljebb állók kíváncsian forgolódtak, egymást kérdezgették, mi történt? Egy vicc terjedt a soron de valahol elakadt, de akkor már a mozgólépcső felső harmadában kitört újabb dulakodás kötötte le az utasok figyelmét. Senki nem tudta mi történt, annyit lehetett látni, hogy valaki eldől, ám a tömeg felfogja, megóvja a tehetetlen testet.
A gumikorlát melletti fémcsúszdán jó állapotban lévő félcipő siklott alá. Odalent valaki elkapta. Szórványos taps.
A tanár úr most az egyetemista lányhoz fordult, aki addigra kigombolta a blúza két felső gombját, és kacér oldalpillantásokkal nyugtalanította a környezetét.
– Remélem kegyed nem tartozik azokhoz, akik a fényt is anyagnak tekintik?
– Ne kábítson, jó?
– Nézze, ezen az alapon az energia is az anyag egyik megjelenési formája. Szokott főzés közben ilyesmin merengeni?
– Nem tudok főzni. Ha dugni akar, ne ezzel jöjjön!
– Nem égés szag ez! – állapította meg néhány lépcsőfokkal feljebb a közíró. – A klozet bűzlik!
– Hol lát itt klozetet, drága uram?
– Hol? Mindenütt! Körberondított ülőkéjű vécében élünk!
– Miféle ülőke? Ez félrebeszél!
– Ha az ember megnézi az ülőkét, tudja milyen a lakás – szögezte le a közíró. – Értik mire célzok? Ez szellemes parabola!
– Mit ülőkézik itt! A bajban egyformák vagyunk, vagy nem?
– Vesszenek a libások! Meg a lila majmok! – bömbölte a tetovált karú fradista.
– Alig van fogam. Most szégyelljem? Nem telik rá – hallatszott fentről a pillanatnyi csendben.
– A sok vegyszertől már világít az ember feje! – jegyezte meg valaki a kontyos özvegy háta mögött. – De mit várunk? Nyugodtan lehet urániumot, vagy atomfegyvert tartani a garázsban!
– Senki ne mondja, hogy egy jégcsapretek magától nő harmincöt centisre!
– Egyszerű, a termelők láncszilikátot és tetraklór-dibenzolt oldanak fel az öntözővízben – kiáltotta a fizikatanár.
– Nálunk a nagymamának lett kettős látása az újhagymától, Ölben kellett ágyba vinni szegénykémet, pedig nehezebb, mint egy víziló! – mesélte a kövér gázórás.
Kicsivel följebb három fülbevalós kamasz arról beszélt, hogy ufók térítették el a mozgólépcsőt, először módosítják az emberek tudatát, aztán génmanipulált petesejtet ültetnek mindenkibe.
– Szülni fogunk, mint a vadnyulak! A fiúk is! – röhögtek, és kaján arccal lesték a hatást. Ketten is rosszul lettek, amikor ezt meghallották, ráadásul a hír tovább terjedt, húsz méterrel lejjebb már tudni vélték, hogy az emberfutószalag végállomása egy fekete lyuk, valahol a Naprendszeren kívül.
– Bármi jobb, mint ez! Még a fekete lyuk is – legyintett a háziasszony. Felemlte a leveszöldséget. – Ha akarják szétosztom. Szereti valaki a zellert?
Öt lépcsőfokkal feljebb a pogácsát osztogató nő szónokolt.
– Felnőtt fiam van, olyan ocsmányul beszél az idősekkel, hogy kinyílik a bicska a zsebemben. Ez a sikk manapság, mert egyébként arany szíve van, két papagájt tart, olyan szeretettel szól hozzájuk, hogy meg kell a szívnek szakadni.
– Ha meglátnám, hogy a fiam fülbevalót hord, levágnám a cimpájával együtt, aztán megetetném vele!
– És a tetoválás? Az összes tetovált bőrt késsel kellene lenyúzni, különben a jövő társadalma olyan lesz, mint egy nagy képeskönyv!
– Drága mama, látsz engem? – motyogta remegő állal egy vénember.
– Bűnhődni akarok! – zokogta egy hófehér hajú hölgy.
A szomszédja tollat kunyerált, végrendeletet akart írni.
– Van két barokk diófa szekrényem, darabja ötmillió.
A cigányzenészek újra kézbe vették a hangszereket, szakszerűen hangoltak, aztán rázendítettek. Elcsendesült az embersor.
Száz forintnak ötven a fele...
Szépen húzták, pattogósan, mégis érzéssel, ahogy a magyar ember szereti. Először csak néhányan énekeltek, s lassan egyre többen kapcsolódtak be. Fél perc múlva több százan fújták, vibrált a levegő, zengett az alagút.
Nem lehet az ember fából…
Szinte észre se vették, hogy megrázkódik a mozgólépcső. Hullámzás futott végig a sor elején, nappali világosság ragyogott fel, az utasok botladozva léptek ki a felszíni állomásra. De ott sem hagyták abba a nótázást, dehogy hagyták! Az egyre dagadó tömeg kicsattanó jókedvvel csoszogott körbe-körbe az aluljáróban. Összekapaszkodva, fülig érő szájjal, boldogan üvöltve fújták.
Egye meg a fészkes fekete fene…