Sötét van. Mélyfekete, langyos pára suhan lágyan a falevelek roppant erein. A poros talaj megéled, a táj elhal. Nagykapu előtt áll. Gigantikus, ridegvasból kovácsolt kapu volt. Közelebb lép, s az hangosan nyögve-nyígva – mint a halott lélek, mikor kikel a fizikumból – kinyílik. Belép. Én nem merek. Valami mozog, s fuldoklón nyöszörög a kapu melletti bokorban. Mintha vörösen izzó szemű cerberuszok hangja lenne. Nem nézek oda, ám néhány villanat múlva önkéntelenül is megteszem. Egy hangosabb hörgés; ő meghal. Fekete vér üti át mélyfekete ruháját. Nem hat meg. Mindegyforma fekete. Már egyszerre rohol két hang, először párhuzamosan, majd felváltva. Még nem hörgök, de érzem, én jövök. Jobbnak látom, ha belépek a kapun. Ismét csendesebb lett. Gyorsan széjjeltekintvén fülem újra hallhatja a nehéz szelet. Levegőtől Fulldoklom.

A távol eső kéttornyos kastély előtt sírhalmok vannak. Sírhamvak szitálnak a szürkés porködben. Előttem egy magas kőtáblára ez van vésve: „Forduljon meg!” Nem merek. Olyan érzet fog el, mintha… déja vu, mely egyszer már megjelent volna álmomban. Szemközti perspektívába feszítvén fejem továbbmegyek a kastély felé, de buta nekirugaszkodásomat megállítja a kastélykert kútja. Kör alapú, barnás színű, kétszintes szökőkút. Közegében lassan minden megváltozik. A félelmetes csend mélyfekete szelét a zuhogó víz élő csobogása váltja fel. Nyugodtság járja át lényem, mintha a síró sírtó körül valamiféle furcsa óvóburok lenne. Fesztelenül ülök le a kút szélére, s fejem is ráfektetve álomba merülök. Talán fél pirkadat sem telne bele, s felébredek. Újra érzem a nyomvasztó levegőt, keresem menedékem, de a csobogás sehol. Nem értem, pedig már nem alszom… ugye? Szemem becsukom, újból, meg újból, s végül ki sem akarom nyitni. De megteszem. Megint látom a hatalmas sírt, már fázok. Fázok, mert nincs rajtam semmi!? Nyájas olvasó! Tudja, nem írnék ilyet, ha nem próbálna meg azonosulni immár történetbeli önnönmagával! Forduljon meg!

Hirtelen megfordulok, mert vállamon egy finom tapintástól forróság járja át testem. Egy nő az. Az a Nő, akinek ajka duzzad a pírtól, szeme jégkék, haja fekete, magas alkat. Hűvös tekintettel mellét mellkasomhoz szorítja. Érzem bimbóját, izgatóan szúr. Fekete rojtoktól ringatózó szoknyáját félrecsúsztatja, s gömbölyű fenékidomaira simulván sistereg a sötét selyem. Egyik lábát felemelvén belsőcombját falloszomhoz érinti, miközben jégkék szeme szememben megmelegszik, s testvonalából érzem, hogy almaformájú picsáját pucsítja. Megfordul, s erősen hozzámnyomja. A tűző nap elől egy síró fa alá térünk. Meztelen vagyok. Forró leheletével megérinti. Merevedek. Nagyon. Nem várt nedves, csuszamlós érzés járja át egész lényem, s felkapom fejem.

Homlokom beverem az ágy vasába. Kétszer úgy fáj, mint szokott. A puha paplan s lábam érintkezésénél sárga tócsa, de meleg. Kellemes. Egy pillanat, s a párna kifeküdt sodrába visszazuhan fejem. El akarok aludni. Gondolom, tudja miért!? Nem tudok, de nem is kár, mert nyikorog az ajtó. Barna hajú, olívaszemű, fűzfaderekú, dudrosseggű csaj lépked, WC-re megy ki. Hófehér ruhában van, mint egy menyasszony. Még áll. Mikor jön vissza? Mit csináljak? Torkom szorul, kétség gyötör, nagy a dilemma, de ettől még telnek a pillanatok. Nem szabad kihagyni, kívánom. Még mindig érzem mélyfekete leheletét. Még mindig tűz a takaróm alatt oly édesen, mint a melasz, s ahh… mily nagy, mereven álló, ereje teljében duzzadó fa! Mely megvéd minket a tűző naptól. Égi gyönyör, mely lengén lóbálja lenyhe sötét haját nekem örömöt okozva, s a keze! Hosszú lábait újra rámakasztja, forróságot érzek. Egy épp kitörni vágyó vulkánban vagyok. Ő mozog. Érzem ritmusosan áramló sötét leheletét. De ahh! Az ajtó is újra nyikorog. Mi Csoda foszlik valósággá! Lent még nedvesebb, s forróbb minden. Kimegyek a WC-re, ő már nincs ott. Fekete hajszál maradt a kilincsen. Leveszem, s mutatóujjamra tekerem. Leülök a kagylóra, üríteni akarok. Sötét van. Újra áthat a vulkán melege, jólesik. Hosszú lábaival átkulcsolja derekam, én pedig megmarkolom a két kerek, hamvas gyümölcsöt. Hogy mozognak a mellei! Végtelen késztetést érzek, hogy bekapjam. Fejemmel egyre lejjebb mesterkedek, hajam húzódik sima, fehér bőrén, már nem tart semmi; előre bukok. Kövön elfekve, valami kellemetlen szagú barnaságtól elkenten, mint szökőkút könnyítve magamon pillantott meg a barna csaj: „Semmi baj K. Úr! Jöjjön, feküdjünk szépen vissza az ágyba! Nemsokára érkezik a reggelije. Két alma, ahogy tegnap kívánta.”