A ház rogyadozott, a kapuja bedőlt, az udvarban derékig ért a gaz. Péter ötlete volt, hogy menjünk be, azt mondta, mutat bent valamit. Az előszobát raktárnak használták, mindenfelé könyvek tornyosultak, úgy tűnt, azokkal dúcolták alá a plafont. Péter megállt egy ajtó előtt, megköszörülte a torkát, kopogott, és rögtön be is nyitott. Csókolom, Nagymama, suttogta. Nem kellett volna bemennem. Vagy, amikor láttam, hogy mi van bent, rögtön ki kellett volna jönnöm. E helyett leültem egy kopott fotelra, és úgy tettem, mintha hozzá lennék szokva, hogy ágyban üldögélő meztelen nagymamát látogatok. Az öregasszony törökülésben ült, a hátát egy párnának támasztotta. A szája nyitva volt, a szeme csukva, a bőre szép fehér, alig ráncos, szinte átlátszó. A tenyerei a combjain pihentek, az ölében elterebélyesedett a szőrzet. Akkor láttam először meztelen öregasszonyt. Péter a fülemhez hajolt és belesúgott, azt hittem, tudod, a faluban mindenki tudja, már tíz éve csak így ül, némán, majd megszokod. Aztán benézett az ágy alá, a dunyhába túrt, és halkan megkérdezte, hol van a spániel. Nagymama az ajtó felé mutatott.

Péter kiment a szobából. Utána indultam, már a kilincsen volt a kezem, amikor Nagymama megszólalt. Péterke, miért nem szóltál, hogy vendég is jön? Rendbeszedtem volna a frizurámat. Kinyitotta a szemét, zavartan simítgatta a tincseit, aztán kikelt az ágyból, a fésülködőtükör elé ült, és egy kopott kefével a gubancokat tépkedte a hajából. Szorongattam a kilincset, nem tudtam lenyomni, a régi szerkezetben valami beakadhatott. Azt reméltem, rosszul lát, és nem vesz észre, úgyhogy mozdulatlan maradtam. Úgy vettem a levegőt, hogy a mellkasom se nagyon mozogjon. Aztán felém fordult. Nem tudtam elnézni mellette, a csúnyaság vonzza a szemet. Maguknál ez családi szokás, mi? Hallgatni, ha valami nem tetszik? Hozzám lépett, és megsimogatta az arcomat. De csinos a pofikája! Mi van, elvitte a nyelvét a cica, vagy nem tanították meg köszönni? Nevetni kezdtem, nem tudom, miért, talán, kínomban, aztán köhögni, majd nyelni kellett néhányszor, hogy hang jöjjön ki a torkomon. Csókolom, Péter sokat mesélt a Nagymamáról, hadartam. Gondolom, kedveském! Még egyszer megpróbáltam lenyomni a kilincset, de nem mozdult. Elléptem az ajtótól, vissza akartam segíteni az ágyra, de eltolt magától. Péter azt mondta, a Nagymama tíz éve csak némán ül. Ugyan már, Péterke sok mindent nem tud! Na, ezt nézze! A kezeit a csípőjére tette, a lábait terpeszbe, majd előre döntötte a felső testét, aztán hátra, aztán meg jobbra és balra. Már a csúnyaság sem vonzotta a szemem, inkább a szentképet néztem az ágya fölött. Egy megfakult olajfestményen a Szűzanya ölelte a kisdedet. Kérdezzen, amit csak akar! Felé fordultam, és azt kérdeztem, hogy miért nem tetszik valamit felvenni? Na, ezt az egyet kivéve, mondta nagyon határozottan. A következő törzsdöntésnél a szemembe nézett. Akkor most én kérdezek. Terhes, ugye? Hátra hajolt, három, négy. Megint a szentkép felé fordultam. Néhány meztelen angyalka is volt rajta. Dehogy! Még csak tizenöt vagyok, hazudtam. Erre nem mondott semmit. Rossz a hallása, gondoltam, úgyhogy valamivel hangosabban folytattam. Valamit félre tetszik érteni, Péterrel csak haverok vagyunk, öregebb is vagy húsz évvel! Még mindig hajlongott. Jobbra kettő, három, négy. Annak idején nekem is csak haver volt az Öreg. Én is feszes kis nő voltam, nem hiszi, mi, igaza van, nem sok maradt belőle. Semmi. Jobb is, hogy nem látja már ezt, és a melleit a mellkasához lapította.

Abbahagyta a tornagyakorlatot. Várjon csak, adok magának valamit! Az éjjeliszekrényhez csoszogott, és a fiókjából egy apró dobozt kotort elő. Néhány pillanatig a tenyerében tartotta, megsimogatta, majd felém nyújtotta. Nem akartam megbántani, úgyhogy szó nélkül elvettem. Reméltem, hogy ő sem mond semmit. Meg sem néztem, mi van benne, begyűrtem a zsebembe. Péterke gyakran meglátogat, ilyenkor elvisz ezt-azt, nem baj, előbb-utóbb itt úgyis minden az övé lesz. A dobozkában van az egyetlen kincsem, magára bízom, ő kidobná. Az ágy felé fordult, feltérdelt rá, és négykézláb a párnája felé mászott. Próbáltam nem odanézni. Nem szégyelli magát, így, ruha nélkül? De igen, egész nap szégyellem, de hiába - motyogta. Majd megnyikordult a bejárati ajtó, és zajt hallottunk a folyosóról. Bújjon el! Lehet, hogy a postás! Az ágy alá hasaltam.

Kata, itt a dög! Péter nyitott be, a karjában egy kutyát tartott. Mit csinálsz ott, sziszegte meglepetten, és letette mellém az állatot. A nagyon kövér, ősz, öreg kanról először azt hittem, döglött, de aztán észrevettem, hogy szuszog. Úristen, de csúnya! Mi van vele? - kérdeztem, majd kimásztam az ágy alól, és levertem ruhámról a port. Nagymama mozdulatlanul ült az ágyban, a szokott pózban. Minden nap leitatja pálinkával, az van! Hiányzik neki a Nagypapa. Őt is itatta. Ha beszélne, ezt is úgy hívná, mint az öreget. Nagymamára néztem, aki maga elé bámult, majd rám pillantott, és alig észrevehetően bólintott, talán mosolygott is, de mielőtt szólni tudtam volna, becsukta a szemét. Nem mozdult. Mintha levegőt sem vett volna. Közben Péter egy kiszáradt bőrtáskát emelt le a szekrény tetejéről. Lefújta róla a port, és beletette a kutyát. Mit akarsz vele? – kérdeztem. Hogyhogy mit?

Az ékszerdobozban egy gombostűvel átszúrt tücsköt találtam. A tű elrozsdásodott, a tücsök egyik csápja letört. Rossz dobozt hoztam el. A tücsök nem lehet kincs, gondoltam, visszamegyek, tisztázom.

Nagymama a fésülködőasztal előtt ült. Nem vett észre, nem nyikordult meg az ajtó, amikor benyitottam. Meztelen testét nézegette a tükörben. A nyakát simogatta, meg a mellét, majd a ráncait vizsgálta, figyelte, mikor simább az arcán a bőr, ha mosolyog, vagy ha közönyös. Aztán az éjjeliszekrényéből egy üveg pálinkát és egy poharat vett elő. Egy ideig az üveg kinyitásával bajlódott, végül sikerrel járt, töltött, és egy hirtelen mozdulattal a szájába borította a szeszt. A ráncokra gyakorolt hatását vizsgálhatta, mert megint a nyakát kezdte simogatni. Már a mellén járt a keze, amikor észrevett. Hirtelen a hajába túrt, zavartan nevetgélni kezdett, elnézett mellettem. Visszacsoszogott az ágyhoz, és befészkelte magát. Úgy tett, mintha nem vett volna észre. Aztán meglátta a kezemben a dobozt. Majd megtanítom kopogni, jó? Csókolom, suttogtam. Visszahozta a gyűrűt, mi? Kárörvendő volt, a gyűrűt elnyújtva, furcsán ejtette. Mit? – kérdeztem megilletődve, de nem hallott meg, legalábbis nem mondott semmit, csak nevetgélt. Hosszú idő telt így el, kínomban mosolyogtam. Tegye vissza! Ezt nagyon határozottan mondta, és a fiókra mutatott, ahonnan előző nap kivette a dobozt. Aztán megkért, hogy a szekrény tetejéről vegyek le egy üveg befőttet. Megkívántam a cseresznyét, mondta, de ezt már kedvesen, és mutatta, melyik üvegre gondolt. Nem bántam, hogy témát váltott. Letörölte az üvegről a port, egy ujjával áttörte az üveg szájára feszített celofánt, és kivett a befőttből egy szemet. Komótosan lecsöpögtette, vigyázott, hogy minden csepp visszahulljon az üvegbe. Aztán bekapta, és lassan, élvezettel szopogatta. Csak amikor rágni kezdte, akkor nyújtotta felém az üveget, hogy vegyek én is. Nagyon finom, a fél falu a csodájára jár, kóstolja meg nyugodtan, s közben bólogatott és jóságosan mosolygott.

Amikor a számba vettem, azonnal elzsibbadt a nyelvem is, meg a szájpadlásom is. Az egyik titka a pálinka, mondta. Bitangerős szeszben állt a gyümölcs. Köhögni kezdtem. A magot a tenyerembe köptem, de kicsúszott, koppant a padlón. A Nagymamára néztem, hogy észrevette-e. A szeme se rebbent. Gondoltam, nem követek el túl nagy illetlenséget, ha észrevétlenül berúgom az ágy alá. A másik a mag, mondta és lenyelte, ami a szájában volt. Lenyalta az ujjait, aztán megint kivett egy szemet, felém nyújtotta az üveget, és megkérdezte, hogy ízlik-e. Megmondtam az igazat, hogy nekem túl erős, nem kérek többet, köszönöm. Kinevetett. Öregasszonynak édesség, a lánnyal meg jót tesz, kihajtja belőle a gyereket. Tíz perc, és véres lesz a lába között a nadrágja. Kis kellemetlenség, de még mindig jobb, mintha úgy maradna. Na, kér még egyet? Ezt egészen hangosan kérdezte. Kinevettem. Megrántotta a vállát, a háta mögé igazította a párnáját, ült az ágyban, törökülésben, maga elé vette az üveget, és ette a cseresznyét, az egyik szem után a másikat. A pálinka égeti az ember száját, értem, de mi a mag titka? Lassan megrágta, ami a szájában volt, majd lenyelte. Aki nem nyeli le a magot is, azt pokolian meghányatja. Majd nevetni kezdett, de úgy, hogy csorogni kezdett a könnye. Hasra vágtam magam, és bemásztam az ágy alá, ami rázkódott a Nagymama nevetésétől. A tenyeremmel tapogattam a padlón port. Ekkor nyitott be Péter. Hát te, mit keresel? Egy cseresznyemagot, suttogtam kétségbeesetten. Te tudod, súgta, miközben leguggolt mellém. Ott van egy, mondta, és az egyik ágylábhoz mutatott. Megkönnyebbültem, meg sem töröltem, bekaptam, és nyeltem egy nagyot. Péter csodálkozva nézett. Ott meg egy másik, majdnem rátenyereltél, látod? Az frissebbnek tűnik! Csúnyán rászedett az öreglány. Először nevettem, de aztán folyni kezdett a könnyem. Törölgettem, mert nem akartam, hogy Péter lássa. Na, gyere, ne zavarjuk a Nagymamát! Kihúzott az ágy alól. Nagymama fölényesen mosolygott. Üvölteni kezdtem, ahogy a torkomon kifért. Azt hiszed, néma? Péter betapasztotta a tenyerével a számat, és azt súgta, hogy halkabban, halkabban, meg hogy mi bajom van, és hogy legyek tekintettel a Nagymamára! Amikor sikerült kiszabadulnom a szorításából, tovább üvöltöttem. Még hogy nem tud felkelni? Ezt nézd! Megfogtam az öregasszony karját, és lerántottam az ágyról. Nem állt ellen, zsákként zuhant a földre. Mozdulatlanul feküdt. Arccal a padlónak, a keze hátracsavarodva. Péter ijedten a karjába vette, és visszaültette az ágyra. Megigazította a párnáját, ujjaival megfésülte a haját, kezeit a combjára fektette. Suttogva kérdezte, ugye, nincs semmi baj, Nagymama? Nagymama meztelenül ült, törökülésben, bámult maga elé, mint rendesen. Mindketten az arcát néztük, én láttam, hogy mosolyog, Péter meg nem látta. Ezt egy pofonból tudtam meg.