Gitta asszony a Vasút-igazgatóság főellenőre, pár év óta piár menedzsere dekoratív, ötvenes éveiben járó köztiszteletnek örvendő személyisége volt a MÁV-nak. Több évtizede, hogy elváltan élt. Állandó partneréhez, az igazgatóság műszaki főellenőréhez több évtizedes, meghitt barátság fűzte. Elválaszthatatlanok voltak. Tibor is régóta elvált ember volt. Mindenki élte a maga életét, és kéthetente egy-egy jó hétvégét töltöttek el együtt. Ilyenkor mindig Tibor jött Gittához, mert úgymond őhozzá nem érdemes menni, hisz beteg, rigorózus édesanyja senkit ki nem állhat. Így Gitta csak messziről vethetett egy-egy pillantást a falun áthaladó országútról barátja szülői házára. Kultúrálódni, művelődni a fővárosba jártak. Évente egyszer, nyáron, három hétre külföldi körutazásra mentek, pihenni. Így telt el huszonöt év. Egyszer aztán hirtelen vége szakadt ennek az olajozottan működő turbékolásnak.

Egyik este Gitta telefonhívást kapott.– Zsuzsa vagyok! – mutatkozott be a vonal végén lévő női hang.

– Kedvesem, tudatom veled, hogy ketten vagyunk...rászedett, rútul becsapott, érzelmileg kihasznált bennünket ez a modern Casanova. Huszonkét éve van viszonya velem, csinált egy gyereket és közben téged is szédített huszonvalahány éve...

– Ha többet is meg akarsz tudni, találkoznunk kell!

– Hol?

– Kurtafán megy keresztül az országút. Számtalanszor áthajtottatok rajta. Olykor Tibor mutatott neked egy tornácos házat.– Az édesanyja házát.– Nem, az a ház az én házam! Ha többet akarsz tudni, akkor találkozzunk nálam, holnap reggel.– Rendben van, ott leszek! – mondta felindultan Gitta, és belül forrt a méregtől. Ha ez igaz, megöli Tibort, vagy legalábbis kiheréli.

Huszonöt év óta először kanyarodott le a bekötőútra, és állt meg a tornácos ház előtt. A kapuban egy alacsony, filigrán, rövid, szőke-hajú, törékeny, széparcú, negyvenes éveiben járó nő fogadta. A kölcsönös bemutatkozás után, belépve a házba, egyenesen a társalgóba mentek.

Az ízlésesen berendezett szobában egymás után fedezte fel a Tibornak évek alatt ajándékul adott festményeket, képeket, szobrocskákat, a külföldi utakról hozott egzotikus emléktárgyakat. Semmi kétsége nem volt arról, hogy jó helyen jár.

– Huszonkét éve annak, hogy megismertem Tibort ~ kezdett az elbeszélésbe Zsuzsa. – Ő mozdonyvezető volt, én pedig állomásfőnök ebben a kis községben. Otthon azt hazudta, hogy a vasutas szállón aludt, miközben velem volt a szabadnapjain. Így szerelmesedtünk össze, és pár hét múlva terhes lettem tőle.– Nézd, én meg vagyok vele elégedve. Minden második héten felmegyünk Pestre szórakozni, télen síelni, Zakopanéba szilveszterezni...

– Ó, az átkozott, az átkozott! – nyögte Gitta felháborodottan. – Velem a hónap első hetében, veled kéthetente! Nem csodálkoznék, ha a negyedik héten egy harmadikkal szórakozna! És milyen alávaló, velem nyaralgatott, veled telelgetett: bosszuljuk meg! – lihegte és máris bosszút forraltak.

– Tudod, péntekenként a Vasutas Énekkarban énekeltünk Tiborral. Mi lenne, ha pénteken este betoppannánk együtt? – javasolta Zsuzsa, és úgy is lőn.

Amikor már mindenki együtt volt és a karvezető pálcájának intésére vártak, nyílt az ajtó és a két sorstársnő belépett és jobbról-balról egy-egy cuppanós csókot leheltek a meglepetéstől hűdötten pislogó Tibor orcájára. A kóristáknak tátva maradt a szájuk a meglepetéstől.

– Itt vagyunk Tiborkám, mind a ketten! Választhatsz közülünk! – mondták, és szembefordultak a megrökönyödött tömeggel. Tiborral megfordult a világ, és ájultan rogyott össze. Szívinfarktussal szállították kórházba. A két barátnő pedig kart karba öltve eltávozott a helyszínről.

Mint akik jól végezték dolgukat, külön-külön arra az elhatározásra jutottak, hogy elmennek meglátogatni a lábadozó, vedlett tollazatú, becsületében megtépázott bájgúnárt. Amint felfedezték a jobb hármas ágyon házikabátban üldögélő Tibort, egy pillanatra megállt bennük az ütő. Se köpni, se nyelni nem tudtak a meglepetéstől. Ölelésre kitárt karjaik lehanyatlottak. Tibor mellett egy piros arcú, kreol bőrű kis filigrán, harminc év körüli nőcske üldögélt. Előttük négy éves forma kisfiú játszott játékautójával. Tibor elmosolyodott a sóbálvánnyá vált nőkön, s felállva elébük sietett. Mindkettőt átölelve, így mutatta be az ágyon ülő egzotikus szépséget.– Cicuska, bemutatom a néniket, tudod, akikről beszéltem neked. Ők az én nénikéim: Gitta és Zsuzsa. Ő pedig az én kis cicabogaram: Rita cica, a legújabb kis feleségem.

A két némber ájultan rogyott le a kórházi hokedlira. Miközben Rita hideg-vizes ruhával törölgette homlokukat, Tibor így magyarázkodott.–Rita ma szabadnapos. Ő ápolt engemet mióta behoztak. Összemelegedtünk. Úgyérzem, nekem most már nem lehet homályos nőügyekbe keveredni. Nem bírja a szívem a megrázkódtatásokat. Ritában feleséget, házvezetőnőt, ápolónőt és a családi tűzhely őrzőjét kapom meg. Úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. A kis Gusztkával pedig gyermekkacagás költözik sivár remetelakomba. Megédesítik öreg napjaimat.– Vágta arcukba, újabb hazugságát Tibor, és kaján vigyorral leste a hatást.–Átkozott! Örökre légy átkozott! – sipították és elviharzottak.

A megcsalt szeretők távoztával Tibor így fordult a kacagástól könnyeit törölgető Ritához.

– Köszönöm Ritácska, hogy benne volt ebben a kis huncutságban. Na, ezek sem fognak többet háborgatni! – mondta és a levegőbe emelte az ápolónő négy éves fiacskáját, miközben huncutul rákacsintott az ápolónőre.

– Tényleg Ritácska, mit szólna egy hétvégi kiruccanáshoz? Állatkert, vidámpark, cukrászda?

– Gyerünk Tibcsi, én benne vagyok! – csimpaszkodott a kissrác Tibor nyakába. Rita ránézett a hirtelen kiviruló gavallérra, és szabódva így válaszolt.

– Nézze Casanova úr, én nem vagyok semmi jónak az elrontója! Ha már így hoppon maradt, mégsem eshet két szék közül a pad alá. Áll az alku. A hétvégénk a magáé! Vonat indul!