Hideg, szürke, februári nap volt. Ferihegy parkolóját hófal vette körül. Mikóék Alexet várták Amerikából, aki nyugdíjas éveit eltölteni és jelentős mennyiségű pénzét elkölteni akarta régi hazájában. A váróteremben sokan voltak. Klári – a tizenhat éves, hosszúhajú, szőke unoka kezében kis hóvirág-csokor szerénykedett. Ő, nyakára tekert vastag sállal, fején pomponos sapkával, csipkés miniszoknyában, rövid, derékban övvel szorított kockás kabátkájában és bakancsban, arcán, csupán az anyja által kötelezőnek vélt kíváncsisággal támasztotta az egyik reklámtáblát .Barátja, a szeplős, szemüveges, nyurga fiú a repülők érkezési idejét tanulmányozta. Klári anyja:Vera – negyvenes, vörös hajú, műszőr bundában, tűsarkú csizmában Alex nem-kívánt lánya, aki elől a hetvenes évek elején menekült el Pestről - kicsit távolabb állt és egy fényképet szorongatott. Mellette a férje, átlagos, ötvenes, zömök, fényképezőgéppel a kezében unatkozott.

A piros-folyosós kijáraton kevesen jöttek át.. Egyikük sem hasonlított a fényképen látható csokornyakkendős, ősz úrra.. Már azt hitték, hogy hiába igyekeztek a méltó fogadtatásra, amikor Vera hátára csapott egy barnahajú, villogó fehér-fogú férfi, piros sállal a nyakán, bőrkabátban, hegyes orrú cipőben és vidáman, hangos-harsány hangon közölte, hogy ő a kedves Papa Amerikából. Vera arcán először döbbenet tükröződött, aztán – szokásból - kicsit pityergett. Férje és a fiatalok kuncogtak. Vera látta, megrúgta a lánya bokáját és azt súgta neki, hogy hülye, ha kiröhögi az öreget, gondoljon a közeli örökségre .Klári bólintott és báj-mosollyal az arcán, cuppanós puszi kíséretében átnyújtotta a virágot a „nagypapának”, aki viszonozta a puszit, rácsapott a lány fenekére, majd kikérte magának a nagypapa megszólítást.

-Tegezzetek és Alex vagyok! A fénykép régi! Ne azt nézzétek! – mondta ismét hangosan, majd a kézitáskáját Klári barátjának a kezébe nyomta és átölelte Verát és Klárit. A fényképezőgép vakuja villant.. A kocsiban hátra ült, a nők közé, útközben megpaskolta a combjukat, nézte az utat, nevetett sokat és többször mondta, hogy nem fáradt.. Nagyon kíváncsi a városra, Veráék otthonára és a szállodára, ahol egyelőre lakni fog. Kereste a szavakat. Klári nem szólt egy szót sem, Vera is alig. Alex kérdezgetett a tágabb családról, arra válaszolt csak.

Másnap – Alex meghívására – a régi idők emlékét idéző Erdei Lakban gyűlt össze a népes rokonság.. Voltak vagy huszan. Főleg nők, főleg öregek. De volt néhány fiatal is. Ők a hosszú, feldíszített asztal másik végén csoportosultak. Az asztalfőn Alex ült.. A tulajdonos pezsgővel köszöntötte a „hazatérőt”. Remélte, hogy örül majd a szakács meglepetésének.

- Tökfőzeléket főzött és desszertnek mákos-gubát, ami nincs az Ön hazájában, mondta, majd nevetve biztosította a vendégsereget, hogy más is van az étlapon, ne aggódjanak.

Alex meghatódott és közölte, hogy igazi hazája mindig Magyarország volt és csak az akkori szörnyű elnyomás miatt, kényszerből disszidált. Vera lehajtotta a fejét, krákogott. Evés alatt „tafel-musik” szórakoztatta a társaságot, majd a vacsora végét jelentő konyakozás után kezdődött a mulatozás. A prímás a fővendég mellé állt, a fülébe húzta, hogy: Ahogy én szeretlek… Alex ismerte a nótát, énekelte, majd táncra is perdült a zenekar melletti kis pódiumon. Először egyedül táncolt, csárdást, tangót, keringőt. Később többen – korosztálytól függetlenül - csatlakoztak hozzá..

Alex kért még egy pohár bort. Arca kipirult, homlokán, nyakán izzadságcseppek gyöngyöztek. Kezében pohárral táncolt, közben ivott. Először a lányát kérte fel, de pár lépés után a feléje közeledő – nevetgélő - fiatalok felé fordult. Átölelte az egyiket. Beleszagolt és belecsókolt a nyakába. Poharát eldobta, a lány haját simogatta. Az eltört pohárból kifröccsenő vörös bor a világos nadrágján nagy foltot hagyott. Nem vette észre. Kinyújtott nyelvével a lány száját kereste, mellét simította. Arca eltorzult, szeme vörösen lángolt, hörgött, megtántorodott, majd letérdelt a lány elé és a hasába harapott.. A lány felsikított. Pofon csattant Alex arcán. A zenekar hirtelen elhallgatott. Alexet az egyik pincér segítette fel. Egy székre ültette A lány nem mozdult. Szemében gyűlölet volt. Az unokája volt.

Vera dühös volt, sírt.

- Oda a várt örökséged! Megharagudott az apád! – mondta a férje.

Klári az anyjához rohant.

- Ne bőgj! Sikerülni fog! – mondta. Aztán rövid ideig a sarokban álló, dühös barátjával beszélt, majd mosolyogva ment vissza Alexhez, megsimogatta a pofon helyét és súgott neki valamit.

A zenekar ismét rázendített, a tánc folytatódott..

Klári a barátjával kiment a vendéglőből. Nagy pelyhekben, sűrűn esett a hó. Alex, kezében egy üveg borral követte őket. A közeli motel felé indult. Ahol - mint a lány súgta - majd nem bámulja őket senki, ahol tovább folytatódhat a vendéglőben megkezdett játék, esetleg hármasban. Alex botladozott a hatalmas hóban. A szél minduntalan szemébe szórta a pelyheket. Sárga, hegyesorrú félcipője cuppogott a parkoló sózott latyakjában, kockás zakóját, haját vastagon borította hó.. Remegett. Alig látta a távolodó, hangosan nevető lányt és barátját.. Kiabált. Angolul, aztán magyarul.

- Várjatok! Várjatok!

Választ nem hallott.. Nagyon fáradt volt. Leült. Még egyszer meghúzta a boros flaskát, aztán lefeküdt. A hó puha volt. Becsukta a szemét.

A vendéglőben csak Vera látta a távozókat Már nem sírt, nevetett, táncolt a többiekkel. Zárás után a rokonság - a nagy havazás miatt - énekelve, nevetgélve, gyalogosan indult el a hegyi úton hazafelé. Út közben azért néhányan megjegyezték a vendéglátó, a vidám amerikai rokon eltűnését.

- Biztosan valami nőcskét fogott már, mondták és nevettek. Vera hallgatott.

Másnap reggel a vendéglő nagy parkolójában, a méteresre nőtt havat lapátolta az öreg takarító. A lapátja megakadt valamiben. Jobban megnézte. Egy sárga, hegyesorrú cipő volt a lapát akadálya. Ő értesítette a rendőrséget.