Dél van, a Normafán kellemes nyári szellő fúj. Fülemben a telefon kihangosítója, azon beszélek.

- Aha, valaki vár rám, de nem érdekel. Randevú lenne, egy barátom szervezte, de a csajok tök unalmasak. Inkább elmegyek játszani vagy valami…

Ahogy távolodok a találka helyétől, hirtelen megszakad a vonal. Új hívás, nincs szám. Fogadom.

- Tessék. Ki vagy?

- Egy tudat a jövőből – mondja a női hang. – Zavartalanná tettem az időállapotodat, így torzítható visszahatás nélkül. Csak így érhetlek el, az anyagszerkezethez kötődő rádióhullámok könnyedén manipulálhatók.

- … Tessék? – Hebegek értetlenül.

- Alig van néhány időablak, míg elérhetlek. Figyelj! A jövőben lesznek olyanok, mint én, akik felerősített idegi aktvitásukkal kiterjesztik az elme anyag-időre gyakorolt kapcsolatát. De ez a jövő rettenetes. A katasztrófa itt kezdődött. Én vagyok csak olyan erős, hogy ide, a változás idejére visszanyúljak tudatommal és eltöröljem. Kérlek, segíts!

- Hogyan? – kérdem. Bármennyire is valótlan, amit mond, a könyörgő hangja megrémít.

- Torzítottam a téridő szövetét egy intervallumon belül, így nincs azonnali visszahatása a változtatásoknak az én jelenemben, csak ha a folyam kilép az intervallumból. Ezen belül kell megállítanod a katasztrófa főbb elemeit.

- É-értem. De…

- Kérlek, hunyd le a szemed.

Engedelmeskedem. Mintha elszívódna a levegő, mialatt egy pillanatra lecsukom a szemeim. Kinyitom, de a zöldellő park eltűnt. Modern épületben vagyok, fehér ruhások rohangálnak egy üvegfal mögötti szegényes egyetemi laborban.

- Hozd el, amit építenek!

Nem kérdezek vissza, már látom, ez nem vicc. Pillanat alatt új térbe kerültem, semmi villanás, egyszerűen egy pillantás és máris más környezet. Ez a lány komolyan beszél.

- Valós teleportálás, ráadásul telepata. Ügyes lány - dünnyögöm.

Berúgok egy széket az üvegtáblába, beugrok rajta. Ijedten kiáltanak fel, egyik felém nyúl, kitérek és széttöröm a bordáit, egy másik felkap valamit, így elrugaszkodom és pörögve fejbe térdelem. A sok év harcművészet először hasznos is valamire. Újak jönnek, így kitépem a fura, vezetékekkel teleszőtt kis gépezetet a hatalmas szélcsatornából és futásnak eredek. Egy őr jön, meglendíti a gumibotot, de lebukok, átcsúszom alatta és kirúgom a lábát. Felugrok és felrohanok egy lépcsőn, át egy tárgyalón, be az ebédlőbe, ki az erkélyre, majd elrugaszkodom.

- A szemed!

Újra egy pillanatnyi sötétség. Most a Lánchíd tetején vagyok.

- Dobd a folyóba!

Behajítom a kék habokba. Máris érzem, le kell hunyni a szemem.

Egy romos gyárépület fogad, ahogy felnyílik a szemhéjam. Hangokat hoz a szél, az egyik boltív alatt néhány srác egy vékonyka, szőke, fakó bőrű lánnyal üvöltözik éppen.

- Vidd el innen!

Nekilódulok. A távolságot néhány másodperc alatt megteszem. Nem számítanak rám, az elsőt gerincen rúgom, a mellette lévőnek a torkát zúzom szét. Innen már látom, kábítószert árulnak, a lány pedig nem tudott fizetni. Két másik is támad, egyik kést ránt, ezt elkapom és eltöröm a karját, a másik ütni akar, egy követ rúgok hozzá, majd széttöröm a térdét. Meg sem várom, hogy eldőljenek, megfogom a lány kezét. Érzem, pislognom kell.

A Margitszigeten termünk, a Duna partján. A lány zavartan kitépi magát a kezemből és összeesik.

- Hogy… vagyunk itt? Miért? Most honnan szerzek…

- Nem jobb itt, mint a mocsokban szúrni magad? – szakítom meg. Erre lesüti tekintetét, remegő ujjai a puha fűbe simítanak. Lassan körbenéz, látja a fák között sétáló párokat, a vidám családokat. Kezdi megszokni a fényt, már nem hunyorog annyira. Halványan mosoly jelenik meg az arcán.

- Milyen szép az idő.

- Ide bármikor jöhetsz. A napfény, a fák, a nyár, mind ingyen vannak.

- Varázsló fiú… köszö… nöm.

- Ha nem mész vissza, akkor köszönted meg – túrok vidáman a kócos hajába, majd az ismerős érzésre újra lehunyom egy rövidke másodpercre a szemeimet.

Valami pazar villa előterét látom magam körül. Az udvarról vidám kacagás szűrődik be, esküvőt tartanak. Sok gazdag ember, szerencsére a házban senki.

- Emelet, harmadik szoba!

Felrohanok a lépcsőn, de lépteket hallok, felugrok az egyik függönytartóra. A szobalány elsiet alattam, leugrom és a felső folyosóra rohanok. A szobáig meg sem állok, de ott azonnal, ahogy a férfi érkezésemre felugrik az asztal mögül. Ismerős, valamelyik politikus.

- Tartsd a füléhez a telefont – jön az újabb utasítás, mire nekiugrok, mielőtt hívhatná a lent ünneplő testőreit. Az asztalra nyomom, az arcához teszem a telefont, abból valami zavaros zaj szűrődik ki. A pupillái kitágulnak, nem kapálózik tovább. Elengedem, ő visszaül a székébe, dokumentumokat vesz elő, némelyiket széttépi, másokat átír, újakat nyomtat ki. Titkosszolgálati utasítások, kutatási támogatások, emberekről információk. Amint végez lerohan, át a tömegen és megöleli a menyasszonyt. Mindenki meglepődik, de az ara arca nagyon boldog.

- A lánya esküvőjén sem akart részt venni? – csóválom meg a fejem az ablakból a zsibajt nézve.

Lehunyom a szemeimet, ismét a Normafa. A telefon hallgat, a kapcsolat bontott.

- Ez most mi volt – suttogom csak úgy magamnak, mire megcsörren a telefon. Felkapom.

Egy géphang új hangüzenetről értesít, elfogadom. Kis sistergés és ismét a női hang. De ezúttal más. Vidám, életteli, végtelenül boldog.

- A téridő képlékenységi szakasza véget ért, a változtatás megtörtént, így a jövő, melyből felkerestelek, már nem létezik, pontosabban megváltozott. Már nem érhetlek el, csak így köszönhetem meg.

- Miért engem? – kérdezem suttogva. Megdöbbenek, válaszol.

- Mert a testemhez abban az időben te voltál a legközelebb. A múltbéli agyamat amolyan pszicho kinetikus átjátszónak használtam, habár fiatalabb énem erről semmit sem tudott.

- A fiatalabb…

- Velem találkoztál volna, de nem jöttél el – halk nevetés. – Igazából ezen is változtatni szerettem volna. Még vártam sokáig, ott leszek. Csak négy percet vettem el. Kérlek, találkozz velem!

A kapcsolat megszakad, a mesterségesen intelligens üzenetcsomag véget ér. Elmosolyodom, zavarodottan megfordulok.

- Érdekes lány. Talán vele nem is lesz unalmas a jövő.