Bulcsú balra fordulva látta, hogy itt már nincs helye. Cuccai az ágyon egy kupacban, rendben összehajtva, rajta egy cetlin, haragról árulkodó túlhúzott, lendületes betűkkel: „Takarodj innen!”

A meglepettség ellenére nagyjából erre számított, mégsem volt minden olyan, mint amilyennek képzelte. Ruhái nagy része furcsán idegen volt számára. Tőle szokatlan színű, testalkatához mérten észrevehetően kisszabású, vagyona tudatában csak megálmodott menő cuccok voltak ezek. A túl őszinte búcsúszöveg után továbbra is feldúlt volt, és nehezen gondolkodott. Zavartságában első lépésként valami erősen szédítő után nézett, olyan csodaszer után, mely hiánytalanul képes kiégetni a bántó emlékeket. Így került az olajos vágódeszkára egy családnyi pohárka, apósa házi pálinkája, s csak az ára miatt egy üveg skót whiskey. Pálinkától-pálinkáig váltakozva sorakoztak a felesek. A létszámarányt kiegyenlítendő nekilátott a feltűnően kirekedt, balszélső pálinkának, igaz a felejteni törekvő lendület tovább itatta.

Az ösztön rabjaként megivott első három poharat egy-egy sziszegés kísért, erősödő és hangosodó, értetlenséget sugalló sziszegések. A szétszórt kérdések alkotta kép megoldásért kiáltott, ezért Bulcsú fejben kalandos útra indult, filmbéli sztorikat kreált a helyzethez hamar beleélve magát valamennyibe. A szerepektől megosztott személyiség hatására többször is körülnézett ijedten megbizonyosodva hollétéről, s szükségesnek érezte ellenőrizni tükörképét is.

Öt gyors pohár után scotch-tól és a legnemesebb szilvától bódultan elkezdte felpróbálni a ruhákat. A tükör előtt párbeszédes jeleneteket játszott, néhai főnökét, divatőrült csapattársát, s a mogorva pénztáros asszonyt is megelevenítette, újra töltött, és folytatta az egészet. Tetszett neki, ahogy a fiatalos öltöny, meghosszítja lábait, s ahogy karcsúsítja alakját. Mérete révén a legtöbb ruha feszült még mindig izmos karján és mellkasán kiemelve azok domborulatait, és ez megnevetette. Egy ideje már csak nevetett. Nevetett, meg ivott.

Ahogy egyre nehézkesebben mozgott, úgy egyszerűsödött le gondolkodása, ami esetében akár sikerre is vezethette volna elméjét, s ami segíthetett volna neki felismerni az ordítóan egyértelmű helyzetet. Ehelyett viszont azzal foglalkozott, hogy ezekben a menő cuccokban sokkal hamarabb ágyba vihette volna soproni szeretőjét. Álmodozva forgolódott a hitvesi ágyon, vissza-vissza pörgetve a múlt éjszaka pillanatait, szenvedélyesen ölelte a makói díszpárnát, amikor nyakon verte a felismerés, hogy a felesége nem is tudhatja mi történt Sopronban. Hirtelen kijózanodott, lenyelt még két házi vegyest, ami ekkor már mit sem segített, és elájult.

Agya megszűnt működni, nem is álmodott, csak elnyúlt az ágyon, mint az a sok kiterített ruha. Pohara a fapadlón darabokban, szájüregében még ott pihent a nedű, bal szeme résnyire nyitva állt, mialatt az őszi nap sugarai épp csak fejének búbját érték. Csupán tíz percig volt tudattalan, viszont elméje ennyi idő alatt is kipihente magát annyira, hogy képes legyen összerakni a legfájóbb képet, ami a kölcsönösség ismeretében sajnos nem tisztátlan. Agya szinte hallhatóan kattogott mialatt egymás vonzatába rakosgatta a tényeket: felesége Brigi kései, suttogós telefonjait, melyeket, ha számon kért, a nő csak ennyivel felelt: „A karácsonyi ajándékodat intézem, hagyj most!”; hitvese folyton változó munkabeosztását; a tényt, hogy Sopronból való hazaérkezése nem is ma volt esedékes; illetve, hogy idestova huszonnégy napja nem értek egymáshoz.

Ne. Csak ennyit mondott: „Ne.” Lezuhant az ágy sarkára, s könyökeivel a térdeire támaszkodva arcát kezeibe temette. Tenyeréből kiemelkedve, a tükörre meredt egy percre, aztán komótosan váltva épp nyúlt volna az összetört pohár szilánkjaiért, amikor belépett Csongor. A ruháiért jött. A férfi beesett szemével végigmérte a délceg kiállású szeretőt, aki belépte után rögtön kikívánkozott, de e pillanatok alatt megkeseredett ember marasztalta. Csak dünnyögéssel és mutogatással kommunikálva leültette maga elé, a saját kezűleg fonott karosszékbe. Továbbra sem szólalt meg, hanem csak feljebb billentve fejét és kérdően felemelve a szemöldökét gyors választ kért, s kapott. Egy jobb kéz nyúlt felé égnek vetett tenyérrel, majd egy bariton hang így szólt: „Damásdi Csongor.”

A férj elfogatta a jobbot, de még nem felelt. Először lepillantott az egymásba fonódó kezekre, maga mellé a ruhákra, majd tekintetét lentről felfelé vezetve Csongorra, s csak aztán a szemébe. „Herendi Bulcsú.” S újra csönd. Bulcsú büszke házigazdaként a méregdrága whiskey-ből töltött mindkettőjüknek. Koccintáskor a világ megállt egy pillanatra, ahogy egymásra meredtek, aztán mindketten lehúzták egyre. Bulcsú a sziszegések után rögvest töltötte volna a következőt, de Csongor poharára téve kezét így szólt: „ Ó nem köszönöm. Megyek.” A tekintetek hadba vonultak, hevesen mozogtak, védekeztek és támadtak, de csak néha, pillanatokra találkoztak. Aztán béke, minden szempár lemeredt a földre. „El innen! Én is megyek.” – mondta Bulcsú megtört, elcsukló hangon. Csongor meglepetten engedte maga elé a ház urát kifele menet. Lassú mozdulattal csukta be az ajtót, melyet a záródás előtt rutinosan egy kicsit megemelt. Kint sóhajtott egy mélyet és Bulcsú után eredt.

Ekkor továbbra is lélegzet visszafojtva, de már engedve kényelmetlen tartásomon figyeltem, ahogy a léptek teljesen elhalkulnak, vártam biztonságból még két percet, és a meztelen Brigivel együtt végre kitörtem a ruhásszekrényből. A fulladásból menekülő hévtől, ügyetlenül a padlóra zuhantunk. Jobommal az immár véres szilánkokon könyökölve bámultam Brigi mélykék szemeit és rezdüléstelen arcát, mintha egy sínen mozogna a kapkodott levegővételek folytán. A döbbent megbotránkozás lassan eltűnt arcunkról és nevetéssé alakult át.

„Hú (bazmeg)! – böktem oda még mindig lihegve, de már megkönnyebbülten nevetve, s rárontottam e sportosan karcsú démonra, hogy ott folytassunk mindent ahol abbahagytuk. x x x Narráció futhatna a kisfilm alatt, de az se baj, ha nem.