Rozi nevű kolléganőm azzal állított be a munkahelyére, hogy férjhez megy. Úgy néztünk rá, mint az először nyírt bárány. Azért bámultunk rá csodálkozva, mert Rozitól olyan távol állt a férfinem, mint a tojótyúktól a bakkecske. Egyébként Rozi nemét is meglehetősen nehéz volt behatárolni, mert ha kicsit hanyagolta magát, akkor majdnem meg lehet pödörni a bajuszát, és úgy el tudott bújni a feketekeretes szemüvege mögé, hogy észre sem vettük. Ezért arra gondoltunk, hogy talán „ kettőt fizet hármat kap” akciós volt a sósborszesz az ABC-ben , illetve a CBA-ban, ezért beszél ilyen marhaságokat. Ám rövid idő alatt úgy meggyőzött bennünket, hogy életünket és vérünket is felajánlottuk az esküvő sikere érdekében.

Jól sejtettük, hogy nem valami hosszabb kapcsolat végeredménye az elhatározás, mert a bejelentés előtti napon ismerkedett meg a legénnyel. A fickó, vagy ki tudja, hogy kicsoda, még aznap szerelmet vallott, és házasságot ígért a mi Rozinknak. A férjelölt bizonyára nem tudta, hogy Rozi egy-két kisüveg sósborszesz és négy kávé után vált a legjobb munkaerővé. Ekkor aztán úgy adminisztrált, mint valami nyomtató. Ha nem volt benne üzemanyag, olyan volt, mint egy üres lekvárosüveg. Valószínűleg akkor is nagyon fel lehetett dobva, amikor összeakadt ezzel a szerencsétlen emberrel, mert ha a fiú leengedett állapotban látta volna, akkor még a temetését sem bízta volna rá, nem az életét.

Rozi leszögezte, hogy templomi esküvőről hallani sem akar a párjával, mert ő már az anyaméhben is materialista volt, és csak azt hiszi, amit a sokdioptriás szemüvegével lát. A férjjelöltje pedig a templomról még mindig csak annyit tud, hogy az valami öregek otthona. A lecsó az volt a hús mellé, hogy már be is jelentették a házassági szándékukat a férjelölt szülőfalujának önkormányzatában.

Rozi miután elkábított bennünket a meglepő hírrel, hamar elhagyta a munkahelyét, mert megkezdte a házassága előtti ünnepi játékokat. Biztosak voltunk abban, hogy ezután ritkán látjuk, ha látjuk, akkor sem józanul. Mi ugyanis kötetlen munkaidőben dolgoztunk, csak végezd el a munkádat, aztán fuss amerre látsz stílusban.

Roziról következő nap hallottunk ismét. Az osztályvezetőnk a nagyfőnökökkel együtt kint állt a cég előtt az utcán. Egy bankvezért vártak, valami óriási hitelt akartak elintézni vele. Audival meg is érkezett a pénzember, de közvetlen utána megjött egy libafos színű taxi is. Az Audiból a bankár, a libafos színű taxiból pedig Rozi szállt ki. A főnökünk csak arra emlékezett, hogy a kolléganőnk fején egy szarszínű vadászkalap csúcsosodott, azon pedig egy fácánkakas farktoll himbálódzott. Rozi, úgy meghajolt, mintha vele szembe fújt volna a szél, amikor megközelítette a delegációt. Odament a bankár előtt a főnökhöz, és hangosan megkérdezte: lenne-e valami munka ebben a kócerájban, mert ha lenne, akkor azonnal átöltözik. A főnökünknek majdnem szétdurrant a feje, a bankárnak kiszáradt a szája, a cég vezetői pedig úgy vakarództak az idegtől, hogy elkezdték csapkodni magukat, mert úgy érezték, megtámadták őket a szúnyogok. Az oszivezetőnket olyan gyorsan kirúgták, hogy Roziról el is feledkeztek. Így aztán, mint Rozi segítőkész munkatársai, a főnökünk nélkül jelentünk meg az esküvő napján az icike- picike Duna menti faluban, hogy autóinkkal hozzuk, vigyük a násznépet. Érdekes módon ott volt a libafos színű taxi is, melynek a hátsó ablakában megtekinthettük Rozi szarszínű vadászkalapját. A fácánkakas toll, a sok használattól már felébe volt törve, azonban még így is úgy himbálódzott a hátsó szélvédő mögött, mint a bólogatós kutyák feje.

Gatyarohasztó meleg volt. Az öregasszonyok nem győzték mondogatni, igen szeretheti a Jóisten ezeket a fiatalokat, hogy ilyen gyönyörű időt adott az esküvőjük napjára. Nagylelkesen, hangos tülköléssel, sörös dobozok zörgésétől kisérve indultunk el az örömszülők házától az önkormányzathoz. Éppen akkor baktatott haza néhány tehén a mezőről. Azóta is keresik őket.

Én kérem ilyen gyors vihart életemben nem láttam. A faluközpontban már annyira zuhogott, hogy azt hittük, ránk borult a Duna. Pillanatok alatt a bokánkig ért a sár. Úgy futkoztunk az esőben, mint a vettmalacok. Rozi, hogy ne ázzon meg a bodorított frizurája, fejére tette a szarszínű fácántollas vadász kalapját, a vőlegény meg a libafos színű taxi szervizkönyvével fedte be a fejét. Messzebbről úgy tűnt, egy fácánkakas akar beröpülni a madáretetőbe.

Nehezen, de azért beverekedtük magunkat az épületbe, természetesen mindenki egyszerre akart bemenni az egyszárnyas ajtón. Odabent aztán volt fény és pompa. Egy szalagos magnó szolgáltatta a zenét, pontosabban a nászindulót. El is indult az ifjú pár az oltár, akarom mondani az anyakönyvezető felé, ám ekkor belevágott a villám a recsezába. A villany kialudt, a magnó pedig mintha az utolsókat rúgta volna, elhallgatott. A násznép hasra vágta magát. Egyedül az ifjú pár maradt talpon. Rozi el is felejtette levenni a fácántollas kalapját, a szervizkönyvet a taxisnak sikerült magához ragadnia. A falu szociális munkása azonnal előkerített egy viharlámpát, és elkezdte fütyülni a nászindulót. Ekkor a násznép abbéli örömében, hogy életben maradt, úgy elkezdett röhögni, hogy az anyakönyvezető sírógörcsöt, de az is lehet, hogy ő is nevetőgörcsöt kapott.

Később aztán csak megnyugodott a társaság. Az anyakönyvvezető is összeszedte magát, és elkezdte kántálni az ünnepi beszédét. Ám ekkor ismét visszajött a villany, a magnó ismét elkezdte játszani a nászindulót. A szociális munkás már éppen odaért, hogy lekapcsolja, ám egy újabb villám megelőzte, és megint viharlámpa fénybe borult a helyiség. Nászinduló még vagy háromszor felhangzott a szertartás alatt. Szegény Rozi olyan zavarban volt, hogy amikor felszólította az anyakönyvezető őket, hogy csókolják meg egymást, elfelejtette felhajtani az arca előtt levő fátyolt, és azon keresztül adott nyelves csókot a férjének.

Amikor odaültünk az ünnepi asztalhoz, odalépett hozzánk az ifjú férj mamája, az örömszülő, és megkérdezte: Ez a Rozika véletlenül nem alkoholista? Mi ráztuk a fejünket, mert úgy tudtuk, hogy Rozi a sósborszeszt csak a fájós foga miatt issza.

Rozi- úgy tudom- még mindig együtt él a párjával egy óriási lakótelep közepén. Ha elkezdenek veszekedni egymással, akkor a panellakásokban lekapcsolják a rádiót és a televíziót, mert Roziék olyan művészi fokon tudnak ordítani egymással, hogy az többet ér bármely szórakoztató műsornál.