Hősünk Mátyás, magas, vékony, sűrű, barna hajú, tizenhat-tizenhét éves forma gyerek. Térdig érő fekete nadrágban, fehér, galléros pólóban, és egy kopott Tisza cipőben ácsorog a Déli Pályaudvaron, a nyolcas peron mellett. A lába mellé ledobva egy ócska szimatszatyor, előtte pár lépéssel egy kalap, benne pár húszas, ötvenes érme. Ahogy megnézzük a mellkasa, és a nadrágja közti részt megértünk mindent: Egy gitár függ a nyakában.

Mátyás roppant lelkesen sikál a gitárján, de az előtte heverő kalapban csak nem akar nőni az apró pénzek száma. Előtte emberek sietnek el, kapkodják lábaikat, hogy elérjék a vonatukat, táskáikat húzzák, vagy kényelmes tempóban újságot olvasva baktat, tudva úgyis lesz ülőhelye.

Eltelik egy délután, továbbra sincs eget rengető bevétel, a jegyre semmiképpen nem futja. Mátyás csalódottan felkapja a kalapját, és a táskát, a gitár vállára dobva, megindul a resti felé.

-Egy fröccsre még talán...-dúdolja, az egész napos énekléstől berekedt hangján.

Belépve az ivóba, a szokottól eltérően telt házzal szembesül. Vállat von, kikéri a fröccsöt, elmosolyodik: futja még egy-kettőre. Körültekint mindenütt emberek, emberek hátán, egyetlen asztalka mellett van ülőhely, azonban ott is foglalt két szék. Az egyiken egy fekete táska, merev, keményített, jellegtelen.

A másik szék gazdája azonban ennél jóval figyelemre méltóbb. Mátyás a pulttól nem látja teljesen. Egy fekete, bőrcipő. Fekete vászon nadrág, feljebb egy női zakó, alóla a kinyíló ajtó után keletkezet huzat kilibbent egy fehér blúzt. A vállat és arcot, tépett, barna haj takarja el Mátyás elől, de óvatosan arrébb áll a pultnál, elengedve egy nyilvánvalóan törzsvendéget, aki már türelmetlenkedik a suhanc kiszámíthatatlan mozgása miatt. Először a karját követi, ami egy az inghez hasonlóan fehér, karcsú kézben végződik, az ujjak egy gyömbéres üveget szorongatnak idegesen, a másik kezével az asztalon kopog egy ütemet. S Matyi lassan észreveszi, hogy a lány feje ritmikusan mozog, akárcsak érzéki, vörös ajkai, de csak apró mozdulatok, leheletnyi hullámzások, de végre leesik, valamit dúdol. A lány arca enyhén kerekded, de kellemes, és szép. Akármilyen lenyűgöző látvány, és a szigorú öltözet ellenére is rendkívül nőies a teremtés, mégis sugárzik belőle valami kislányos báj, jobban megnézi Matyi és rádöbben, alig idősebb nála, vagy egyidősek.

Újabb suta pillantás a lányra, aztán a környezetére, végül Mátyás kihúzza magát, és az asztalhoz lép. Próbál a lehető legtermészetesebb hangján szólni, de lerí róla a görcsösség.

-Leülhetek?-hebegi. A lány csak pillanatok múlva „tér vissza”, végig méri Mátyást, tekintete elidőzik a kalapon, majd a gitáron, aztán bólint, és egy kissé orrhangú, bájos hangon megszólal.
-Persze, úgyis unatkozom, még beszélgetek is csak ne a zenéről!-mondja, Matyi pedig kissé zavartan, de letelepszik a harmadik székre. Mielőtt még bármit mondhatna a lány újra megszólal, de mintha nem is a fiúnak mondaná, csak maga elé beszél, a falnak, ki az ablakon.
-El sem hiszem, minden jól ment.-Matyi zavartan az kalapját birizgálja. -Eddig ilyen sosem történt.-a fiú a poharába szeretne kortyolni, mikor a lány hirtelen felé fordul, és hangosan, mintha haragudna rá folytatja. -Kirúgtak! Pedig minden ment, még most is megy!-fejét csóválja, Matyi pedig próbálja magát hátba veregetni, hogy a félrenyelt fröccstől meg ne fulladjon. A lány rá se bagózik. Tovább bámulja a falat, aztán végre a helyére kerül minden Matyi torkában, és megpróbálja kiszámíthatóbb mederbe terelni a beszélgetést.
-Honnan rúgtak ki?
-A Zene Akadémiáról! Pedig jó hangom van, egyébként alto-szaxofonon játszok, de megbuktam összhangzattanból.....-és a tiráda folytatódik. Matyi kétségbeesve lesi, de nem tudja levenni a szemét a lányról, annyira szép, annyira eleven.
-Hogy hívnak?-töri meg újra a szó áradatot.
-Tessék?-most a lányon van a zavar sora- Melinda, Fekete Melinda!
-Szép név, én Mátyás vagyok! Erdélyi Mátyás.
-Örülök a találkozásnak!-mosolyodik el a lány, és kezet nyújt, Matyi most már rezzenéstelenül szorítja viszont a lány kezét, és ő is kivillantja fehér fogait.
-Abban van a szaxid?-kérdi a táskára mutatva.
-Igen, igazi Worchester!-feleli büszkén a lány, kaján mosollyal. Aztán látva a fiú értetlenségét folytatja. -De a gitárod se semmi.-próbálja elnyomni a fintorát az ütött-kopott gitárra tekintve, ami ránézésre is idősebb, mint ők ketten együtt véve. Matyi erre inkább nem felel.
-Hová tartasz?
-Nagykanizsa!-feleli a lány.-S te?
-Sehová, össz-vissz kétszáz forintot kerestem ma! 'Füredre akartam menni, hogy utca zenéljek. Írtam vagy két tucat számot tavasszal, csak a nyárra készültem, és az első nap itt ragadok. -felelte, és a lány elnevette magát, akarva, akaratlan.
-Megmutatsz egyet?-kérdezi, mire Matyi körülnéz félve.
-Itt?
-Miért ne?-válaszol a lány vagányan, és lepattan a székéről, előszedi a szaxofonját, és összerakja. Közben kihívó tekintetet vet a fiúra, amaz már az ajtó felé pislog. -Tán ezért nem kerestél semmit!-hergeli a lány.

Matyinak elvörösödik az arca, és látszik rajta, most elevenébe találtak. Kalapját lecsapja az asztalra, gitárját pedig az ölébe kapja.

-Milyen hangnembe?-kérdi a lány, és picit belefúj a nádba, a kocsmában egyre több érdeklődő tekintet szegeződik a furcsa jelenetre. A lány kihívóan áll pár lépésre a fiútól, nyakába akasztva a szaxofon, ami ezüstösen csillog, elegáns ruhájában sehogy sem illik a környezetébe, csípőjét kicsit kijjebb tolja, kihangsúlyozva alakját. Mellette a szakad fiú, egy szakadt, matt gitárral ül a széken, a székre ledobva egy kalap. Mindketten fekete-fehérbe öltözve, egymásnak szinte tökéletes ellentétei. -G-dúrban?-kérdi a lány?
-Bocs, de én csak a dír-dúrt ismerem!-vág vissza a srác, és gitárján elkezd dobolni az ujjaival, megadva az ütemet a lánynak, aki azonnal ráérez, és lábfejével a padlón folytatja, hogy ne essen ki a ritmusból. Aztán a srác hirtelen pengetni kezdi a gitárját. A lány az első pár taktus után, miután felismeri a hangnemet belefúj a szaxofonba. Ez így megy pár ütemen keresztül, a kocsmatöltelékek, a vonatra váró emberek, pedig közelebb húzódnak hozzájuk. A fiú belekezd az egyik saját nótájába, Mezítláb a Roncstelepen. A lány már teljesen ráérez, a reffrént másodjára már a sráccal együtt énekli, de Matyi hangja megakad, az ő dalát eddig csak ő énekelte, s most végre egy képzett, gyönyörű hang szólaltatja meg a gondolatait. Kis késéssel folytatja.

A kalap lassan megtelik.

Újabb dalok jönnek elő, majd a lány is improvizálni kezd, felváltva a fiúval.

-Ez elképesztő volt!-mondja Matyi lelkesen, miután jót húz a söréből, most már van miből.
-Az! -törli le az izzadságot Melinda, s a homlokáról, haját a füle mögé kanyarítja, zakóját már rég levetette. S most Matyinak nagy gondot okoz, hogy ne a rátapadt nedves blúztól kihangsúlyozott domborulatokat nézze. -Jókat írsz, sokkal jobbakat, mint amilyenekkel a konziban találkoztam!
-kösz! -motyogta Matyi, nem tudta mit mondjon erre.
-De most már megyek, talán még elérek egy vonatot. Remélem egyszer még zenélünk együtt, bár az én karrieremnek lőttek. Au Revoir!- intett a lány, és megsimította a fiú arcát mielőtt eltűnt volna az ajtón.
-Várj!-futott utána a fiú. A lány megállt, visszafordult. -Parles vous francias?
-Oui! Je le comprends, mais je ne le parle pas!

Két hónappal később, egy pesti kávéházban. Mindenfelé jól öltözött emberek. A színpadon két mikrofon, két szék. Az ajtón plakát hirdeti a híres francia énekesnőt: Adrienn-Melinda Noir, a híres francia jazzénekes... egy éves európai turnéjának budapesti helyszíne...

A hátsó szeparéban:

-Na siessünk, holnap tízre a francia tanárodnál kell lenni.
-Tényleg kint ül mindenki? A teljes jazzkonzi?
-Aha!
-Akkor kezdjünk bele!