1.

Késő este van; a Keleti pályaudvar saját izzói töltik be fénnyel a csarnokot. Galambok vadásznak az elejtett morzsákra; vonatról leszálló érkezők elé fásult ábrázatú taxisok tolakodnak. Az utasok ritka sorát görgők zaja, magas sarkak koppanása, nejlonzacskók zörgése, álmos beszélgetés-foszlányok kísérik.

Az egyik járatlan kapualjban áll Enikő. Ruházata hajléktalanok jellegzetes öltözékét idézi, hajszálait kötött sapka fedi, lábán kopott bakancsot visel. Középkorú, csinos arcú, vékonyan szőtt ráncok ívelnek homlokán. Gyermetegen mosolyog, két szeme csintalan szerelemragyogásban néz felfelé, az előtte álló Ferencre. A férfi nagydarab, pocakos; bőrdzsekije mellsőzsebén taxi feliratú címke lóg, alant vászonnadrágot és fényesre pucolt bőrcipőt visel; sötétített szemüvege mögül csupán szeme sziluettje sejthető; cigarettát szív.

Szemben állnak. A férfi egy kétszázforintos érmét szorít két ujjával, és el nem eresztve azt, mintha tea filtert lógatna forró vízbe, úgy engedi Enikő kezébe, és rántja vissza azonnal, ha a nő marokra fogná; arcán elégedett, megvető vigyor feszül.

Beszélgetnek: kiderül, hogy Enikő férje gazdag, de kirúgta a nőt, és nem engedi vissza.

Az Enikő mögötti ajtó kinyílik, kopasz fej jelenik meg a nyíláson, és feléjük sziszeg: jöhettek! Belépve egy kisebb helyiségbe érnek, ahol nincs más, mint egy régi, koszos-vörös szövettel húzott dívány, a sarokban szék és asztal, rajta felvágott, kenyér és kés. A férfi azt mondja, negyed óra, koma. – Ferenc papírpénzt nyújt át neki, aztán magukra: magára és Enikőre zárja az ajtót. Megfordul, Enikő ott áll, szerény mosollyal a szoba közepén; Ferenc odalép hozzá, leveszi a szemüveget. Merőn nézik egymást, a férfi egy utolsó, nagy slukkot cuppant le cigarettájáról, a füstöt szája sarkában fújja ki, közben le nem véve szemét a nőről; ledobja a csikket, rátapos, lassan ébredő vigyorral válaszol Enikő fáradhatatlan, kedves mosolyára. Végül bólogatni kezd, és az ágy felé mutat állával; csak ez után szólal meg: menj az ágyhoz! Enikő engedelmeskedik, feltérdel az ágyra, lehúzza nadrágját (a kabát így is elrejt mindent), két kezével a falnak támaszkodik, hátra pillant Ferencre, majd lehajtja a fejét: készen áll. A férfi odalép, simogatni kezdi a tárggyá szelídült testet, félrehúzza annak kabátját, és durván belemarkol elővillanó fenekébe. Tekintete egyszerre komoly elszántságot tükröz; kigombolja nadrágját, és engedi cipőjéig zuhanni, majd bokájáig tolja alsóját; és behatol. Erős lökések, erőltetett férfinyögések, halk női sóhajok; Ferenc előrehajol, és mélyeket szippantva belélegzi Enikő ruhájának szagát, amitől bódultan új erőre kap, és még jobban kapaszkodik a nőbe: derekába, combjába, ruhájába, s ahol csak éri, vakultan az önkívüli lendülettől. Enikő azt suttogja: vigyázz, Feri! – és amikor eljön az idő, a férfi hátrál egy keveset, majd néhány másodperc múlva ő szólal meg: Kész. Enikő kendőt vesz elő kabátja egyik zsebéből, és hátranyúlva megtörölközik. A férfi zsebkendőket ejt a földre, majd felöltözik és lehajol értük, Enikő nejlonzacskót tart elé: beledobja mind. Felöltöznek, Ferenc maguk mögött zárja az ajtót, átadja a kulcsot a nőnek, majd előveszi zsebéből a kétszázast, és Enikő tenyerébe ejti. Nem szólnak egymáshoz, Ferenc bátortalan félmosolyt biggyeszt szája szélére, biccent és sietős léptekkel elindul az egyik kijárat felé.

2.

Kulcscsomó esik csörögve egy szűk lakás előszobai asztalára. Ferenc kibújik cipőjéből, majd belép az egyik szobába, de két sarka a küszöbön túl marad, az előtérben. Lemondó hangon köszön. A szobai kanapén középkorú nő hajol a maga előtt szétterített, nyitott könyvek fölé; szemüvege felett nézi a férjét, s kedvesen, mégis örömtelenül kíván jó estét. A nő rövid festett hajú, arcán visszafogott, „otthoni” smink; karcsú, erős vonású; felsőjéből vékony pánt ível át meztelen vállán, mély dekoltázsában csupán a sötétszínű melltartó fedi el a mellét. Vele szemben kamaszkorú fiú ül, fülén fejhallgató, kezében vastag ifjúsági regény; épp csak hátrabiccent Ferenc üdvözlésére.

Eszel? – kérdezi az asszony, szemét visszafordítva az előtte heverő vaskos kötetekre. Ferenc meredten bámul rá, vár néhány másodpercet, majd válasz nélkül hátat fordít a szobának, a lakás túlsó végében lévő hálóba siet, és magára zárja a harmonikaajtót. Sértődött, dühös, kapkodó mozdulatokkal ölti fel pizsamáját; közben maga elé morog: Szarjatok le! A könyvek, mi?! A rohadt könyvek! Olvasgassatok kedvetekre, édes kicsi családom! A bunkó taxis meg zabáljon, azt’ jócakát! Milyen volt a napod, apa? Szar, fiam! Szar volt, baszd meg!

3.

Enikő Ferenc után néz. Tekintete ijedt, mintha a hirtelen búcsú tragikus véget jelentene. Hamarosan megjelenik a kopasz férfi, a nő átadja neki a kulcsot, aztán hátra kerül, a buszmegállók felé. Felszáll az egyik járatra, a buszvezető kérésére kelletlenül felmutatja bérletét, rajta a névvel: Pacsiss Ádámné.

Később egy csinos utcán sétál; befordul az egyik portához. Kulcsot vesz elő, kinyitja a kaput, feloldja a riasztót és maga mögött bezárja a ház ajtaját. Először a mosdóba, majd a fürdőbe lép; leveti a kabátot, a pulóvert, a felsőt, a nadrágot; ezeket otthagyja egy kupacban, a fehérneműt pedig szemetesbe dobja. Felkapja a ruhákat, és egy szekrénybe akasztja mind, ahol hasonlóan szakadt, piszkos holmik lógnak, hevernek szerte-szét. Játékosan nyúl a rongyos darabok felé, és maga elé tartva összeválogatja másnapi öltözékét, közben kacéran kérdezgeti: Na, Feri! Melyik legyen? Ez? Vagy ez a másik?

Lezuhanyozik, hajat mos, hálóingbe bújik.

Hosszú folyosó vezet a hálóig. A szoba falán keretezett fénykép ábrázol egy idős, kopaszodó férfit, a jobb alsó sarokban átlósan ragasztott fekete szalaggal, a kereten szöveg: Pacsiss Ádám, 1949-2010.

A fotó alatti kisszekrényen kétszázforintosokkal teli, átlátszó bödön díszeleg. Enikő beledobja az aznap „koldult” érmét, felemeli, megcsókolja és magához öleli az üveget, s azt suttogja: Nem hagylak el, Feri! Nem hagylak el soha!