Ott üldögéltünk a fa árnyékában Péter barátommal, a forró nyári falunapon, a széles mező mellett. Amerre elláttunk, mindenhol történt valami: a nők bográcsban főztek, a férfiak hatalmas farudakat emelgettek, hogy összemérjék erejüket, néhányan célba lövöldöztek, vagy golyókat gurítottak: ezek a pillanatképek csak külön-külön tűntek színesnek, elevennek, az összhatás lehangoló volt, üres és unalmas.

A körítés mit sem számított, az alkalom volt a lényeg: alkalom az oldott hangulatban, hogy így, tizennyolc éves, derék legényként végre tényleg kezdjek magammal valamit.

Percek óta figyeltem egy lányt, hogy elkapjam a tekintetét, egy mosolyát, de csak az történt meg, amire egyáltalán nem számítottam: egy fiú lépett oda hozzá, magához húzta és szájon csókolta.

– Kellemetlen – szólalt meg mellettem Péter. – De még kellemetlenebb lett volna, ha két perccel ezelőtt odamész udvarolni.

– Na igen – mondtam. – Nagyott néztem volna, amikor ez a gyerek odajön.

– Nézd a jó oldalát, még nincs veszve minden.

Rápillantottam, valószínűleg jó magasra felvont szemöldökkel.

– Most miért? – kérdezte. – A lehetőségeid végtelenek, még a legelveszettebbnek tűnő helyzetekben is. Vegyük például ezt a szituációt. Miféle esélyeket látsz arra, hogy elcsábítsd azt a csajt?

– Azt? – ráncoltam a homlokom. – Mondjuk… semmifélét?

Péter megragadta a vállamat, és előre mutatott.

– Nézz oda, és koncentrálj. Ennél többet kell magad előtt látnod. Gondolj csak bele. Ott a lány feje felett azt látod, hogy 0%, mint egy számítógépes játékban, nem igaz? Ennyi az esélyed nála.

Valóban ennyinek láttam, szinte ragyogott egy fehér, félkövér glória a csókolózó pár felett, amely ezt mutatta: 0%

– Na, ha ezt el tudod képzelni, azt is el tudod képzelni, ahogy ez az esélytelenség eltűnik onnan, és a szám is eltűnik, mert értéke bizonytalan – folytatta Péter, a lebegő zérus pedig semmissé vált. – Mit teszel? Először is, egy alternatívája jelenünknek és jövőnknek, hogy annak ellenére, hogy a csaj foglalt, te odamész.

Hát jó, gondoltam. Belemegyek a játékba.

Láttam magamat, ahogy lassan odalépkedek a párhoz, és…

– És aztán mit mondok? – fakadtam ki. – Ez vesztes ügy.

– Na jó – mondta Péter. – Azt mondod, hogy el fogod csábítani a lányt, akár teszik nekik, akár nem.

Képzeletbeli másom a pár elé állt, akik képzelt döbbentséggel fogadták a képzelt kinyilatkoztatást, de a jelenet kifejezetten szórakoztatott.

– Most ez az alternatíva válaszúthoz érkezett, a kérdés az, hogy mit reagál a fiú.

– Feltéve, ha nem a lány reagál.

– A lány elpirul, vagy elmosolyodik, mindenképpen zavarba jön, párjának arcán pedig egészen biztosan a rémület, a düh és a rosszullét fog tükröződni.

– Ennyire jó emberismerő lennél?

– Koncentrálj. Az egyik lehetőség, hogy a gyerek nem valami nagy legény, zavartan motyog valamit, majd arrébb vonul a barátnőjével. Na de a másik lehetőség, mennyivel izgalmasabb!

Alteregómat meglökte a srác alteregója, és rákiáltott, hogy mégis mi a francot képzel.

– Itt verekedés lesz – mondtam széles mosollyal.

Péter vállat vont.

– Ha igazán ragaszkodsz hozzá – mondta. – De elnézést kérhetsz, megfordulhatsz, és leléphetsz, ám ez esetben a lány visszakerül a nulla százalékos kategóriába. – Láttam is magam előtt, ahogy megadom magam és visszafordulok, a szám pedig ott világol: vádlón, komoran. Barátom azonban nem hagyta ennyiben: – Tegyük fel, hogy téged aztán nem ilyen fából faragtak. Jót taszítasz rajta te is.

A számláló 50%-ra ugrott.

– Fifty-fifty – mondtam.

– Hagyjuk inkább ezt, az esélyek immár kiszámíthatatlanok – mondta Péter, és a számláló eltűnt. – Úgy kalkuláltál, hogy ha sikerül megverned, akkor a lány a tiéd, de ha nem sikerül megverned, akkor téged vernek meg. Jól gondolom?

Biccentettem. Mindkét lehetőség filmként játszódott le előttem, pedig valahol a képsorok mögött, a valóságban a pár még mindig egymással enyelgett.

– De itt több tényező is van – magyarázta Péter. – Nem vetted figyelembe a lány érzéseit ezzel kapcsolatban. Miféle alak vagy te?

Elszégyelltem magam, és láttam magam előtt, hogy a lány a csípőjére teszi a kezét és a fejét ingatja.

– Megmondom, miféle alak vagy – emelte fel a hangját Péter. – Macsó alak vagy. Igazi tarack, aki csak úgy tud megszerezni valamit, ha elveszi. Ez is egy lehetőség, amelynek két következménye lehet: a lánynak ez tetszik, vagy épp nem tetszik. Jól megvered a srácot, csak azért, mert kinézted a lányt, és várod az eredményt, hogy ez bejön-e neki. De ha mondjuk úgy lépnél oda, hogy szerelmet vallasz, és ezzel megvereted magad…

Megrémültem, lelki szemeim előtt csúnyán eltángált a konkurrencia, ott görnyedeztem az ütésektől, a lány pedig…

– Vagy párja nyakába borul, hogy micsoda hős, vagy elszégyelli magát, miféle brutális állattal volt eddig, és téged sajnál meg – egészítette ki a gondolatot cimborám.

Ezek az alternatívák már-már egyszerre játszódtak le előttem, összemosódott a két kép, olyannyira összezavarodtam, hogy majdnem elszédültem a látottaktól.

Aztán Péter egy doboz cigarettát vett elő, felém nyújtotta, visszautasítottam. Vállat vont és rágyújtott.

– Szóval ez mind megtörténhet, ha így nézed a dolgokat – mondta. – Persze az is lehet, hogy eleve oda sem mész hozzájuk, hanem kivársz, esetleg játszod a titkos hódolót, és a többi, és a többi. Egyet mondok, komám, azt soha ne merjed mondani, hogy egy lánynál az esélyed nulla.

Hát figyeltük, ahogy a fiú kézen fogja a lányt, és lassan elballagnak jól érezni magukat. Nem bírtam kiverni a fejemből ezt a jópofa esélyszámlálót, a számok most vadul pörögtek ide-oda, de egyszer sem álltak meg zérónál.

– Ma este bál – mondtam álmatagon, és ránéztem barátomra. – Ennek a lehetőségei pedig…

Péter elmosolyodott, kifújta a füstöt.

– Csaknem végtelenek – mondta kedélyesen.

Hát vártuk az estét, közben alternatív valóságok ezrein töprengtünk.

Egyik-másik sokkal jobb volt, mint az igazi.