Szülőszoba, kinn a folyosón feszült csend, egy apuka fel-alá járkál. A nővér kilép az ajtón, a férfi odasiet hozzá.

- Nővérke, jól van a feleségem?

Ránéz a férfire, és azonnal felismeri benne a régi szerelmét. A szíve hatalmasat dobban.

A férfi izgatott, csak a szülésre koncentrál, meg amúgy is rossz az arcmemóriája.

Rég volt, mikor ö és Inez ott a fonyódi mólón először csókolóztak, aztán este a parton, a langyos homokban szeretkeztek. Egy hét, nyári szerelem, de Inez nem tudta felejteni. Hogy is felejthette volna…

Nem úgy, mint Kristóf.

Ő a nyaralás után lelépett, Inez meg Bonyhádon, a szüleivel magára maradt. Minden áldott nap várta Bercikét a postást, aki fülig szerelmes volt belé, -még meg is gyanúsította, hogy talán féltékenységből ellopja a leveleit, de Bercikének nem volt mit ellopnia.

Kristóf nem jelentkezett, a leveleire sem válaszolt.

Eltelt két hónap és Inez rájött, hogy nincs már egyedül…

Hét éve már, s annak, mikor ott Szekszárdon, a szülőszobában magára hagyottan várt, de nem a szülésre…

Mintha abban a röpke félórában, azokkal a hideg műszerekkel a szívét, a lelkét is kitépték volna.

Nem tud szabadulni a fájdalomtól, képtelen rá.

„Kristóf az, a mérnök úr, aki valaha oly lázasan ölelt, s aki elhitette velem, az akkori, naiv ápolónővel, hogy a szerelem örök, és mindent legyőz.

Itt van, és aggódik, valaki más miatt, aki már fontos neki, akit igazán szeret.

Azt mondta engem is szeret, akkor azt mondta…

Hittem neki..

Azt mondta, legyek az övé, bízzak benne, - most meg fel sem ismer, nem figyel rám, rám se néz.

Hogy kerül ide?

Ez már a sors keze!”

A nővér izgatottan megsimítja a haját, ami azóta már barna és rövid, meg hát a szemüveg.

„Öt éve jöttem fel Pestre, nem bírtam már anyuékkal. Azt mondták, szégyent hoztam rájuk azzal a gyerekdologgal. Azóta itt dolgozom a Honvéd kórházban, este meg haza, a nővérszállásra megyek. Ez az életem.”

Inez nem mer a férfire nézni.

- Ne aggódjon, a felesége jól van, és a baba is hamarosan meglesz.

A hangja megremeg.

- Köszönöm nővérke – és idegesen tovább rója a köröket a folyosón.

Hirtelen megáll.

Inez felkapja a fejét.

- Bocs, de meg tudná mondani, hol találnék egy kávéautomatát?

„Nem ismer meg…”

- Lenn, a másodikon. Menjen, egy kávé még belefér – mosolyodik el.

A férfi kettesével fut le a lépcsőn.

Inez utána néz, majd bemegy az öltözőbe. Leroskad egy székre. A halántéka lüktet, s elfogja az a jól ismert szédülés, az a heves szívdobogás. A tükör elé áll. Az arckifejezése kegyetlen.

Ráparancsol magára.

„Te kis kurva gyerekgyilkos, takarodj vissza a szülőszobába!”

Az arca ijedtre vált. Engedelmesen lehajtja a fejét, megigazítja a köpenyét, és a tükrön át belenéz a saját szemébe.

„Megyek, máris megyek”,

Kilép a folyosóra.

Már mosolyog.

A szülőszobában megfogja a vajúdó nő kezét.

- Sárossyné, ugye Sárossyné?

A nő meglepetten néz rá.

- Igen. - válaszolja két fájás között.

- És a keresztneve?

- Elza.

- Elza - ismétli utána. - Ne féljen Elza, tartsa vissza kicsit a levegőt, spóroljon vele! Máris megnézem mennyire tágult, és ha szükséges, szólok Halmai főorvos úrnak.

A fájások egyre gyakoribbak és elviselhetetlenebbek.

Inez megvizsgálja, és a telefonhoz megy.

- Főorvos úr kérem, Sárossynénál megindult a szülés.

Az asszony hirtelen felsikolt, Inez odakapja a fejét, eldobja a telefont. Odafut hozzá.

A kagyló himbálózva csüng.

- Ne féljen, itt vagyok és a főorvos úr is jön - biztosítja együtt érzőn.

Az asszonyon patakban folyik a veríték, görcsösen markolja az ágy oldalát. Inez, vizes kendőt tesz a homlokára.

„ Mindjárt megszülöd a kicsikémet’”- fogan meg agyában a torz gondolat. „Hét éve várok erre, és most végre látni fogom, végre a kezembe foghatom.”

Kivágódik az ajtó. Halmai doktor jelenik meg. Pár szót vált a nővérrel, majd hozzálát a szülés levezetéséhez.

Inez Elza kezét fogja, biztatja, de a belső indulatai mind erősebbé válnak.

„Nekem kell ez a gyerek, vigyázz rá, nehogy baja essék! Kristóf kinn vár a folyóson, merő izgalom!

Én fogom megmutatni neki a gyerekünket, el ne szúrd, te hülye picsa!”

- Nővérke kérem, hozza a…., – szól az orvos, mire Inez már viszi is mosolyogva, amit kér.

„Jó nővér vagyok, mindent jól csinálok, csak hét éve, abban a szekszárdi kórházban, nem csináltam jól, de most helyrehozok mindent És most senki sem veheti el tőlem”

Óvatosan visszateszi az asztalra a szikét.

„Jól van Tímár Inez, nincs semmi baj!”

Gyereksikoly.

Az orvos közli, hogy ép és egészséges a kisfiú, elvágja a köldökzsinórt, Inez a kezébe veszi a csöppséget, leméri, rendbe teszi, becézgeti.

Szeretné megcsókolni, alig bír uralkodni magán.

Odaviszi a fájdalmasan mosolygó Sárossynénak.

- A kisfiunk. – mondja ellágyulva.

Elza rámered.

- Hogyan?

Inez erőltetetten mosolyog.

- A kisfiuk – helyesbít.

Elza arca megenyhül.

- Gyönyörű bébi, mi lesz a neve?

- Vilmos, a férjem ezt akarja.

Inez szinte felhördül.

- Vilmos?

Elza ijedten méregeti.

- Nővér, valami baj van?

Ineznek eszébe jut, hogy Kristóf bátyját hívták így, aki a Balaton átúszásakor vízbe fulladt

„Nem szerencsés ez a névválasztás”

- Áh, csak a papámat hívták így. – hazudja madonna arccal, és a gyermekért nyúl.

- Máris elviszi?- kérdi az asszony.

- Csak az édesapjának szeretném megmutatni, biztos hallotta már a folyosón a gyereksírást.

- Persze, persze.

Elza megcirógatja az újszülött piros arcocskáját, és átengedi a nővérnek.

Inez szorosan magához szorítja a békésen szunyókáló kisbabát, és elindul vele.

„Végre, ennyi év után láthatja a fiunkat.”

Az ajtónál lévő függöny mögött megbújik, és megcsókolja a kicsi homlokát.

- Ne félj angyalom, itt van a mami.

Kinn szembetalálja magát Kristóffal.

A férfi most ismer csak rá.

A nővér észreveszi a zavarát.

- Inez, Tímár Inez…- suttogja, majd a pólyásra néz.

Örülni szeretne, ugrálni örömében, de ott a bűntudat.

Inez mosolya édeskés műmosoly.

Kristóf felé nyújtja a babát.

- Vilmoskánk egészséges, 56 cm, a súlya 3200 gramm. A mienk, a mienk is ilyen lett volna…..