Egy csüggedt, de reménykedő pár baktat a meredeken felfelé. Kanyargós út vezet felfelé. Embertelen, zajos kocsisorok, kamionok rohannak le-fel, zavaró port kavarva fel, alig tudnak védekezni ellene e tikkasztó hűségben. Ide is épp délben kell jönni – morognak, - a legnagyobb kánikulában. De csak maguknak, nem nézve a másikra, túl voltak már pár veszekedésen. A környék lakói megszokták e búsongó párok látványát, egy-egy anyóka, vagy kisgyermekét sétáltató anya nézi őket, sajnálkozva, mégis idegenül. Ilyen ábrázattal egy helyre mehetnek, az intézetbe. Hátha – szólt az asszony. Ne folytasd – morog rá az ura, harminc körül lehetnek mindketten, kicsit kopottas, divatja múlt ruhákban mennek felfelé, az asszony haja kicsit elhanyagolva, ékszertelen, s férfin is többnapos borosta – mondtam, hogy nincs remény!

Szűk szoba, épphogy elfér egy asztal, és körötte három szék. A redőny leengedve, alig szűrődik be egy kis napfény, csak az íróasztalon égő lámpa fényétől látják egymást, a pár, és egy fehér köpenyes, velük egykorú férfi. A falon dereng vagy egy tucat bekeretezett pecsétes oklevél, irat, szépstílusú iromány. Hosszas csend. Végül a fehér ruhás ember töri meg, rekedten, halkan. Ne keseredjenek el… Sajnálom. Mi ennyit tehettünk… Sajnos a leletek egyértelműek, itt a CT, a labor, az MR, a diagnosztika. – közben halkan, óvatosan lapoz a papírok között, mintha nem akarna senkit sem zavarni, vagy felébreszteni. – Nem lehet. Önöknek nem lehet… Az orvostudomány mai állasa szerint – teszi hozzá bután.

Vidám szoba, élénk színű tapétával, szőnyeggel, körben székek, egy italautomata és egy tévé. A falakon körben gyermekek fényképei, mind vidám és mosolygós, szinte már belefárad a szem a nézésükben. Mogorva asszony fogadja a párt, ahogy belépnek a szobába. Leülnek. – Nem köntörfalazok, őszintén mondom, én ránézek egy párra, és tudom. Látom, sok éves tapasztalat, tudják – beszél a nő hangosan, beszél, cseveg, unja az egészet, és próbálja a párt kitessékelni a szobából. Higgyék el nekem, én tudom, – bólogat, mutogat – mondtam, meglátom, hogy hogy van, összeillenek-e a dolgok, maguknál meg nem látok semmit, semmi sem stimmel, maguknak nem való, nem képesek rá, így együtt meg aztán… Persze beadhatják… Öt év… Minimum.

Szokásos panellakás, régebbi bútorokkal. A pár veszekszik, vagdalkoznak a szavakkal, sőt, kisebb tárgyakat dobálnak egymáshoz, a nő sír, feldúltan kiabálnak. Bömböl a tévé a sarokban, ezért csak szófoszlányokat lehet hallani betegségről, gyerekekről, lombikról, örökbefogadásról, terminált muszáj szeretkezésekről, s hogy miért nem megy úgy, mint régen. Végül a férfi mérgesen összepakol, kiabál, hogy soha többé, és kirohan az utcára egy szem bőrönddel a kezében. Eltűnik az emberek között.

Számítógépen társkereső oldalt böngész négy hölgy – köztük az asszony is – egy kis, csendes, hangulatos szobában. Nevetnek, vihognak, ahogy egymás után nézik a férfiak oldalait, bátorítva az asszonyt, hogy igenis jelentkezzen, és találkozzon velük, hátha. Egy kis móka sem árt most a történtek után…

A szomszéddal csókolózva halk zörgés hallatszik, szétrebbennek, az asszony bemenekül egy szűk szekrénybe, nem messze a lakás bejáratától. Csak pár órával később, éjszaka tud kiosonni a lépcsőházba. A szomszéd felesége másnap veszekedést rendez a megtalált alsóneműk miatt.

Motoron ül egy bőrruhás férfivel, lobogó hajjal, majd szállodai szoba, vad, perverz szeretkezés, pl. kikötözés, fenekelés. Az asszony másnap hajnalban elmenekül a hotelből.

Modoros, inkább nőies, nyurga férfi magyaráz mindenféle filozófiáról, vagy divatról egy luxusétteremben, majd kiderül, hogy anyja helyett is anyát keres inkább.

Depressziós férfival sétál egy hídon. A beszélgetőtársa folyton a volt feleségét hiányolja, és le szeretne ugrani a hídról.

Kutyabolond emberrel próbálkozik egy szép lakásban, de az ágyon megjelenik vagy öt-hat kutya és nézi őket, a férfit ez nem zavarja, és felháborodik, amikor az asszony szabadulni szeretne tőlük, legalábbis a hálószobából.

Hangos bár, sokan táncolnak, az asztaloknál tömeg, hangzavar. Az egyik asztalnál ugyanaz a négy nő ül, akik a szobában interneteztek, hangosan beszélgetnek, próbálják a zenét túlkiabálni. Cigarettáznak, az egyikük pipázik. Extravagáns ruhákban vannak. Nem csinálom tovább, lányok – harsogja az asszony – tudjátok jól, hogy megpróbáltam, ez nem nekem való. Egy éve már, hogy elment, és én csak próbálkozom.. A pipás barátnő mágikus füstöt fúj az asszonyra, most sikerülni fog…

Az asszony éjszaka hazaér, nagyon fáradt, de még ránéz az internetre, és talál egy érdekes hirdetést, rögtön válaszol is. Eltelik pár hét, és egyre boldogabb, vidámabb, a barátnői, és a munkatársai is látják rajta.

Alig várja már a következő üzenetet, először csak hetente egy-két levelet váltanak, de a végén már napi öt-tíz üzenet sem ritka. Egyre izgatottabban várja a következő sorokat. Futva megy haza, vagy reggeli közben is a számítógépet nézi.

Játékokat talál ki a levelezőpartner, pl. szexshopból lop az asszony szexi alsóneműt, meg is kergetik az utcán. Alsó nélkül, szoknyában kell sétálnia egy parkban, szeles az idő, alig tudja lenn tartani a szoknya fodrait…

Újra a bár, és a négy barátnő. Elújságolja nekik, hogy most talán megtalálta az igazit, már levelezésük is igen izgalmas és szeretetteljes, romantikus és vad, nagyon várja a találkozást, hisz így látatlanban is sok mindenben összeillenek. Kíváncsi mindenki, ki lehet az idegen.

A megbeszélt helyen, egy gyorsétterem előtt várakozik, vidáman, és egyre feszültebben, kémlelve az elhaladó embereket, nála volt a jel, melyről az utolsó levélben állapodtak meg: egy nagy piros szatyor. Tíz perce múlt a bűvös időpont, amikor hátulról megérinti egy férfi fehér tulipánnal a kezében, a férfi, akitől egy éve vált el. Mindketten meglepődnek, csendben, hosszú másodpercekig egymás szemébe néznek, majd írva átölelik egymást. Jó újrakezdeni.

A pár vadul szeretkezik egy homályos szobában.