HTML

Kis Magyar Dekameron

Az Unió Film és a Litera közös projektje.

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök.

Kapcsolat:

magyardekameron@gmail.com

litera@litera.hu

Utolsó kommentek

Friss topikok

2010.03.16. 20:18 magyardekameron

Jancsó Zoltán: Mindnyájan egyszer madarak voltunk

Címkék: jancsó zoltán

Végigmenne az üres városon.

Nem, nem üres, csak ő látja annak.

Vajon miért.

Miért nem látja a sokaság szemével a magányt, az emlékezetből kieső pillanatok értéktelen milliárdjait?

Értéktelen?

Hiszen mindegyik valakivel történik, téglája egy történetnek, mely beépül a házfalakba és halkan zsong, ha jön a tavasz.

Bemegy egy mellékutcába, nem látja a parkoló autókat, csak az üres aszfalt hatalmas tenyeréből olvassa ki egyedi sorsát.

Belép a kapun, fürge léptekkel a porolóig, aztán felnéz a körfolyosókra. Néptelenek, mint a város.

Vagy csak ő látja annak.

Vagy csak ő látja a macskát lustán befordulni egy másik idősíkba és ahogy lassan visszanéz, belesajdul a szív.

Felmegy a széles lépcsőkön, keze hozzáér a korlát fényesre koptatott fájához, ütemre ráüt, szinte puha, mint az emlékezet.

A lakás ajtaja kicsit nyitva, mintha várták volna, pedig vendég.

A kanapén az asszony mintha csak őt várta volna, pedig nem vár senkit.

A világ legszebb kismadarát nézi, túlcsorduló szeretettel, mint Siddhartha szívén a kötés.

A pompás ketrecből a kis lény az asszonyt nézi, kevély szomorúsággal, hogy káprázatos tollain a színek megfakulnak és bíborkék szeme körül meggörbül a tér.

Így a két tekintet, az örökkévalónak hitt pillanatban és elengedni nem tudja egymást, rabja a távolodásnak és az elrettentő közelségnek most.

Ő belép, az előszobában hatalmas tükör, foncsora a tudás, kopott mint az írott szavak, ki beszéli őket hangosan megint?

Ahogy meglátja magát, szíve dobban, szeme sarkából búcsút int a pátosz, 20 évét felkínálja, síma arcán végigfut a jelen, hogy a világ még is…

Aztán csak belép.

Leül az asszony mellé és máris mondja, amit a madártól hall.

“Tudja, hogy nagyon szereti, de szeretetével megfosztotta attól, ami a legfontosabb egy madár számára: a szabadság. És ennek a hiányától most el fog pusztulni. Mert maga mellett akarta tartani és ezért kalitkába zárta.”

Az asszony szemében könnyek, mint a világűr gyémántjai, hiábavaló szépség egy fizetésképtelen könyvtáros poros lapjain.

“Mit tegyen most, pénze nincsen, hogy Jávára viszavigye és eredeti szépségében az élet visszadjon mindent. Késő, mert az eszméletet elmossa az idő. És az élet nem ad vissza.

De szeretni, úgy szereti, ahogy még soha. Még az életénél is jobban.”

A madár nem válaszol, csak szárnya rebben, szeme még kékebb lesz, mint a kobalt és sarkából legördül egy könnycsepp.

“A madarak nem sírnak…”

Hirtelen fénysugár éri a kanapét, végigsimítja az asszony arcát, beletúr szőke hajába és felszárítja a madár könnyeit.

Akkor, hogy megtörje a tudást, a szótlan akaratot, a végső elrendeltetést, átváltoztatja az asszonyt madárrá és most ott ülnek mindketten a kalitkában, mert a végzet dombján nem nő semi, csak a szél fúj és az se mindig.

Az ajtó puhán kattan mögötte, mint az első kis hang, mikor a jéghegy eléri a hajót. A csúszó robaj előtt.

A lépcsőházban nem látja a lányt, aki félve húnyja be a szemét és hagyja hogy a férfi húzza maga után, lépcsőről lépcsőre, percről percre, napról napra, évről évre, kéz a kézben.

Csak az illatát érzi, ahogy a megtörtént idő csendben száll a porral, ahogy a vakolaton végigsimít egy idejétmúlt mámor.

A másodikon már rég nem járt senki, száraz csendjét pengével nyitja meg az elcsalt szerelem.

Hazugságból font kulccsal nyit be és a lakásban melbevágja az önzés pátosza.

Az ágyon törékeny öregember fekszik, akit még nem szeretett soha senki, embriópózban, a haldokló madár álmából szőtt takaró teríti be, de meleget nem ad neki, csak elképzeli és elfedi, mint a kiváncsi éj.

Mellé fekszik, kibontja belőle a nőt, a bűnre vágyót, a tökéleteset és úgy szeretkezik vele, mint utolsó álmában a gyönyörű egyszarvú, zeng a rét és dalol az összes madár, a naplemente húz véres csíkot a szemöldöke fölé.

Mikor vége, visszatakarja, ráhúzza öregember mivoltát megint, hogy aludjon az önmaga teremtett csendben és ne emlékezzen, mint a frissen vágott virág.

Könnyed táncléptekkel szalad fel a padlásig, mint halálos tango, csak két galamb rebben, a madárszárnyak suhogva kavarják fel az öröklét lehelletét.

És legszívesebben fényképet csinálna a jövőből, de nem lehet, mert múltját nem ismerte, csak mint gyerek.

A harmadikon kisfiú fél, mert tudja, mig a halál el nem választ, és onnan még senki nem írt haikut.

Halántékára teszi a két tenyerét és megmutatja neki, hogy nem félelmetes, de örök felismerés és nyugalomból szőtt szépséges szőnyeg és addig még megszámlálhatatlan a sok pillanat, amit jelennek hívunk.

A kisfiú felnevet, és már nem is emlékszik rá, hogy ottjárt, kezével könyvet lapoz.

Kilép a kapun, az alkonyi utcán, halkan egy dallam, súgja a fülbe, ritmusára bolondul meg megannyi szív.

 


 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kismagyardekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr11845248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása