A nézők egyre fásultabban csattintják össze a tenyerüket, egy kövér, izzadó nő kényelmetlenül izeg-mozog, termetes hátsója közben a szomszéd széken feszengő kopaszodó férfit böködi. A nő bocsánatkérően rebegteti a pilláit, de a férfi elszántan a színpadot bámulja, ahol a műsor házigazdája már a következő vendéget jelenti be. Miatta jött csak el, a nagy magyar író miatt, aki már jó ideje visszavonult visegrádi magányába, ám most – csak ma, csak Önöknek, blabla… – kivételt tesz. A nagy magyar írót elkíséri fiatal partnere…

– … a feltörekvő ifjú reménység, a „Marslelkű Vénuszok” és a „Mars a Vénusz hálójában” bestsellerek szerzője, Dezső Lilla!

A lépcső tetején megjelenik a pár. A nézők lelkesen tapsolnak, a produkció szíve-lelke-mindenese, a még harmincévesen is kertésznadrágot hordó és örökké rágózó Lajos azonban a biztonság kedvéért bekapcsolja a tapsgépet. A Nagy Magyar Író közben bizonytalan léptekkel indul lefelé, elvakítja a reflektorok fénye, kicsit meg is botlik, a nő azonban ballal határozottan belékarol, miközben jobb kezével lelkesen integet. A pódiumhoz érve a házigazda elébük siet, és látványosan arcon csókolja őket. Ahogy a kanapéra huppannak, Jenő hunyorogva körülnéz a nézőtéren, majd magához vonja a számára kijelölt Béla Show feliratú bögrét, és nagyot kortyol belőle.

– Mielőtt belevágnánk, kérem, bocsássák meg nekem, hogy tegezni fogom Jenőt, régi ismeretség a miénk, hiszen a hőskorban, ha szabad így mondanom, hehe, együtt koptattuk a főiskola padjait – ripacskodik egyet a nézők felé Béla.

– Lófaszt! – morogja a bögréje mögé bújva Jenő, de a nézők nem hallják, csak a rendező izzad le hirtelen, az őrülten rágózó Lajosnak torpan meg az ádámcsutkája, és Lilla jobb szemhéja kezd el alig észrevehetően rángani. Béla azonban nem zavartatja magát.

– Eltűntél, Jenőkém! – fordul drámaian a még mindig a bögréjét szorongató Nagy Magyar Íróhoz. Jenő felpillant, majd még egyet kortyol. Leteszi a bögrét. Béla egy darabig várakozásteljesen pillog, majd amikor még mindig nem jön a válasz, a papírjaiba lesve keres valamiféle fogódzót.

– Ha a szerkesztőm nem téved, hehe, reméljük, mert akkor ez volt az utolsó megmozdulásod itten, te kis huncut, csak vicceltem, Lajoskám, na szóval, ha nem tévedünk, akkor nyolc éve nem adtál interjút egyetlen televíziós stábnak sem.

– Nagyjából hét éve, hét hónapja és hat napja – közli komoran Jenő. Lilla egyre idegesebben fészkelődik.

– Az évek alatt nyilván az alkotásnak szentelted magad, te, a visegrádi remete, aki önként vonultál távol a világ zajától. Sokan arra számítanak, hogy egy újabb, „A halálraítélt éneke” kaliberű nagyregénnyel állsz elő, amely több hazai és nemzetközi díjat is bezsebelt, amerikai-magyar koprodukcióban pedig egy frenetikus sikerű film is készült belőle. Joggal reménykednek a kedves rajongók?

- Lófaszt – morogja most már jól hallhatóan Jenő, akit még Béla pengévé vékonyult szája és villámokat szóró célzott pillantásai sem tudnak kizökkenteni egykedvűségéből. A közönség zavartan heherészik, azt hiszik, ez is a show része. Béla egyre idegesebben matat a papírjai között, végső kétségbeesésében Lillához fordul.

– Kedves Lilla, immáron két éve alkotnak egy párt Jenővel. Meséljen, hogyan ismerkedtek meg?

Lilla kivirul, látszik, ez az ő terepe, tetszik neki a hirtelen jött figyelem, lubickol benne.

– Talán nem nagyképűség azt mondanom, hogy tulajdonképpen én mindig is ismertem Jenőt, hiszen alig voltam tizenkettő, amikor elolvastam „A bűn és kárhozatot”. Emlékszem, anyukámék megtiltották, azt mondták, túl fiatal vagyok hozzá, de én a paplan alá bújva zseblámpával olvastam éjszakákon át, egyszerűen imádtam. Aztán persze jött a többi nagy könyve: „A kifacsart szerelmek”, „Az öngyilkos naplója” és a „Nincs, nincs remény”. Imádtam mindet! – pillant végig csillogó szemekkel a nézőtéren Lilla, közben kidülleszti méretes dekoltázsát.

– Na jó, de hogyan ismerkedtek meg? – türelmetlenkedik Béla, valójában azonban örül, hogy legalább nem a lópokróc-modorú Jenőt kell faggatnia.

– Apukám egy kis éttermet vezet Visegrád határában, egy kis házias, kockásterítős tüneményt, és Jenő minden áldott nap ott menüzött. Emlékszem, a tarhonyás hús volt a kedvence meg a tökfőzelék marhapörivel – Lilla idegesen felvihog, Jenő a szemét forgatja. – Aztán egyszer beszédbe elegyedtünk. A szokásos: először autogramot kértem tőle, aztán egyre gyakrabban dumcsiztunk, végül megmutattam neki egy-két írásomat. Igazából ő biztatott arra, hogy írjak. Végül is, neki köszönhetek mindent – néz ellágyultan Jenőre, és finoman végigsimítja a férfi kézfejét. Jenő azonban ugyanazzal a mozdulattal elhúzza a kezét, és a bögréért nyúl. Nagyot kortyol.

– Nem tudunk eléggé hálásak lenni ezért Jenőnek, hiszen ma már hazánk első számú sikerkönyvszerzőjét, a párkapcsolati terápia, ha szabad így mondanom, hehe, felkent papnőjét tisztelhetjük kegyedben! A sajtó a tenyerén hordozza, nem múlik el hét, hogy ne cikkeznének a káprázatos Dezső Lilláról, egy magazin főszerkesztője pedig, tudják, az a bizonyos, tudomásom szerint minden pénzt megadna, hogy egy pikáns fotósorozat kedvéért leimádkozhassa magáról a textilt…

Lilla kajánul összevihog Bélával, Jenő közben hátraveti magát a fotelben, látszik, legszívesebben a pódium közepére okádna. Béla azonban már ismét formában van, nem ereszti Lillát. Előrehajol a székén, és bizalmaskodva összecsippenti a szemét.

– Közeledik a Valentin-nap, kihagyhatatlan a kérdés: számíthatunk-e arra, hogy ez a két kivételes egyéniség, a magyar irodalmi élet ezen két ragyogó csillaga, a Nagy Magyar Író és tündéri párja végre szorosabbra fűzze a szálakat?

Jenő eddigi hányavetiségében hirtelen megmerevedik, egy szempillantás alatt felül, és jellegzetes medvehangján elbődül. – Na, most már elég ebből a szarságból! – Béla zavartan kapkodja a levegőt, a rendező az adásmenetet gyűri maga alá, Lillán látszik, hogy mindjárt megüti a guta. A nézők várnak. Finom feszültség. Kíváncsiak, érzik ez jobb lesz, mint a délutáni tévés alapprogram.

– Kinek képzeled magad, te mitugrász senkiházi? Hát, te komolyan azt képzeled, hogy én ezért jöttem ide, teee… teeee… te majom!

Bélán látszik, hogy teljesen elvesztette a fonalat. – Én… én… én… – dadogja, miközben kétségbeesetten a rendezőt keresi a szemével, az azonban csak integet neki, hogy gyerünk, gyerünk, nyomjad Bélám. Béla szólásra nyitja a száját, Lilla azonban megelőzi.

– Tudtam, hogy ez lesz! Nem bírod elviselni, igaz?!

– Mi vaaan? – fordul most Lilla felé Jenő.

– Nem bírod elviselni, hogy sikerem van! Ez a te bajod! Féltékeny vagy!

– Megőrültél?

Lilla azonban egyre jobban belelovallja magát, szinte fuldoklik a dühtől, Béla a szeme sarkából a rendezőre pislant, aki szélesen elmosolyodik, és feltartja a jobb hüvelykujját. Lilla és Jenő mindebből azonban semmit sem vesz észre.

– Azt hiszed, nem tudom? Hogy nem vettem észre?

– Az isten szerelmére mit?

– Hogy belebetegszel… Hogy már nem te vagy a sikerszerző! Hogy nem téged keresnek az újságok, nem te virítasz a címlapokon! Hogy nem a te hátad mögött súgnak össze a rajongók, nem a te könyveidet kapkodják el a boltokban, és nem a te aláírásodat akarják! Hanem az enyémet, érted? Az enyémet! Ez fáj neked! Ezt nem tudod nekem megbocsátani!

– Hogy te mekkora egy hülye vagy! – sóhajt fel Jenő, és hirtelen elröhögi magát. Önfeledten, jóízűen röhög, mint aki már nem nevetett hosszú-hosszú évek óta, és most néhány perc alatt akarná pótolni a lemaradást. Lilla szeméből már patakzanak a könnyek, Lajos a bal szélről görnyedve bekúszik, és egy papírzsebkendőkkel tömött dobozt csúsztat a pódium közepén álló alacsony asztalkára. Lilla idegesen tépkedni kezdi a kendőket, és a sminkje maradékát őrizve próbálja felitatni a könnyeit. Béla zavartan pislog egyik emberről a másikra: egyik pillanatban még részvéttel teli a tekintete, a következőben azonban már idegesen heherészik ő is. A rendező közben széles mozdulatokkal mutatja, hogy gyerünk, Bélám, toljad, és Béla már éppen nyitná a száját, amikor Jenő megelőzi.

– Tudod, mi a te bajod? – fordul Lilla felé, majd választ sem várva folytatja – Hogy szar vagy! Aranyanyám, attól, mert össze tudod egyeztetni az alanyt az állítmánnyal, és le tudsz írni két értelmes mondatot egymás után, még nem jelenti, hogy író vagy, ki mondta neked ezt a baromságot? Én ugyan nem! Már a legelsőnél megmondtam, hogy ez így szar, de te kurvára el voltál szállva magadtól. Meg attól a köcsög szerkesztőtől, pedig csak meg akart húzni, de te még ahhoz is hülye voltál, hogy ezt észre vedd…

– Jenőkém, gyerekek is nézik a műsort! – próbálkozik bátortalanul Béla, de Jenő letorkollja.

– Leszarom! Elegem van a képmutatásból, ebből az alakoskodó, álszent, benyalós cirkuszból. És elegem van belőletek is!

Bélán látszik, hogy kezd ő is bepörögni, de azért még tartja magát.

– Akkor miért fogadtad el mégis a meghívásunkat?

– Hogy miért, édes Bélám? Arra vagy kíváncsi, hogy miért?! – magasodik fenyegetően a Nagy Magyar Író Béla fölé. A showman egyre sápadtabb, szinte belepréselődik a székébe.

– Igen – hebegi alig hallhatóan.

– Hát, miattad, édes Bélám!

– Miattam? – egyenesedik ki hirtelen Béla, és még Lilla is abbahagyja a szipogást. A közönség feszülten figyel, a kameraman ráközelít Jenő arcára.

– Emlékszel 2003. július 15-re? – Jenő egy vizsgálóbíró kérlelhetetlenségével fürkészi Béla arcát. A showman lázasan töri a fejét, tökéletesen tanácstalan.

– Így most konkrétan nem… Ha esetleg segítenél?

– Balatonalmádi, grillparti, így se dereng? Aznap hívtak fel, hogy megkapom a Kossuth-díjat! Rémlik?

Bélán látszik, hogy lassan bekúszik egy-két emlékkép az agyába. – Igen, igen, persze!

– És arra emlékszel, te szemétláda, hogy aznap délután másról sem beszéltem neked, csak a Marosi Zsuzsáról? Majd’ beledöglöttem, hogy kettesben lehessek vele, de amilyen félszeg barom voltam, még egy kurva sörre se mertem meghívni. Atyaisten, mekkora hülye voltam! Jót röhöghettetek a hátam mögött, remélem, legalább minden részletet továbbadtál neki!

Bélán látszik, nem nagyon érti, mire megy ki a játék.

– Ne haragudj, Jenőkém, de te mi a jó büdös francról beszélsz?

– Arra, te szarházi, hogy este a buliban, amikor beléptem a budiba, akkor ott álltál letolt gatyával, a Zsuzsa pedig előtted térdelve matatott valamit a slicceden, ezt mondom, te idióta szemétláda! – Jenő közben talpra ugrik, úgy üvölt, a nézők székeiken előrehajolva figyelnek, Lilla szinte mozdulni se mer a döbbenettől és a csodálattól.

És Béla ekkor felröhög. Nyerít, mint egy ló, az asztalt csapkodja, folynak a könnyei, majd leesik a székéről, annyira nevet. Jenőn látszik, nem érti, nem ilyen reakcióra számított. Egyik pillanatban dühös, aztán látszik, hogy nagyon meg van bántva, nem tudja, elsírja-e magát, vagy röhögjön ő is. Végül az utóbbi mellett dönt. Lehuppan, a bögre után nyúl. – Ez tetszik neked, te barom? Tönkretetted az életemet – dörmögi most már a bögrébe.

Béla a szemét törölgeti, látszik, alig bír megszólalni. – Ne haragudj, Jencikém! Nem bírom ki – majd újra hangos hahotára fakad, a hasát fogja nevettében, közben a fejét rázza. – Hogy te mekkora egy címeres ökör vagy, Jencikém! – röhögi, és már vele nevet a közönség is. Jenő meglepve körülnéz. Alig hisz a szemének. Lilla kétrét görnyedve kacag, közben a szeme alá fekete csíkokat húzva törölgeti a könnyeit. Lajos a tenyerébe vihog, a rendező majd’ lepotyog a székről nevettében, és még a kameramanok válla is rázkódik a visszafojtott röhögéstől.

– Jencikém, imádunk, szeretünk, de te egy állat vagy! Nem hiába vagy te a visegrádi remete! Már akkor is csak az íráshoz volt szemed, máshoz nem!

– Miről beszélsz?

– Hát, te még mindig nem tudod? Én már hosszú évek óta a másik csapatban játszom!

– Mi vaaaan?

– Én meleg vagyok, te idióta! Forró, mint egy izzó vaskályha! Ezt már akkor is tudta mindenki! Neked is célozgattam rá, de amilyen hülye voltál, nem vetted a lapot! – Bélán ismét eluralkodik a röhöghetnék.

– Te is tudtad? – néz most már hitetlenkedve a mellette pihegő Lillára az egyre sápadtabb Jenő.

– Persze, néhány éve tele voltak vele a bulvárlapok! Az első magyar celeb, aki nyíltan vállalta. Mindenki erről beszélt. Csak az nem tudott róla, aki a Marson élt. Meg te, te, visegrádi hülye remetegyerek, akinek derogál a bulvár. Mert te nem piszkítod be a kezedet „azzal a szennyel”, ugye? – Lilla most már gúnyos, szikrázik a szeme, örül, hogy fájdalmat okozhat a Jenőnek.

– És ott a vécében? – néz egyre bizonytalanabbul Jenő Bélára

– Ááá, leszakadt a gombom, Zsuzsát kértem meg, hogy segítsen megvarrni, mert a többi nő már nem volt olyan állapotban. Az a kurva gomb azonban kiesett a kezemből, beleesett az egyik gatyaszáramba, Zsuzsa azt segített kihalászni. Ekkor léptél be te. Én meg akartam magyarázni, de te elviharzottál, és soha többé nem álltál szóba velem. Zsuzsától tudom, hogy őt is elhajtottad. Ezért? Komolyan ezért? – Béla őszintén nem tudja eldönteni, hogy most sírjon vagy nevessen.

– Miért? Mire gondoltam volna szerinted? – indulatoskodik Jenő, de végül szomorúan lecsüggeszti a fejét.

– És ezért nem vetted át a Kossuth-díjat? És ezért nem írsz azóta sem? – Béla most már szinte suttog. Őszinte szánalom tükröződik a szemében.

– És ezért nem akarsz feleségül venni? – kérdezi most fátyolos hangon Lilla. Jenő erre azonban már határozottan felnéz.

– Nem. Az teljesen más történet!

– Jenőkém, hogy te mekkora egy barom vagy! – ingatja a fejét mosolyogva Béla, majd jólismert showman-ábrázatát magára öltve felpattan, és a kamerába harsogja: – Kedves nézőink, Önök a Béla Show-t, a páratlan váratlanságok műsorát látták! – A nézők őrjöngve éltetik Bélát, a tapsorkántól alig hallani a hangját. – Ha kedvük van, váltsanak jegyet, vegyenek részt személyesen a műsor felvételén. A jövő héten vendégünk lesz az a magyar híresség, aki közel a nyolcvanhoz immáron másodszor ejtette teherbe hatvan évvel fiatalabb barátnőjét, és csak itt, csak Önöknek vall botlásairól a bankrabló celeb, a táncdalfesztiválok egykori ünnepelt csillaga, akit végül 102 éves édesanyja internetes blogbejegyzései buktattak le! Tartsanak velünk akkor is! És ne feledjék: nem ígérhetek mást, csak drámát, szerelmet és könnyeket! Tartsanak velem a jövő héten is! – Majd kezét az immáron mosolygó Lilla felé nyújtja, és egymásba karolva, integetve távoznak együtt a színről.

Jenő még mindig a fotelben ül, és a két térdére könyökölve meredten bámul maga elé. A reflektorok kialszanak, Lajos kikapcsolja a tapsgépet. A nézők lassan szedelőzködnek. A kövér nő várakozásteljesen megrebegteti még a pilláit, de szomszédja már nincs sehol. A nő megvonja a vállát, és a kijárat felé indul. Nem adja fel. Egyszer csak összejön valakivel. Ha nem most, majd a jövő héten. Vagy az azutánin. Vagy…