Ma volt az utolsó munkanapom a cégnél. Szombat, vasárnap még beleszámít a jogviszonyba, bármi történhet velem, de nem történik, nem fog történni, kizárt. Nem küldtek el, magamtól megyek, hová, még nem tudom. Élvezem a szabadságot, egy ideig biztosan. 20 éve dolgozom, van lakásom, van feleségem, kocsim nincs, csőlátásom annál inkább, válaszolom a kérdésre, ha megkérdezi valaki, miért járok gyalog. Mindenhova gyalog megyek, más világot látsz kintről, mintha benn ülnél a kaszniban, és laza, de határozott mozdulattal fognád a kormányt, nyáron is kesztyűben, közben könnyedén váltanád a szót a melletted, vagy a hátul ülővel. Még arra is maradna időd, hogy élvezd a tájat, ami eléd kerül, rohan, mert rohan, a sebesség rabja vagy, és nemcsak hétvégén, hanem munkádhoz kötötten, napközben is. A barátom, akivel több mint 30 éve ismerjük egymást, és egy névnapunkat sem hagynánk ki, imádta a Citroen 5-ösét, Finnországba is azzal mentünk nyaralni, a fenyőerdőbe úgy ment be, hogy rá sem nézett a térképre, kanyarodtunk balra, kanyarodtunk jobbra, hol egy kisebb, hol egy nagyobb tavat hagytunk magunk mögött, csodálkoztam, hogy a fenébe tudott a főútra kilyukadni, több mint egy órán át kocsikáztunk, közben megálltunk fürödni, ahogy a finnek is tették.

Könyvelőirodában dolgoztam, az irodát csak akkor hagytam el, ha mennem kellett az anyagokért vagy az APEH-ba. A kettes villamossal jártam, ilyenkor én is szemlélődtem, néztem az arcokat, leginkább a nőkét.

A madárvilágban a hímek viselnek pompázatos tollazatot, hódítás céljából. Az emberek világában fordítva van. Hihetetlen, hogy egy sál, egy redikül, garbó színe mennyire tudja

vonzani a szemet, férfiét és nőét egyaránt.

Főnököm igyekezett visszatartani, nem járt sikerrel. Pihenni akarok, feltöltődni és valami mást csinálni, kiszakadni a számok világából – feleltem a „mit fogsz csinálni” kérdésére.

Hogy mit is végeznék szívesen, nem árultam el. Anyám beteg, akire a húgom vigyáz, nehezen jönnek ki egymással, a sógorom is allergiás anyámra, akit már két unokája is kinevet, kihasznál. Anyám, ameddig bírta, mindennap maga ment a boltba vásárolni, készítette a reggelit. A bicikliről akkor szokott le, amikor leesett róla, felhasította a vádliját, 70-en túl nehezen gyógyul a seb, akárcsak az övé. Lámpáznia kellett, hogy javuljon a csúnya, vöröses vágás.

M. özvegy volt. Több mint tíz éve, hogy ismerjük egymást, a férje egy éve halt meg, M. tartotta férjében a lelket, a férfi már rég feladta volna a kilátástalan küzdelmet a halállal szemben, ha nem M. van mellette. A csontsovány beteg szemében különös tűz égett, ha M. feltünt közelében. M.-t lelkiismeretfurdalás gyötörte, korábban mindketten házasok voltak, de csak másféléve költöztek össze, akkor, amikor elváltak házastársuktól. M. akarta így. Puritán volt, a skorpió jegyében született, semmit sem szeretett feladni, küzdött, harcolt, és szíve teljesen az általa imádott férfié volt. M.-mel sokat beszélgettünk férje halála után, az irodában

egy szobába kerültünk, volt időnk lélekbúvárkodni, megfért az a számokkal.

Hogy most kimérten lépek, lazán és ruganyosan, élvezettel, az idő nem számít, csak a mozdu-

latok harmóniája, ahogy a test visszajelez, rendben, járj így, veled vagyok érzést - M.-nek köszönhetem.

Észre sem vettem, hogy már nemcsak ösztönösen vonzódom M.-hez, hanem otthon sem tudok nem rágondolni. Feleségem nem értette, mire ez a nagy hidegség, szótlanság, van valakid – kérdezett rá minden gyanú nélkül. Hogy a fix állásomat otthagyom, nem akarta elfogadni, bolondnak tartott, álmodozónak. Én, egy könyvelő lennék az álmodozó?

M. könnyedén visszaverte közeledésemet, kerek-perec megmondta, csak jóbarátnak tart,

és nem tud elszakadni férje emlékétől. Ha felhívtam mobilján valamilyen ürüggyel, volt, hogy nem vette fel azonnal, de később visszahívott, és elárulta, férje idős szüleit látogatta meg, gondoskodik róluk.

Hogy nem érez irántam semmit, kezdtem elfogadni, de mindig bujkált bennem annak érzése, hogy már van valakije. Nem lett volna pofám rákérdezni, igaz-e, amit gondolok.

Hogy most mit érzek? Írhatnám a falra is, bárkinek. Ez lenne a graffitti, csúnya is, ronda is,

Csak néha élvezhető. Nyilvánvaló, hogy nem belém szerelmes. Csípi a szemét, elfogadja, kis flört az egész.

Már csak néhány napom volt vissza, amikor M. pénteken szabadságot vett ki, mondván, fáj a torka, köhög, kihasználja, és lazít egy kicsit.

Hétfőn kontyát lebontva, hosszú szőkésbarna haját lobogtatva lépett be a szobába. Csak szemem sarkából néztem rá, gyomortájékon valami ideges borzongás fogott el, üdvözöltem, az utódom is megjött már, aki szintén nem volt ismeretlen, egy éve ment el a cégtől, most újra visszajött. Ebédidőre járt, M. nem tudott az ebédlőben enni, mert az tele volt, így az

íróasztalánál evett.

Porlevest melegített magának, sosem láttam még porlevest enni, mindennap hozta magával az aznapi adag levest, amit otthon főzött, leveses vagyok – hangsúlyozta ki többször is. Most nevetve mondta, nem volt kedve főznie sem pénteken, sem szombaton, vasárnap meg nem is szokott, a hűtőből vette elő a rizseshúst is, nem kellett bajlódnia vele, gyorsan meg tudja melegíteni. Miközben evett, és néha megszólalva magyarázta, hogy mit és miért eszik,

zavartan az ételre, előbb a levesre, majd a rizseshúsra koncentrált.

Karácsonyra küldtem neki egy képes üdvözlő lapot, amelyen különböző filozófiai, morális,

szabadszellemű érzéseket sugalló szövegek voltak.

Az utolsó nap benn voltam a főnöknél, el sem tudtam búcsúzni M.-től. Meglepődtem, hogy felhívott, zavaromban azt feleltem, hogy én is hívni akartam. Igaz, nem hívtam.

A mai napig nem hívtam fel. Nem is fogom, akkor sem, ha lesz mobilom, nincs miért.

Hétfőtől hódolhatok annak, amire mindig is vágytam, hogy most e néhány sorban magára ismer, nem zavar, de mégis, zavar, hogy a porlevest utálom, rizseshúst sem ettem gyerekkorom óta, és ezt nem mondtam meg neki, nem volt bátorságom. Más nem zavar, csak ez.