J az utca túloldaláról meglátta a Fiesole antikvitás fakó tábláját. A hóesés közepette remegő kezével alig bírta a félig meglévő cigarettáját a szájához tartani. Egy rövid slukk után zavartan nézett körbe az utcán, majd megindult a régiségbolt lejárata felé. Még egyet szívott a cigijéből, majd elhajította a csikket. Levette kapucniját, lehajolt és belépett a régiségboltba.

- Jó estét! – köszönt J, miközben az ajtó még csilingelt.

De a vastag láncot viselő, kövér, ősz-torzonborz ember csak meredten nézett aranykeretes szemüvege mögül J-re.

- Ezért jöttem! – és J egy papírfecnit mutatott az eladónak.

- Egy pillanat. – mondta az eladó és eltűnt a helység hátuljában lévő műanyag ajtófüggöny mögött, aminek lelógó gyöngyei kakofón hangversenybe kezdtek egy ingásórával.

J az órájára nézett, majd hirtelen a bejárati ajtóra, miközben a fecnit visszacsúsztatta a zsebébe. De ekkor már vissza is jött az eladó.

- Itt van! – és egy feltűnésmentes mozdulattal egy barna tégelyt nyújtott J-nek, aki anélkül, hogy szemrevételezte volna zsebre vágta azt.

- Itt pedig az összeg, amiben megállapodtunk. – nyújtotta kezét J, amiben néhány színes papír volt.

Az eladó bólintott.

- Minden jót! –vette kapucniját J, az eladó helyett a csengő válaszolt.

A sötét utcára kilépve J elengedett egy a sötét ellenére is gyanús külsejű férfit. Összedörzsölte tenyereit. Zavartan körbenézett, majd azt mondta csak magának, de hangosan.

- Csak három sarok… - majd ismét körbenézett, hogy hallotta-e valaki.

Végül elindult az utcán. Valamelyest felerősödött a szél, az úttest fölé kifeszített sárgafényű lámpák himbálózni kezdtek. Nem tett meg 30 métert, de hátranézett. Valaki jött mögötte. Azon nyomban átkelt az úttesten, igyekezetében a macskakövön majdnem hasra esett. Majd miután elérte az első sarkot egyenesen folytatta az útját. Elkezdte kicsit gyorsabban szedni a lábát, de pár méter után lassított. Közben a havazás láthatóan erősödött. A következő sarok előtt hátranézett. Egy lélek sem volt mögötte, egyébként is a belvároshoz képest szokatlanul nagy volt a csend. Ennek ellenére, vagy épp emiatt, zavartan gyújtott rá egy staubra, még mindig a háta mögött hagyott utat kémlelve. Egy hosszú szívómozdulat után ismét menetirányba fordult, majd a sarkon balra el. Az erős szél a most az arcába fújta a már szakadó havat. Hogy ismét cigarettájába tudjon szívni J-nek kicsit oldalaznia kellett, de így legalább a háta mögé tudott pillantani. Nem látott senkit, aki gyanús lett volna. Borostás harmincas arcára úgy tapadt rá a hó, mintha porcukor lett volna.

- Már csak 100 méter… - mormolta maga elé, de most nem nézett hátra. Egyre biztosabban haladt. Még egyet beleszívott a cigijébe, majd maga előtt az utca túloldalán egy kapualjra meredt.

Ekkor a háta mögött szirénázni kezdtek. Ijedten fordult hátra. Egy rendőrautó volt az, éppen a sarkon fordult utána. J megállt, és a ház homlokzatához simult. A villogó-vinnyogó kocsi lassítás nélkül ment el előtte, J mégis döbbenten állt pár pillanatig. Majd lassan lépkedve ismét nekilódult, tekintetét megint a közeledő kapura szegezve. Amikor szembeért vele megállt. Nem volt akármilyen kicsi üvegablaka sem. Éppen tüdejébe tartott egy pár milligrammos károsanyag-felhő, amikor látta, hogy nyílik a kapu. Körülnézett, átfutott az úttesten, eldobta a dekket, és a házból távozó mögött a lábfejét éppen a becsapódni készülő kapu elé tudta tenni. Kilendítette a nagy ajtót, és gyorsan becsukta maga mögött. Majd a sötétben megbújva hallgatott. Semmi mozgást nem hallott, pedig addig várt, amíg a szeme meg nem szokta a sötétet. Nem gyújtott villanyt. Ahogy csak bírt elkezdett rohanni, de arra is figyelt, hogy ne keltsen zajt, fel a magasföldszintre, majd az elsőre, végig a gangon. Majd megállt arccal az udvar felé, a falhoz simulva. Kicsit lihegett, még mindig nem hallott senki mást, majd becsöngetett a tőle balra eső ajtón. Az ajtó üvegén gyenge fény szűrődött át, majd motoszkálás, és a biztosítóláncot becsúsztatták az ajtóba. Nyílt az ajtó. A félhomályban is látszanak a karikák a sápadt szemek körül.

- Csak te vagy?! Nyitom!

- Szia! – lépett be J a konyhába.

- Hello! – köszönt a sápadtnak fáradtnak, és éhesnek tűnő lány. – Hoztad?

- Különben nem is jöttem volna! A család?

- A férjem és a gyerek a nagyszülőknél. Éjfélig nem érnek vissza…

- Remek! – először csillant fel J szeme az este folyamán. – nem szeretném, ha közben meglepnének…

- Nem fognak. – mosolygott a lány. – előtte kérsz valamit inni?

- Nem köszönöm. Tőlem akár kezdhetjük is!

- Nekem még kicsit készülődnöm kell. De menj nyugodtan előre!

J ledobta kabátját egy székre, majd tétován lépett a nappaliba. Villanyt gyújtott, körbenézett a sárgás fényben. A dohányzóasztal mellet, a parkettán észrevett egy zöld tégelyt, és leült elé. A lány ekkor lépett a háta mögött a szobába.

- A tiéd hol van?

J a bal válla felett ránézett és előhúzta a zsebéből a barna tégelyt. Felmutatta és a lányra mosolygott.

- Itt van! – magabiztosan erősítvén meg testbeszédét.

A lány J-vel szemben leült a földre.

- Akkor kezdjük! – vágta rá a lány határozottan.

- Tisztelt hölgyeim és uraim – kezdett rá rekedtes hangon, mintha valakit utánozna J – kedves nézőink, az 1984-es magyar kupa döntőjét láthatják. – miközben a tégelyekből gombfocijátékosok bújtak elő. – Zöld szerelésben a favorit Győri Rába ETO, - ekkor már görnyedten a csapatokat rendezték – barnában pedig a másodosztályú Siófoki Bányász, ami valljuk meg nem kis meglepetésre búcsúztatta az elődöntőben a Tatabánya együttesét. – és ekkor már remegett a csillár annyira belemelegedett a kommentárba J.

Végül előkerült egy labda is, és a dohányzóasztal aljáról a két kapu. És a lány nevetett miközben J felsorolta az összeállításokat.

- Kezdhetsz, húgi! – rikoltott J még mindig rekedten, miközben a lány arca már bíborvörös volt a nevetéstől.

Az igazság az, hogy J viszonylag jól tudta utánozni Vitár Róbertet.