Szokványos belvárosi kép: alul a hajléktalanok kartondunyhái, feljebb a galambürülékkel teli ablakpárkányok, a szürke falak felett pedig a nyurga kémények. Kihalt a város, apránként elenyészik a zaj, elhalkul az autódübörgés, helyébe az éjszaka neszei lépnek: a templomóra ütése, a kocsmák zsivaja, a rozsdás kapuk nyikorgása, egy féktelen kutyaugatás a távolból. Női lelkemben évtizedek kakofóniája szunnyad el. Beleharapok a néptelen peronon a tegnapi szendvicsembe, a város túl felét is felébreszti a roppanás.

Csörögve érkezik egy villamos, puhán indul tovább, fent görcsösen markolászom a fogantyút, a mocskos ablakon nem szűrődik be semmi a sápadt körút viaszfényéből. A lámpasugár elfolyik, a sűrű sötét foglyul ejti a sárga szerelvényt, megsemmisül a való világ, kezdődik az asztrális utazás.

Az üres jármű megáll, nesztelen nyílik egy ajtó, ijedten elillannék, de három ifjú száll fel, átnéznek rajtam, mint egy láthatatlan emberen. Hozzászoktam már. Ismerősök: a múlt barátai.

Több is volt az, mint barátság. Jöttek a fiúk a zűrzavaros életemben egymás után. Mindig jól szórakoztunk a táncos bulikon, ha a barátnőm elkezdte híresztelni a csajok után epekedő pasiknak, hogy mennyire magányos vagyok, és minden vágyam egy kellemes flört, hát megkaptam; úgy ragadtak rám, mint légy a papírra. Lett is mindjárt három srác egymás után.

Most hallom, amint hencegnek a másik előtt, valójában milyen pompás szeretők, a világért se vallanák be, hogy vele, az akkor húszéves lánnyal egyikük sem hált soha. Akkoriban koldultam a figyelemért, hát tudattam velük egy „terhes vagyok” című közönséges álhírt, és aztán tartottam a lelkem és a markomat kilenc hónapig. A végén már mind meg volt győződve saját apaságáról. De jó élet is volt az…

Újabb megálló. Az ex-férj és a volt szerető töltött nadrággal lépnek fel. Egymás árnyékai csupán. Ők sem vesznek észre. Önkéntelenül is az ujjamra nézek, látszik az aranygyűrű helye, tegnap óta zaciban van. A férjem úgy kezdte rövid életű házasságunkat, hogy titokban kicserélte a kedvenc ruháimat két számmal nagyobbra, hátha nem költök többet méregdrága fogyasztószerekre.

Kapcsolatunk elején minden jóízű szeretkezés után egy ezrest dugtam a malacomba. A házasságot követően aztán ugyanennyit vettem vissza belőle, ha még mindig jól esett a szex. Nem nagyon akart fogyni a megpakolt perselypénz az istenért se.

Az uram esténként mindig tövig nyomta a gázt, én meg rendre hirtelen kapcsoltam vissza, hamar tönkre is ment a motorja. A tudtom nélkül fogadta fel – na nem pénzért, sokkal inkább zsarolásból – a szőkét, mint szeretőt, hogy az gyerekkel ajándékozzon meg engem, ha már neki nem lehetett. Akkor már nem szerettem, nem számított már nekem, jókor jött az a deltás szőke. Pillantásától majd’ leolvadt rólam a melltartó, hát hatalmas elánnal csaptam a kalandba. Olyanok voltunk, mint Micimackó és Malacka: ő nyalogatott, mint egy mézes csuprot, én meg visítottam hozzá.

Megdobban a szívem: két komisz, de édes kölyök pattan fel, dübögve rohannak végig a szerelvényen, új nekik ez a játék. Manapság már ritka vendég mindkettő a szülői házban, rég kirepültek, egy ötvenes mama nem mutat jól az utcán meg a suliban, hát még egy rokkant nagyi.

Talán az utolsó megálló. Közeleg a pokol kapuja, rég elvesztett, üveges tekintetű apám zötykölődik karnyújtásnyira tőlem.

Az egész világ összeesküdött ellenem. Olyan lettem, mint a hangját vesztett énekessztár. Hiába kiáltom, hogy hallóóóó, az nem hatol el a külvilághoz, szétbomlik a levegőben, csak a saját fülemben visszhangzik.

Végállomás? Mindenki lecammog, léptüket elnyeli a puha talaj, én meg megyek a múltam után. Teljes a csend. A hatos villamos nullásra vált, kihunynak a halvány izzók, fantomként gurul tovább a semmibe.

A téren mozgólépcső: nyugodt alakok leszegett fejjel jönnek szembe, amint mellém érnek megtorpannak egy kicsit, de semmi több. Elől a szélhámos főnököm, aki tegnapelőtt rúgott ki pusztán a korom miatt, aztán az évekig rám pikkelő tanár elvtárs, dagadt borítékokkal teli zsebbel a hibás diagnózist adó doki, a csaló kereskedő, a packázó hivatalnok, a gonosz szomszéd, a pénzéhes háziúr, mint megannyi szellem tűnnek elő. Éjfél. Hív a sorsom.

Ismerős környék. Éjszakai piac a folyó mellett. Gyertyák százai lobognak a paradicsomok között, vörösre festik az arcokat. Csak a Duna vize lötyög hamisan a közelben; mintha óceán lenne, a távolba vész. Az eladó én vagyok. A vevő is én vagyok. Saját magamat árulom, hogy letisztítva a gonosztól, csupaszon, áron alul vehessem majd vissza.

Teli asztal csábít. Fürtökben sorakoznak az egzotikus gyümölcsök, hatalmas tányéron íncsiklandozó, szeletelt libamáj, zsírban úszó lacipecsenye, marhapörkölt zöldpaprikával, fokhagymás kolbászkarikák, a foszlós kalács mellett pedig egy palack bikavér sejlik. Rotyog a paszulyos, lucskos káposzta, reped a jófajta disznótoros. Maga a boldogság mutatkozik itt a vérvörös abroszon. Egy boldog(?), unott képű család figyel sóváran, addig se egymást nézik; egy padon a heti nyertes öttalálatos lottószelvény hever, a Mennyország aranykulcsa óriási súllyal nehezedik rá; a távolban egy fehér lovon tinédzserszerelmem ül, őt látva extázisban figyelem a körülöttem lévő világot, az arcokat, a víz csapkodását.

Választania kell, most azonnal! Utoljára az életben.

Váratlanul a fényes szőrű paripára pattanok, remegve kulcsolom át az ifjú karcsú derekát. Vágta a mába, a boldog ember mindig azt lesi, nem kíváncsi a múltra, a jövőre. Újra fiatalnak érzem magam, lobog selymes, hosszú hajam, hiszen az első szerelemnek sosincs igazán vége. Buzog a vérem, akár egy vad folyam. Talán visszakapom női mivoltom.

Eszembe jut: egyszer nagyon régen, talán irigységből azt jósolta nekem egy koros javasasszony: „a szex csak üres időtöltés lesz az életemben”, remélem reggelre csak azt tudom neki mondani, hogy a rengeteg üresség közül mégiscsak ez a legjobb. Behunyom a szemem, és elképzelek egy verőfényes délutánt, egy gyönyörű tavaszi rétet, a csalogányok csivitelésétől hangos sárga repcék ölelésében egy baldachinos szerelmi fészket, mindenfelé saját világom teremtményeivel.

A paripa hatalmasat szökken, és én csak annyit tudok kinyögni az engem bámuló múltam felé: majd küldök nektek egy képeslapot.