Rászánja magát a műtétre, az appendix feleslegessé vált. Készül erre a napra és rendesen parázik. Még sosem operálták, kórházban sem járt születése óta. Karcsú, szőke bombalány, amúgy filozófiát tanul, de inkább táncosnőnek való. Szóval kórházba indul.

Az egész utcát betöltő épület kapujában, fogatlan néni avas tökmagot árul. Elfordul. Még a tökmagevés is kecsegtetőbb, mint ez a rohadtmoha színű épület, az utca sarkán. Köszörüli a torkát, vakaródzik, majd rájön, hogy nem is fáj a hasa. A homlokát tapizza, láza sincs már. Az egész, szóval ez az egész ideg alapon van, pszichésen, meg a stressztől. A vizsgák miatt. Belép a kapun és óvatlanul belenéz a bejárat melletti tükörbe. Olyan a képe, akár egy áramütöttnek. Ez persze baromság, mert fogalma nincs, hogy néz ki egy áramütött. Szóval rettenetesen, ijesztően másképp néz ki, mint általában. És akkor ez totál elég ahhoz, hogy beszarjon. Ugye az ember bármilyen is, fiatal, hosszú combú, ha egy ilyen helyre érkezik, beijed.

Bő félóra várakozás az ablaknál. Hiperszőke, ondolált fejű, közönyös nő le-lecsap a számítógép billentyűire, somlóit fal, csak úgy félvállról, nylon kanállal, és az adatait rögzíti. Közben kolleganőinek sminktanácsokat osztogat. Szeme vastagon feketével mázolt, itt-ott szétfolyva. Akár két sárfolt. A hosszas adatrögzítés után a lány vizsgálatra indul.

A szűkre méretezett folyosó, a váró. Tömeg. Kétoldalt, padokon ülnek az emberek, maguk alá húzott lábbal. Ő állva marad. Nem óhajt beszédbe elegyedni senkivel, semmi köze az itt ülőkhöz, fiatal, tűsarkút hord, leszólítják és krónikus a vakbele gyulladása. Nem akut. Krónikus. Egy öreg bácsi sokáig, lazán köhög. Arca sárgás. A vakbeles lány maga elé néz , szoknyáját rángatja, rutinműtét, húsz perc. A szemben ülők merev arccal bámulnak a pofájába. Méricskélik. Nem akar ideges lenni. Semmi az egész. De altatni fogják. És előtte kardiológushoz kell mennie, szorul a gyomorszája, és mintha segítséget remélne valahonnan, oldalra néz.

Arrább, pontosan a liftajtó mellett, odagurítva áll egy hordágy. Ebben semmi nincs, kórházban hordágyak vannak, itt-ott, amott. Csak ezen egy ember is van. Nemét nem lehet eldönteni, fél oldalra fordulva van ott. A fekszik nem megfelelő kifejezés. És ő, a beteg, aki rutinműtétre érkezett, látja ennek lénynek a pelenkából kilátszó seggét. Mindkét gyerekkar-vékonyságú combja egymásra dobva, hanyagul, mintha csak úgy lehajította volna valaki, valahonnan. A lány megrémül. A mellette ülő nénihez fordul, megkérdezi, hogy az ott egy halott. Amaz legyint, sípoló hangon szól, él az, tessék nézni, lélegzik!

Jó, ő megnyugszik. De a néni végre szót kapott és elmeséli, hogy a beteget itt felejtette a mentő, és most alszik. Meg hajléktalan. Erre neki meg eszébe jut az apja. A szeme. Véletlenül szállították át az onkológiáról, az idegosztályra. Zavaros, kérdő tekintete. Nem, nincsenek tiszta pillanatai, nyugtatgatja az orvos, aki naponta hatvan cigarettát szív, pálinkát vedel. Apja csak maga elé néz, nem eszik, meghal. Fogatlan betegtársa csont-csuklójával az üres ágy felé bököget, odalenn van a hullaházban, mutat előre, az ajtó irányába. Juli nénje is berobban agyába. Mindig lekváros pirítóst evett nála. Senki nem tudott olyan ribizli-lekváros pirítóst adni, finom kapucínerrel. Aztán egy kicsit legyengült, két éve, tavasszal, és bevitték egy hétfőn, feljavítani a kórházba. Pénteken meghalt. Kérdi anyját, mi baja volt Julinak, az meg csak vállát vonja. Műhiba. Táskáját határozottan hóna alá szorítja, feláll, és tűsarkaival kopogva a hófehérre sikált, mozaikkal kirakott folyosó vége felé indul. Tábla az ajtón. Főnővér. Kopogás nélkül nyit be. Ideges, zsíros egyéniségű asszony lép ki. Azt kérdezi, maga mit akar, és ettől a kérdéstől arca összetörik, mintha egy csavar, vagy szög elromlott volna benne. Az a nő, ott a hordágyon, le fog esni, próbálkozik a lány. A nővér felhúzza kitépkedett szemöldökét, arca helyre pattan. Hisz az nem is nő, hanem férfi, feleli. És nem fog leesni. Begurul ezen, de nagyon, félrelöki a lányt, krónikus appendixével együtt, majd villámgyorsan átcsörtet a folyosón, belerúgva minden várakozó beteg lábába. Igen, hát kicsi a hely, a főnővér helye. A váró helye. Az egészség helye. És kiált a bedühödött kórházi némber, hallja maga, hordágyas, tartsa a lábát rendesen, mert nagy baj lesz!

Neki meg az apja jut eszébe újra. Vajon vele is így bánt el egy csavarral biztosított képű, vastagderekú? De még nincs vége ezzel. A csavaros arcú megfordul, és hetykén szembeáll vele. Azt mondja, magának ehhez semmi köze. Igaza lehet, valóban nincs, szégyelli el magát a lány, és félrehúzódik, vénáira gondolva. Ki tudja, végül elaltathatja és hordágyra is kiteríttetheti, végleg. A sok beteg a padlót tanulmányozza aprólékosan, néha köhintenek egyet-egyet. Elmegyek innen, gyűrögeti a táskáját, mintha kapaszkodna abba, aztán sóhajjal kihúzza magát, gyerünk. Ő következik. Vajon annak az embernek ott a hordágyon van vakbele? És mije van még, amiért behozták?

A papírjai a földre zuhannak, összeszedi. Ahogy hajol, a miniből kilátszik a feneke. Már ketten vannak a helységben, kiknek kinn van a hátulja és íme, ifjú medikus csettintget mögötte.

Az orvos hidegen kikérdezi gyerekkori dolgairól, himlő meg hasonlók. Azt mondja, műtét, jövő kedden. Addig gyomortükrözés, kolonoszkópia, irigoszkópia, bronhoszkópia. Vastagbéltükrözés. Odakinn, nem messze a hordágyastól, leszédeleg egy padra. Másik néni, ősz haj hálóval leszorítva, vértelen szája alig mozog, tolószékben ül és nyugtatgatja, ki lehet bírni. Neki már hatodszorra csinálják. Csak az a baj, hogy nem adtak enni, és beszedettek vele valami hajtót, amitől percenként maga alá csinált, mert hogy futni a vécé felé, azt nem tudott. És büszkén mondja, hogy ő is arra vár. De a lány nem arra vár. Ő vakbélműtétre jött. A nénike nem hagyja magát, akkor is elmagyarázza, hogy feneke lyukán feldugnak egy csövet és levegőt pumpálnak bele. Semmiség az, legyint, de nagyon gyenge lehet szegény, keze akár egy madárhulla zuhan alá. Belenéznek egy csövön keresztül az ember beleibe. A fenekébe nézni. Papírjait sokáig rendezi a lány, zizegnek, babrál a táskával, cipőjét igazítja. Aztán odalép a hordágyashoz. Amaz ránéz. Inkább csak felé. Barna szeme van, bajusza kócos, arca cigarettahamu-szín. A lány megkérdezi tőle, hogy érzi magát. Az ismeretlen hamuképű nem felel, egyik keze moccan csak, egészen aprót. Vagy nem. A lány ügyetlen mozdulattal megigazítja a pokrócot rajta, amikor mellé lép egy sztetoszkópos srác. Faggatni kezdi, hogy miben segíthet. Azt feleli, hogy semmiben, de az apja, nos, itt felejtették a mentősök ma reggel, és legyen szíves intézkedjen. Minél hamarább. Aztán megcélozza a szemközti bárt. Megőrül egy Martiniért. Marhabélszínt kíván, átsütve, és vörösbort. Pokolian éhes. A műtét elmarad.