Már a buli legelején tudható volt, hogy előbb-utóbb elszabadul.

Jött mindenki, aki elérhető volt, majd azok is, kiket addig elérhetetlennek hittek. Kora este még csak csendes, jól nevelt világmegváltást kezdeményeztek körbezsongva a konyhaasztalt, később lassú tűzként terjeszkedtek a hátsó szobák felé. Kopogó szemű bulihuligánok kiéhezett serege kutakodott a spájz kulcsa után, mikor rátaláltak, a magasba emelték, légypiszkos villanykörte vonta dicsfénybe fejüket. Nem ejtettek foglyokat. Volt, aki az éjfélt sem várta meg, pontban tízkor titokzatos mosollyal ajkán a repedezett porcelánkagyló peremére okádott. És borult az agyvelő és vele borult minden, térbeli helyzetük meghatározhatatlanná vált, vagy ők maguk váltak meghatározhatatlanná terükhöz képest. Most, ahogy napfénnyel töltekezve a padlón gubbaszt és báván néz végig a romokon, eszébe jut, hogy érzékelte a töréspontot: odakint, mintha a pusztulás előhírnökei lennének, felrobbantak az első petárdák, a vakolathiányos plafon egy újabb darabja hagyta el magát, és aztán fém sikoltott fémen, üveg csattant csonton, a forgatag mozgásba lendült, a helyzet kezelhetetlenné vált.

- Boldog újévet mindenkinek! – harsogja a túl lelkes riporter a kétséges helyzetű tévében, mely végre megadja magát a nehézkedésnek, és a padlóra zuhan az üveglapú dohányzóasztal pereméről, ahol eddig billegett. A riporter szürke sistergéssé változik. A fiú köhécsel, majd hanyatt fekszik. A lány begörbített lábujjaira pillant, a lányéra, akibe éjszaka szerelmes volt, és akinek arcára álmában valaki nagy, vöröslő, megtépázott hátszínt terített. A cafatot leveszi a lányról. Még lélegzik. Már nem szereti.

- Próbálj meg ráközelíteni. – két lesoványodott, összeaszott véglény áll az ajtókeretben, egyikük vállán kamera, a másik instruálja, nevetnek. Ő felmarkolja a hátszínt, hozzájuk vágja. Szétszaladnak.

Telefonja rövid körtáncot lejt a kopott parkettán, majd megállapodik, ő érte nyúl, kis híján az „olvas” opciót választja, de még időben észreveszi az üzenet küldőjét azonosító apró, digitalizált szívecskét. Halasztást kér: kikapcsolja a készüléket. Kapkodva felöltözik, a kilincsért nyúl, de nem bír ellenállni, vissza kell néznie. A lány arcának háborítatlan nyugalmát látva felmenti magát: nem történt semmi. Nem történhetett.

Mintha zuhanna, és nem létezne talaj, hogy becsapódhasson.

Kilép az ajtón, behúzza maga mögött. Nem hajlandó átgondolni. Szinte rohan át az előszobán, kifacsart csikkek és felmeredő üvegcserepek között, fejeket kerülgetve és kinyújtott lábakon taposva.

A konyhában ígéretes újoncok gyülekeznek: még egyiküknek sem vérzik a szíve.

- Boldog újévet mindenkinek! – harsogja a fekete csíkokba rendezett hajú riporter a képernyőn, és benne ez alaptalan, ám annál nyilvánvalóbb szomorúságot kelt, mintha elárulták volna. A tévéhez rohan, haragos mozdulattal kikapcsolja. Gondosan bevetett ágya szélére telepedik, kikapar egy szálat az Ő cigarettásdobozából, ujjai között forgatja, megszimatolja, de nem Őt érzi, csak dohányszagot. Rágyújt - soha nem dohányzott. Köhécsel, majd hanyatt fekszik. Repülőgép hajtómű robaja hasogatja darabokra a csendet. Türtőztetni próbálja magát.

Telefonjáért nyúl, a megfelelő szavakon gondolkodik, de nem léteznek megfelelő szavak, üresen kopog mind, beírja hát a legnyilvánvalóbbat, mintha minden mindegy lenne már. Elküldi az üzenetet, majd sorra veszi lehetséges teendőit, de semmit nem talál, amit érdemes lenne csinálnia. Nélküle semmit. Cigarettája a körmére ég, káromkodik, a csikket üres pezsgőspoharába ejti. Felül.

Kinéz az ablakon át a fehérségre, ahol nyomát sem látni már az éjjeli fényeknek, az égboltot szivárványosra festő éjjeli fényeknek, melyekben képtelen volt önfeledten gyönyörködni: ült az ablakpárkányon, onnan figyelte, ahogy odakint felrobbantak, majd aláhulltak a sistergő csillagok, egészen addig, míg minden el nem csitult és csendesedett, mert akkor újabb pezsgőt töltött magának, de nem tudott elcsendesedni.

Bensője mostanra kavargó érzetek örökösen forrongó üstjévé változott. Nem tétlenkedhet, de csak tétlenkedni tud. Felugrik, értelmetlen, dühödt köröket ró a szobában, majd íróasztala elé rogy. Bekapcsolja számítógépét, vadul csépeli a klaviatúrát, és lélegzete a torkában ragad egy pillanatra: ismeretlen címről ugyan, de új levele érkezett. Csatolás: video fájl. Remegő ujjai ismét cigaretta után kutatnak, rágyújt, mintha valami szertartást végezne el. Megnyitja.

Először nem is érti, mit lát a képen. Vakolathiányos plafon villan fel, aztán feketeség veszi át helyét, valaki feje ellenfényben, egy üveg, melynek falán mocskos ujjnyomok tülekednek, újra feketeség, túlvilági zajok, egy lány üvegtörmelék közt táncol rózsaszín bikiniben, feketeség, feketeség, feketeség, egy idegen fiú, aki nagyon, túlságosan hasonlít Rá, lassan, a lány előtt guggolva húzza le a rózsaszín bikinit, feketeség, sistergés, a padlón fekszenek, pózuk félreérthetetlen, a lány fején vöröslő hús-massza, a fiú föléje hajol. A cafatot leveszi a lányról, szerelmetesen mosolyog. Ismeretlen hang hallatszik:

- Próbálj meg ráközelíteni.

A fiú, akiről már kétség nélkül tudható, hogy Ő az, egyenesen a kamerába néz, gonosz vigyor ugrál ajkain, felnyalábolja a véres rongyot, és elhajítja. A monitor előtt bénán ülő lány úgy érzi, mintha egyenesen az arcába vágná. A kép végérvényesen elsötétül.

A lány mozdulatlan. Az üst kihűl, jégkockává töpörödik. Cigarettája a körmére ég: tűri, mert az olyan, mintha nem lenne egyedül.

A nehézkes, bűzös, fojtó melegség nem csillapodik, kegyelmet tőle hiába vár. Súlya van, és sűrű folyadék szivárog belőle ajkaira, tömíti el orrlyukait. Hasogat a feje, mintha patkányok kaparásznának agyvelején. Valaki beszél hozzá:

- Boldog újévet mindenkinek! – majd hangos dörrenés: a beszélő halott. A súly eltűnik róla, csak nyirkossága marad. Ajkait ismeretlen lehelet cirógatja. Újabb hang:

- Próbálj meg ráközelíteni.

Valami elmozdul, nedvesen csattan, ideges röhögés, lábak dobogása. Résnyire nyitja szemeit, látja az idegen hátát, körmei nyomát az idegen hátán, kapkodó mozdulatait, ahogy öltözködik. Gyakorlott az ilyesmiben, tudja, hogy a fiú vissza fog fordulni, lehunyja hát szemeit, lélegzetét is visszafolytja. Megvárja a zár kattanását, csak akkor ül fel, de világa zaklatott forgásba kezd, a patkányok megvadulnak a fejében, hányinger kerülgeti. Köhécsel, majd hanyatt fekszik. Tudja, hogy nem maradhat örökké mozdulatlan.

Mivel ruháit nem, csak a gyűrött, rózsaszín bikinit találja maga mellett, azt rángatja fel, melltartójával hosszasan ügyetlenkedve. Kitámolyog az előszobába, a konyhából hallatszó zajos vihogás kíséretében. Megbotlik egy fejben, szédül, de nem zuhanhat el. Bepillant a nappali ajtaján, ahol a kanapé tépett kárpitján valaki éppen éledezik: pislog, meglátja őt, mire sikoltozni kezd, majd újra elájul.

A fürdőszobai tükörbe nézve jön csak rá, mi okozta a riadalmat. Lemossa magáról a vért, megtörölközik, fogkrémet nyom sárga ujjbegyére, dühödt igyekezettel próbálja tisztára sikálni a száját. A kádban két meghatározhatatlan nemű egyed fekszik, összekapaszkodva alszanak a fehér teknő mélyén, meztelenek.

A konyhába botorkál, rábámulnak, a társalgás azonnal megszakad. Kávét tölt magának, felmelegíti, lerogy egy műanyag székre, és kortyolgatni kezdi. Némán nézik. Egy kivörösödött szemű fiú ráhajol, két tenyere közé szorítja az arcát, maga felé fordítja a fejét. Ő nem ellenkezik, készségesen nyitja ajkait, a fiú mosolyog, és hajába nyúl a csatakos húsdarabért, melyet ő nem láthatott. A cafatot leveszi a lányról. A magasba tartja. Nevetnek.

Ő felpattan helyéről, kávéját szorongatva rohan a vécébe, ahol azt kell látnia, hogy a csésze eldugult, egy használt óvszer ring áttetsző hullaként a vizelet és az azonosíthatatlan pépek felszínén. Nem törődik vele, föléje guggol, félre akarja csúsztatni a bugyiját, de zavartan konstatálja, hogy egész idő alatt félre volt csúszva. Nem maradhat tovább.

A nappaliba siet, ahonnan eltűnt a rémült fiú, csak két reszketeg, összeaszott véglény gubbaszt a számítógép monitora előtt, fel sem néznek, mikor belép. Lenyeli a kávé maradékát, amitől végre képesnek érzi magát a feladatra, hogy megkeresse ruháit. Miután rájuk talál és felöltözik, az előszobába megy, nem néz a konyhába, a néma fejekre.

Az utcát sima, világítóan fehér hótakaró borítja, vakítja a szemét, ahogy kilép a ház kapuján. Fejét lehajtja, csak csizmáit nézi, igyekszik az előtte távozó lábnyomaiba lépni, hogy ne kelljen még jobban összemocskolnia a havat. Nem gondol az estére, csak a járás műveletére igyekszik koncentrálni. Előtte, a hóban elhajított telefon hever, kijelzője végigrepedve, de így is el tudja olvasni az üzenetet:

„Szeretlek”

Ő megy tovább, nem áll meg, nem gondolkodik. Egyre nehézkesebben lépdel, egyre fáradtabbnak érzi magát, szinte csak vonszolódik, és tudja, hogy az új év nem jelent új kezdetet, és hiába próbálja elhinni, tudja azt is, hogy az üzenet nem neki szól.