A fotózás két óra múlva kezdődik. De végre ez nem rutin. Tamara megint kitalált valami hülyeséget és persze sikerült rávennie a csajokat is.

A hatalmas fotóstúdió felső emeletének üvegfalú irodájában Edina a fotós, hogy ne teljen üresjáratban a várakozás, az utolsó simításokat végezte a filmen. Time becomes visible jelent meg előtte a monitoron a cím, miközben lassan előtűnt a fekete blende után a kezdőkép. Zápor utáni réten, késő délutáni napsütésben csillogó nedves fűszálak között, a szuperközeli képet mutató kamera lassan jobbra mozdul. Egy vízcsepp erőset csillan – ez lehet hogy egy kicsit giccses, majd később kivágja – és megjelenik egy éti csiga éppen kifelé forduló apró szeme. Tapogatva kúszik be a képbe, miközben lassan nyit a kamera és meglátjuk a csigát gömbölyű házával együtt, amint lendületesen halad előre a vizes fűszálakat letarolva maga előtt. A szupermakró láttatja a csigaház redőinek szépséges struktúráját, amely a lágy fényektől a barna legfinomabb árnyalataiban játszik. Amikor a csiga a kép közepére ér, a kamera lassan a csigaház felső pereme felé közelít, és azon átnézve csigaházak egész sora tűnik fel. A sor vége a távolban már a homályba vész, ezért finom átélezéssel a fókusz végigfut a lassan mozgó csigaházakon. A kép nyit a kamera a magasba emelkedik, és meglátjuk a csigaversenyt, ami az eső utáni kertben összeszedett éti csigák között zajlik. A felgyorsított képkockákon tisztán látszik, hogy az egyenes vonalban egymás mellé rakott állatok közül, néhány csiga, sokkal gyorsabb a többinél, és míg a nagytöbbség, jobbra balra nézeget ők nyílegyenesen elindulnak az egy méterre kitett saláta felé. És az idő láthatóvá válik.

Negyven másodperc – gondolkodott hangosan Edina. Na jó, ha nagyon akarja egy perc, zenével együtt. Pont jó lesz ehhez a filmhez, amit Tamara kitalált. Fel akarta rázni a csajokat, akik negyven felé közeledve, szerinte egy kicsit veszítettek vadász szenvedélyükből. Pontosan előtte volt, ahogy egy éve a medencéje szélén, magából kikelve ordított velük, hogy ahelyett, hogy arról rinyálnak, ki miért nem dug a férjével, nézzenek már magukba, hogy hova tűnt az a bővérű brigád, amit az egyetemen alkottak. Tamara pszichológus lett, és kötelességének érezte, hogy minden évben egyszer felmérje barátnőit. A testi szerelem fő szószólójaként elkeseredetten tapasztalta, hogy a csajok manapság, maximum a flört szintjéig jutnak el valós, vagy vélt férficélpontjaiknál, ahelyett, hogy – ahogy azt régen is tették - fülledt szexeléssel töltenék szabad délutáni óráikat. Azután sokat ittak és már senki nem emlékszik hogyan, de az a megállapodás született, hogy egy év múlva csinálnak egy menyasszonyi fotózást Edina erre szakosodott műtermében, de úgy, hogy mindenki hoz egy pasit, aki nem a férje.

Jó bulinak indult de aztán eléggé begyorsultak ez események. A ,,nem férjek” hamar változásokat idéztek elő. Viki szerelmes lett az óvodában megismert elvált apukába, akinek ugyan van új nője, de még hezitál, a gyerekeik meg már igen jóban vannak. Kriszta gyereket vár az asszisztensétől, akit egy átborozott éjszaka után csábított el, tényleg csak tévedésből. Réka halálosan magába bolondított egy magához hasonló romantikus lelkizős figurát és most az önmaga által húzott határvonalon vergődik. Tamara meg röhög az egészen és a maga nagyvonalú eleganciájával rukkol elő választottjával. Ő most is szerelmes, mint mindig. Megfogadta egy öreg tanítómestere tanácsát: 5 évente csinál mást. Gyakorlatilag ötévente kicseréli az egész környezetét. Persze a férje marad. Ezen a területen nagyon konzervatív. Mondhatjuk, hogy ő a legsikeresebb kettős életet élő nő a csapatban.

Az esküvői ruhában való fotózás ötletét már régen dédelgette a társaság. Most, hogy Edina nagyon komoly fotós lett, csak egy telefonjába került bármelyik modell megszerzése. Mint Tamara mondta, amíg a gravitáció le nem győzi a testüket, örökítsék meg magukat álomszép menyasszonyként. Na erre senki nem akart nemet mondani. Emlékképek lesznek egyszer, hangoztatta.

A film ötlete később merült csak fel. Amikor az ,,álférj” keresés elkezdődött sokat röhögtek és ezt meg akarták örökíteni. Megegyeztek, hogy bárkit válasszanak is, el kell vele hitetniük, hogy a stúdióban igazi fotózás folyik, szinte futószalagon – ahogy az igazából lenni is szokott – és fel sem fog tűnni senkinek, ha beállnak az igazi párok közé. Eltervezték, hogy kamerákat állítanak fel a stúdió férfi öltözőjében, és majd viccesen összevágják az ott elhangzó szövegeket. Kérdés, hogy mennyire lesznek viccesek azok a párbeszédek, ahol a négy vőlegény közül, mindegyik úgy gondolja, hogy a másik három igazi.

Azaz nem mindegyik. Tamara választottját, az ambiciózus humánetológust beavatja a kis játékukba és azt a feladatot adja neki, hogy az öltözőben hangoztassa, mennyire sajnálja, hogy nősülésre adta a fejét, miközben sajnálkozva ugyan, de a házasság előnyeit sorolja fel. A kijelentés azonban nem várt megdöbbenést okoz és kiderül, hogy a jelenlévő férfiak, igenis szerelmesek azokba a nőkbe, akik erre a hülye játékra rá tudták venni őket. Tamara megmondta, amikor megalapították Edinával a Paradicsommadár nevű foto stúdiót, hogy az embereket nem levetkőztetni kell, hanem felöltöztetni. Azzá a figurává, akivé akarjuk, hogy váljanak. Éppen ezért a jelmeztárban, ott sorakoznak a királynő, a tündér, az ördög, az angyal és a cicababa kellékei, amiket a magukat itt fotóztató nők előszeretettel használnak. A Paradicsommadár erre specializálódott és bejött. A nők egymásnak adják a kilincset, mert mindenki úgy érzi valamelyik karakter pont hozzá illik. Senki sem gondolta, hogy a menyasszonyi ruha is egy ilyen önmagát beteljesítő jelmez lesz. Most akarták bővíteni vele a repertoárt, de lehet, hogy ennek nem örülnének annyira a férjek, akik tavaly még asszonykájuk itt készült szexi fotóalbumát lapozgatták a születésnapjukon.