Nyárvége. Koraeste. Kirohan a házból, át a kerten, ki az utcára, maga mögött hagyva a bulizó népséget. Feltépi az ajtót, beszáll a kocsiba, és elindul. Egyenesen a főúton, és majd lesz valami. Közben a lemezjátszón Scarlatti zenéje szól. Valaki áll az út szélén. Megáll hirtelen a kocsival, a fék nagyot csikordul. Hanyag eleganciával öltözött lány kéredzkedik fel, öltözetén látszik, hosszú, bizonytalan útra indult: farmernadrág, tarka pólóing, vászoncipő, tarisznya. Elhelyezkedik az anyósülésen, nem mond úti célt. Lassan, úgy egy kilométer után mégiscsak megszólal.

Tegyünk be valami mást, nem bírom az ilyesmit.

Ha nem tetszik, ki is szállhatsz.

De te is.

Hirtelen megugrik, és rálép a fékre. Gyors mozdulattal előkap egy kazettát, és már cseréli is a magnóban szóló zenét. Speed-metal hallatszik, de csak pár taktus erejéig, mert a volánnál ülő leállítja a motort, és kikapcsolja a zenét. Lökdösődni, dulakodni kezdenek. A lány kilöki a srácot a kocsiból. Utána néz, megállapítja, hogy él, nincs különösebb baja, átül a volánhoz, elindul. Lelassít, és kicseréli a kazettát. Nirvana-dal (Smells like teen spirit) csendül fel, ő, pedig egyenletes utazó sebességre váltva elindul a szürkületi úton. Valami villan, valami nem oda való. Hirtelen beletapos a fékbe. Kiszáll, odaóvatoskodik, figyelni, szemlélni kezdi. Mozdulatlan a levegő, a táj, az út. Azt megállapíthatja, hogy emberi test hever az úton, s nagyon el kellene húznia, de mégsem mer hozzáérni. Nézi, egyre elmélyültebben, egyre tanácstalanabbul, amikor egyszer csak felbőg a motor, az autó megugrik, majd a tetemnek hitt test, felugrik, gyorsan beszáll a kocsiba, az meg eltűz a végtelen sztrádán. A rádió közelében már ketten ülnek, válogatnak a kazetták között, kisvártatva felbődül valami ősöreg szám. (Deep Purple: Highway Star) Mennek egyenletes tempóban, beszédbe elegyednek, ha már így összehozta őket a véletlen. Hallgatnak. Egyikük álomba szenderül, a másik lehalkítja a magnót. Lassít. Megáll. Kinyitja az ajtót. Lassan, szertartásosan, a másik észre ne vegye. Hadd aludjon. Meleg az éjszaka. Kihúzza az ülésről, leülteti, lefekteti az útpadkán, távolabb az úttól, hogy biztonságban legyen, s még mielőtt ellenkezne, elhajt. A zene lassan véget ér. Halkan, mintha bármit is meg kellene magyaráznia, s volna kinek, megszólal: Egyedül szeretek utazni.

Újraindítja a magnót, s felbőg rettenetes erővel az Enter Sandman. Hosszú, nyílegyenes út, de egyszerre csak két villogó pontot vesz észre. Aztán már csak egyetlen aprócska fény villog. Lassít, fiatal szőke lány áll az út szélén, s amikor a kocsi teljesen megáll, elővillan a bokrok közül egy hasonló korú srác. Alkura fogja a dolgot.

Figyeljetek. A kocsi nem az enyém, és nem akarom összetörni. Csak egyet tudok elvinni. Vagy mind a ketten, vagy egyikünk sem.

Nekem úgyis jó.

De nekem nem. Nem fogunk itt tovább várni.

Elővesz egy pisztolynak látszó tárgyat.

Szállj k!

Fegyverrel a kezében, beül a kocsiba, kinyitja az ajtót, betessékeli a lányt, gázt ad. A lány turkálni kezd a saját táskájában, és meg is leli, amit keresett.

Tedd be ezt a kazettát.

Jó, de mi van rajta?!

Nem tudom pontosan, olyan mint a Jethro Tull, de nem az.

Bekapcsolják a magnót, megszólal a Bloodwyn Pig (See my way) és beállnak utazósebességre. A zene jó tempót szolgáltat, mennek is egy jó szakaszon. Félnek az estétől, a stoposoktól, az idegenektől. S akkor valami ott tornyosul szemben az autóval, már száz méterről is jól látszik. Egy alak, aki nem mozdul. Lassítva közelednek, s ez egyre inkább arra sarkallja az idegent, hogy mozdulatlanságával kikényszerítse, hogy az autó megálljon. A magnó üresen recseg, mintha jelezné, vége az útnak. A fiú kiszáll a kocsiból, hogy beszéljen az idegennel. Mire odaér, a másik eltűnik, majd felbukkan a kocsi hátuljánál, gyorsan előrejön, beül, és indít. A lány szóhoz sem jut, eltemetkezik a táskájában, újabb kazetták után kutat. A sofőr sokáig nem szólal meg, a lány berak egy újabb zenét. (Ten Years After: Slow Blues in C- Major.) Megáll a verda. A srác kiszáll, és hátramegy a csomagtartóhoz. Felnyitja a csomagtartót, és talál egy benzines kannát. Lötyög benne valami. Megszagolja. Lassan betölti, visszaül a kocsiba, és elindul, a lány még mindig a táskáját szorongatja, majd bekapcsolja a rádiót. (REM: Drive) Sokáig hallgatnak, a kocsi lágyan ringatózik a zene egyenletes tempójára, végül a lány nem bírja tovább, és megszólal.

Te mindig ilyen hallgatag vagy? Nem félek ám tőled. Csak tudni szeretném, hová megyünk, és hogy engem miért nem tettél ki?

A fiú szorosan összezárja ajkait, és mutatóujját a szája elé emelve csendre inti a lányt. Lassít, megáll, papírt, tollat vesz elő, írni kezd: Nem tudok beszélni. Figyeld a zenét, ne szólj hozzám, akkor nem lesz semmi bajod.

A cetlit a lány kezébe nyomja, indít, haladnak tovább. Elhallgat a rádió is, a lány is, csak a szél surrogását lehet hallani. S akkor egyszerre beletapos a gázba, a rádió meg mintha új erőre kapott volna, elindul egy tempós dal a Nightwish-től. (She’s my sin) Szinte szállnak, nagy sebességgel esnek be a kanyarokba, a lány egyre jobban kapaszkodik az ülésbe, majd egy sötétebb, lakatlan részén az útnak a fiú feltépi az ajtót, és kiugrik a kocsiból. A lány utolsó lélegzetével a fékre tapos, a kocsi még csúszkál egy darabon, majd megáll. Hosszú csend. A lány lassan felül, még lassabban kifordul a kocsiból, és sűrű sírásra fakad. Leül az útpadkára, és vár. Hirtelen elemi erővel tépi fel a kabátját, és ott van a pólójához tapadva a kis játékszer. Elindítja. Egy Deep Purple dal susog bele csendesen az éjszakába. (You keep on Movin’) Lassú fény közeledik az egyre lejjebb szálló estben. A kocsi épp csak vánszorog, imbolyog ide-oda, mígnem a lánytól nem messze végre megáll. Fiatal srác ugrik ki, hátraszalad, körbejárja a járgányt, aztán megszólal:

Szia. Jó a kocsid? Nem sérültél meg? Mi történt?

Hirtelen kiugrott a kocsiból, alig bírtam megállítani. Fáj a fejem. Vissza kéne tenni az útra, vagy visszavezetni. És mi történt a sráccal?

Nem tudjuk, mi nem láttunk senkit. Rosszak a lámpáim. Nincs pótkereked? Úgy néz ki, defektes az egyik gumi.

Nézzétek, csináljátok meg. Én is veletek mennék. Olyan csöndes volt, engem sem hagyott beszélni.

Kinyitja a csomagtartót, belenéz, feltúrja, de nem talál semmi használhatót.

A francba, nincs pótkerék.

Akkor tegyétek vissza ezt az útra, és menjünk ezzel.

Oké. Ketten vagyunk.

Befértek. De vezetni nektek kell.

A lány bekapcsolja a magnót. Elindul a zene (HIM: Killing Loneliness) és vele együtt döcög az autó is. Elindulnak. Lassan, majd egyre gyorsulva. Pár kilométert meg is tesznek ebben a tempóban, mikor egy út mellett veszteglő kocsira figyelnek fel. Megállnak. Kérdezni sincs idejük, marcona, szenvedélyes arcú férfi tépi fel az ajtót, másik kezével pisztolyt szegez a kormány mögött ülő fiúra. Ki is rántja mindjárt az ülésből, nyomatékot adva szándékának, közben hadarni kezd:

Sietek. Az asszony mindjárt szül. A kocsi lerobbant. Sokan lennénk.

Ki is szállít mindenkit, a másik srácot szolidan leüti, a lány a hátsó ülésről álmatagon kimászik, ott állnak az út szélén. Emberünk betámogatja asszonyát a kocsiba, felbőg a motor, és indulnak. Moraj hallatszik, s a távolodó autóból egy befejezhetetlen történet záró dallamai. (Pink Floyd: Childhood’s End)

( S ahogy a kocsi távolodik, úgy törpülnek el a hoppon maradt utasok is a szürkülő tájban, az út mentén cammogva.)