Hajnaltájban Rózsa Sándor sürgető kórságra ébredt: Még sosem ültem repülőn!

Saját magának is be kellett vallania, hogy bizony kissé irtózott a repüléstől. Van ez így.

A betyár már pusztát-rónát bejárt, Kiskunhalastól Kufsteinig, tengernyi lovat hajtott el, és száznál is több tanyát fosztott ki. Ha ideje engedte, olykor bizony megejtett egy-két jóképű delnőt, büszke grófkisasszonyt, cserfes apácalányt is - nem sokan tiltakoztak. Az az ember, aki bátran csatlakozott az 1848-as szabadságharchoz, 150 bátor embernek volt vezére, szokatlan kinézetével és harcmodorával félelmet keltett a nagyurakban, most arra gondolt, hogy így, 140 évesen már igazán illene repülőre ülnie. Veszelka Erzsi kipirult arccal lopakodott be a betyár hálójába, ahol nőknek csak nagyritkán engedtetett meg az a kegy, hogy egy levegőt szuszoghassanak a betyárral.
- Addig nem halok meg, Erzsi, amíg fel nem ültem a repülőre – mondta Rózsa Sándor, azzal magáévá tette a cseppet sem tiltakozó fehérnépet. Már a kéj tetőfokán volt, amikor belesuttogta Erzsi csapzott vörös fürtjeibe:
- Holnap első…dolga legyen…hogy rendel…nekem egy jegyet…az Air Francra!

Sándor elmerengve nézte a levegőben szállongó katicabogarat. Ha ez a kicsiny jószág sem fél a repüléstől, én mért féljek? – gondolta, majd megitta maradék seritalát és kilépett a Korcsma a Hét Vezérhez mulatóból. Ferihegy már várta. Utoljára akkor járt Ferihegyen, amikor még légikikötő helyett erdő-mező terült el itt. Akkor még Ferenc Dombnak hívták. Sietve húzta maga után utazóládáját, egészen az Air Franc reptéri irodájáig.

- Üdvözlöm, uram, miben állhatok kedves szolgálatára? - szólította meg a vörös hajú ügyintéző a pult mögül:
- Repülni szeretnék, bizony. Nevemre jegyem lett foglalva! – így a betyár, majd a sarokba sercintett.

A porcelánbabára sminklelt nő kopogott a billentyűzeten, majd így szólt:
- Rózsa Sándor MR. névre, ugye?
- Úgy!

- Szimpla utasként kíván velünk repülni?

- Úgy! Igen, nem dohányzó, ablak mellé…
- Oké-oké. Szóval egy ilyen férfi, mint maga, simán beülne a többi pondró utas közé, mint valami közönséges turista? - a nő arcán a kezdeti udvariasságot megvetés váltotta fel.
Rózsa Sándor nem felelt, a nő folytatta:

- Nos, az a baj, hogy utasunk van már elég, viszont pilótából hiány van. Nem érdekli a repülővezetés?

- Még írni sem tudok, jó uram... Legfeljebb ha ökrösszekeret tudnák hajtani

- Ó, az nem számít! Biciklizni tud? Mert egy repülőt sem nehezebb vezetni, mint egy bicajt.

- Akkor jó…

- Remek! Akkor a fél hetes Budapest-Torontó járatot már maga csinálja! Jöjjön, gyorsan megmutatom, hogyan kell vezetni egy gépet.

Rózsa Sándor még kettőt sem pislogott máris egy masszív 747-es pilótafülkéjében találta magát. A nő zavartalanul folytatta szövegét, mint egy felhúzott marionett:

- Kezdjünk is neki. Látja itt alul ezt a piros izét? Ezzel adunk gázt, de előtte kikapcsoljuk a fedélzeti izéket, majd lassan előregurulunk, és ha már nagyon-nagyon gyorsan megyünk, felkapjuk a gép orrát a botkormánnyal, valahogy így! Innen már a robot pilóta vezeti egészen a végállomásig, ahol már csak leszállni kell. A leszállás is egyszerű: futómű ki, rábólintani az orrát, gáz és hajrá. Fékezni a pedálokkal. Ha a torony azt mondja, tele a kifutó és körözni kell, akkor értelemszerűen körözzön a reptér fölött. Ha valami kakukk van, akkor itt ez a vész izé, de ezt én sem tudom, hogyan működik. Ez a férfinak való munka. Szabadság, égbolt! Jó utat!
A nő, akár egy lámpásból kidörzsölt Gin, eltűnt.
Pedig de szívesen kicsomagoltam volna abból a helyre kis egyenruhájából – gondolta a betyár.
Hátradőlt az ülésben és mélyen beszippantotta a kokpit fontoskodó, fegyelmezett illatát. A műszerfalon csendesen pislogtak a felszállás előtti ellenőrzéseket végző fedélzeti számítógép lámpásai. Egyszer csak hirtelen kivágódott az ajtó és egy termetes alak jelent meg az ovális ajtókeretben. Hatalmas szakáll és villogó napszemüveg keretezte halottsápadt képét.
- Ezer mozsár és tarack! Százágú almafa! Ki ül az én székecskémben?? Hamburg Kapitánynak hívnak!
A szörnyű kapitány mögül egy kisebb, kétrét görnyedt alak bontakozott ki, akár egy gonosz kis kobold és markát dörzsölve:
- Ki tapogatta össze a térképeimet, meteorológiai tárcsáimat, és a radarernyőmet? Oszkár Vince vagyok, fedélzeti navigátor!! – mondta, majd összeesett és meghalt.

- Na, ebből eltávozott a lélek – sopánkodott Hamburg kapitány, cipőorrával megbökdösve a mozdulatlan tetemet. – Most ki lesz a fedélzeti navigátorunk??
A hatalmas embertömeg keserves zokogásban tört ki. Ekkor Rózsa Sándor így szólt:
- Egyet se féljetek, barátaim, mert aki itt áll előttetek, az a fedélzeti navigátor!
A kapitány arcán mosoly terült szét:
- Igazán? – így Hamburg kapitány. – Akkor szálljunk is fel menten, mert a két órás Lufthansa mindjárt a seggünkbe száll!

Már elérték a tízezer méteres repülési magasságot, amikor Rózsa Sándorra rátört az eddig elfojtott repülési iszony. Homlokán kiütött a veríték, szédült, sápadt.
A kapitány észrevette, hogy vészesen beborul a betyár arca, ezért kérdőre is vonta:
- Mi a baj, mi bánt, segíthetünk-e vagy nem?
- Jaj, nagy az én bajom. Félek a repüléstől. Ez az igazság, nem más…

- Még ilyet! – így a kapitány.
- Egy valami tudná csak feledtetni velem az irtózatos magasságot...

- Na? Megtesszük azt rögvest! – tódította Hamburg.
- …egy hálás asszony ölelő öle! – bökte ki vonakodva a betyár.

- Úgy? Hát, akkor tudunk segíteni! Itt van mindjárt Stewardess Irma! Be is hívom – a kapitány felvette a fedélzeti mikrofont és beszólt az utastérben sertepertélő nőnek, hogy vonuljon be kéjjel.

Hamarosan meg is jelent a repülő emlős, pont úgy, ahogy a betyár szerette a nőket: mezítelenül.

- Tegyen kedvére – így a kapitány. - Vonuljanak a kabinomba! Hátul van, nesze a kulcsa!

Rózsa Sándor még a levegőben elkapta a kulcsot, és már szaporán tolta is maga előtt, kifele, a pucér fehérnépet. A pilótafülke előtt rézkorlátos csigalépcső vezetett az első osztályra. A fedélzeti szalon mellett volt a könyvtár és a barokkosan berendezett szivarterem. Balra uszoda nyílt, jobbra szauna és Wellness and SPA. A hal közepén káprázatos szökőkút spriccelte vízágait ezerfelé, a francia L’esqnoac mintájára. Rózsa Sándornak már a spiccelő víz puszta látványától is csak fokozódott az izgalma. A bár mellett elhaladva a betyár kiragadott egy üveg Sartre Le Vian konyakot a zsirardikalapos Jávor-bajszos pincér kezéből, majd meg sem álltak a pilóta lakásáig. Odabent hatalmas nappali fogadta őket, hétszínnel megvilágított szobai hangulat-szökőkúttal. A falon végig sorakozó apró, kerek ablakokon túl szikrázó csillagerdő kukucskált be. A fal mellett svédasztal ragulevessel, csendesen gőzölgő hortobágyi húsos palacsintával, lazaccal és Rózsa Sándor kedvencével: töltött káposztával töltött erdélyi kocsonyával.

Irma hanyagul a barackszínű padlószőnyegre vetette magát, és kihívóan széttárta lábait:

- Tele kérem! – vonyította kajánul, mire a betyár szinte beledurrant bő gatyájába.

- Ejnye, te lány, nem nevelt az anyád tégedet jó modorra? Annyira kanos vagyok rád, hogy az már egyenesen istenkáromlás!!! – ordította a vágytól megszédült betyár, azzal sebesen tépni kezdte magáról ősmagyar gúnyáját.
- Ne oly gyámoltalanul fogjon, mint egy ceruzát, mert még elszaladok! – incselkedett Irma. - Hát’ vasvillanyél vagyok, nem más! Erélyesen bánjon velem, az anyja kiskésit!

Több se kellett a vén betyárnak, máris munkához látott.

Hamarosan Irma ordítva élvezett el:
- JÉZUS KRISZTUS ÉS AZ ÖSSZES APRÓSZENTEK!!! EZT NEVEZEM!
”A tétlenség az elme halála” – vallotta bölcsen a nagybajszú Sándor, azzal vad oroszlánbömböléssel a lány csinos ülepének verte harci dárdáját, melyből gejzírként lövellt forró magva. Szájában már előre érezte a paprikás nyúlvagdalt ízét, amit mindig megkíván egy jó kufircolás után.

A gép landolt, majd nagy fékcsikorgással megállt. Lassan valamennyi utas az ajtóhoz sorakozott, hogy kiszálljon a gépből – elcsigázott, megfáradt arccal, hiszen nekik nem volt olyan élvezetes az utazás, mint egyeseknek. Ki-ki magához ragadta kézipoggyászát: a félrészeg japán üzletemberek a laptopjukat, a svéd turisták a fából ácsolt, hordozható sátraikat az osztrák marhák a söröskriglijüket.
Rózsa Sándor még egyszer végignézett az ajtónál püspöklila egyenruhában álló Irmán, aki fehér kesztyűs kezét a sapkájához emelte, tisztelgéshez, hiszen kapitányt látott már benne, nem navigátort. Rózsa Sándor rákacsintott, a nő pedig kacéran ennyit mondott búcsúzóul:
- Köszönjük, hogy velünk utazott! Legyen máskor is útitársunk!!