Mari mindig ezt a szoknyát hordta. Főleg azért, mert rohadt jók voltak benne a lábai. Az egészet elképzelte előre, ahogy végigsuhan a Moszkva tér ronda lépcsőin a gyönyörű lábaival. Majdnem így lett. Csak Ernő 20 percet késett és így teljesen lemaradt Mari szoknyás láb-showjáról. (Pedig Mari négyszer próbált megérkezni.) Zavartan álltak a hóvirágos néni mellett, akinek már stoppolt helye volt a metrókijáratnál. Aztán Mari csak megszólalt. Elindultak a kifőzdébe, ahol állítólag kajajeggyel is lehet fizetni és elég jó a mákos guba. Ma éppen nem volt jó. Mari meg csak beszélt és beszélt, na meg beszélt a mákpöttyökkel a fogán. Ernő meg a körme alól próbálta kipiszkálni a koszt, ami a lakásfelújításból maradt ott. Láthatóan unták egymást. Azonban valami furcsa kényszeresség mégis egymáshoz lökte őket. Mari csak Ernő mellett volt ennyire beszédes, Ernő meg csak mellette nem bírt megszólalni. Szóval hatottak egymásra.

Még festékszag és műanyag zsákok voltak mindenhol amikor Ernőhöz értek. Mint két kiéhezett vad, úgy próbálták egymást egymásba olvasztani. Sikertelenül. Marinak hiába volt jó lába, és Ernőnek meg nőolvasztó tekintete. Az alkímia, mondta KK a harmadik sör után. De Ernő nem volt az a spirituális típus. Így megint találkoztak. Mari úgy ült a Mikszáth téri szökőkút peremén, mint egy kivénhedt dizőz. A barátnőjétől kapott ruha zsebe tele volt csokipapírokkal. Azon ügyködött, hogy feltűnés nélkül hajítsa a vízbe a ragacsos cafatokat. A nagy féltűnőtlenség vége egy szépséges hátas lett a kutyapisis vízbe. A sminkje úgy folyt le az arcán, mint ahogy a fagylalt olvad le a tölcsér szélén. Ernő se virágot nem hozott, se nem nevetett. El volt foglalva a lakáshitel-konstrukciós lehetőségek garmadájával. Ott ültek. A kínosra ázott Mari és a csóró Ernő. A két üres zseb románca megint nem sikerült. Mari ült a csempézetlen WC-én és csak az járt a fejében, hogy mennyire rühelli ezt a pasit. Eközben Ernő már a negyedik szál cigaretta füstjébe próbálta bújtatni megszégyenült arcát a még mindig romos lakásban.

-Mondtam már, hogy a kémia..érted..van ilyen..- mondta KK a sokadik sör után. De Ernő nem akarta elhinni. Nem lehet, hogy ezen a Marin keresztül ne tudja magát boldoggá tenni. A Nyugati órájához Mari épp a hogyan legyünk sikeresek tanfolyamról érkezett, és megint csak beszélt. Ernő megpróbálta, hogy hátha talán Marinál. De ő a nagymamájával élt. A Teréz körút még sohasem volt ennyire hosszú. Mintha egyhelyben mentek volna. Mari már az általános-iskolai történeteknél tartott, és mivel már túl volt 30-on, Ernő elképzelni sem merte mikor lesz ennek vége. Inkább felmentek. Hogy most talán végre feloldódnak egymás testében. Mechanika, vagy ki tudja mi. De nem sült el jól. Ernő bámult ki az ablakon, át lehetett látni a szomszédhoz, aki mindig a babytv-t bámulta. Viccesek voltak a színes lufik és a lassan mozgó plüssnyulak. Ernő csak nézte és nézte, a szomszéd szétfolyó testét a rózsaszín fényben. Mari eközben szontyoli arccal szedegette a kávémorzsákat, amiket kényes kecsességgel emelt hosszú ujjaival a szájába. Keserű volt, akárcsak a csend kettejük között. És mégis. Megint találkoztak. Bár ezt a véletlen alakította. Mari éppen a Nyugati metróaluljáróban ült, és az esernyőről lecsöpögő vízzel házikót rajzolt a kőre. Ernő meg éppen KK-hoz sietett. Észrevették egymást. Valahogy ez olyan más volt. Mari nem pózolt, Ernő meg nem tudott nem figyelni. Zavartan, de mégis kedves sejtelmességgel mosolyogtak egymásra.

KK kortalan típus volt. 40-en túli, őszülés előtti sármos kópé. Éppen felhúzott lábakkal ült a Bambi teraszán, és kék szeme valami bizarr galambtáncot figyelt a ház teraszán. És akkor megérkezett a furcsa pár. KK meg sem lepődött azon, hogy Ernő csak ilyen váratlanul hozza magával Marit. Leültek. Ahogy a sörök csordultak le a torkon, mintha belül gondolatokká burjánzottak volna, és mondatként folytak vissza a levegőbe. Olyan gyorsan keringve, mint a körhinta, amiben a mondatok és a kacajok pörögnek körbe és körbe.

A szomszédos asztal szembekötős játékba kezdett. Mondván vakon ki találja meg a pálinkát az asztalon. Ez annyira jó játéknak tűnt, hogy Mari és Ernő is beszállt. Egymás kezét fogva, a szemükön a kölcsön kapott konyharuhával próbálták megtalálni első körben az asztalt. És valami furcsa történt. Ahogy felkerült a kendő Marinak gyermekkori képek kúsztak elő. Kergetőzés, amiben ugyanígy fogja a kezét Ernő. Játszanak. Gyermekek még, és orgona illat lüktet a levegőben. Egy kert és száradó ruhák a citromsárga madzagon. Annyira valós volt, és ijesztő. Mari lerántotta a kendőt, és csak akkor vette észre, hogy Ernő is legalább ennyire értetlenül néz rá. Mari elfutott. Ernő meg állt némán.

KK kedvesen és kajánul hátba veregette, és csak annyit mondott:

-A tudatalatti, az fura valami..ne bánd, majd egy másik karmában.

Mari átfutott a hídon, egészen hazáig. Rettentő feldúltan ért haza. De igazából nem is értette miért. De valahol sejtette, hogy ebben a furcsa élményben rejlik a sikertelen románc titka. Majd elkezdett szinte megállás és lélegzetvételnyi szünet nélkül beszélni a konyhaszéken ülő nagymamának. Aki szinte a szobáig menekült a mondatai elől.

A nagymama szürke szemében valamiféle kellemes fény gyúlt. Ahogy leült a kopott fotelba hirtelen jó pár évet fiatalodott. Mire elkezdett beszélni már kislányos pajkosság ült az arcán.

-A Tódor az mindig olyan szép volt, olyan szikár. Mellettünk élt a feleségével, aki olyan volt, mintha nem lenne se arca-se teste, sohasem tudtam megismerni. De mindig csak köszöntünk. Csak annyi. Nem mentségül, e nagyapád egy rémes ember volt, és sohasem volt itthon. Soha. Hát akkor sem. Egyszer történt, de életem legszebb..legszebb...(és erre könnyesen boldog lesz a szeme). Na és abból lett az Ernő. Senki nem vette észre, mindig is nagyon kövér voltam. És akkor megbeszéltük, hogy ez négyünk titka lesz. A nagyapádé, aki mindenhova járt csak haza nem, és Tódor feleségéjé akinek nem lehetett gyereke. Egy ideig ott éltünk, így ebben a furcsa szomszédos titkosságban. Sokat játszottatok együtt. Csak aztán. Aztán szóval Tódor soha többé, érted soha többé. Csak köszöntünk és ennyi. Utána próbáltuk, hogy talán valamiféle titkos viszony. De soha többé nem volt jó. Sehogy. Még nagyapáddal sem volt olyan rossz. Pedig vele nagyon az volt, ha volt egyáltalán. És ettől meg kellett vadulni, hogy nem értettem miért. De nem működik, és nagyon nem. Elköltöztünk, és soha többé nem kerestük egymást.

Mari összerogyott az ágyra. Épp, hogy elkezdtek volna folyni a könnyei, amikor ízes kacaj tört fel belőle. És abba sem bírta hagyni.

- El sem tudod képzelni mennyire értem mit mondasz...

Egymásra néztek, és mindketten hatalmas kacajba törtek ki. És csak nevettek, és nevettek, meg nevettek... az élet ismétlésein.