– Nem – mondta a nő. – Én nem tudnék kettős életet élni. – Bőröndbe pakolt a másik szobában. A férfi egy fotelban ült, a szállodaszoba közepén. Csak nadrág volt rajta. A szoba a nőé volt. – Engem az arcom elárulna – folytatta a nő bentről. – Főképp, ha összefutnánk valami ismerőssel a városban.
– Majd én beszélnék – válaszolt a férfi. – Jó színész vagyok.

A nő kitárta az ajtót. – Akkor nekem is játszottál – mondta.

A férfi felpillantott rá: – Mit gondolsz?

A nő odalépdelt hozzá. Mögötte, a másik szobában láthatóvá vált a feldúlt ágy. – Nem hiszem.

– Nem engedhetlek így el – jelentette ki a férfi.
– Mit iszik? – kérdezte a férfi a nőtől a bárpultnál.
– Azt hiszem, arab éjszaka a neve. – válaszolta a nő.

A férfi bólintott: – Kipróbálom. Hosszú volt az előadásom.

– Magát nem is láttam beszélni. – mondta a nő.
– Nem vagyok feltűnő jelenség – vont vállat a férfi. – Vár valakit?

A nő a fejét rázta. – Nem. Egyedül jöttem a konferenciára.

A nő visszament pakolni. – Őrültség. Semmi esélye – szólt ki a szobából. A férfi hosszan nézte a hátát. – Nem akarom azt hinni, hogy ezt gondolod – mondta. – Ezek után.

– Mik után? – kérdezte a másik.
– Azok után, ami itt történt. – A férfi felállt. – Belebolondulok, ha nem láthatlak többé – mondta.

A nő megmerevedett. – Nem ezt beszéltük meg – jegyezte meg élesen.

– Nem igazán értem a hasonlatot – csóválta fejét a nő.
– Az érzelmek néha felülírják elveinket – magyarázta a férfi. – Röviden ennyi.

A nő megborzongott. – Milyen hűvös már az éjszaka – mondta. – Szerintem, a legrosszabb, mikor önmagában csalódik az ember.

– Volt már ilyen helyzetben? Hogy csalódott önmagában? – A férfi kérdése elgondolkodtatta. – Azt hiszem, igen – válaszolt aztán.

A férfi bólintott. – Teszem azt – kezdte a férfi –, most felhívnám a szobámba. Játsszunk el a gondolattal. Elméletben – tette hozzá sietve. – És maga igent mondana. Minek nevezné ezt akkor? Elvtelenségnek vagy esendőségnek?

A nő megvonta vállát: – Árulásnak.

– Az, hogy mit beszéltünk meg, már nem érvényes – jelentette ki a férfi az ablaknál.

A nő lassan mondta, mintha gyerekhez beszélne: – Ez csak szex volt. Én nem lettem szerelmes. És te sem.

– Ugyan, mit tudsz te rólam? – csattant fel a férfi.
– Épp eleget.
– Az lenne árulás, ha nem élnénk az alkalommal – válaszolt a férfi a bárpultnál egy rövid szünet után. – Akkor árulnám csak el az érzéseimet.

A nő meghökkent. – Milyen érzéseket?

– A bizonytalan és folyton alakuló jövő iránti rajongásom. A jövő – melytől félek, de vágyom is – jött a válasz.

A nő elmosolyodott. – Ez a legérdekesebb szöveg e tárgyban, amit valaha hallottam.

– És mi az a tárgy? – kérdezte a férfi.
– A másik meghódítása – mondta a nő.
– Fájdalmat okoz, ha arra gondolok, hogy nem találkozunk. Úgy érzem, elárulok mindent, ami szép és jó lehetne az életemben – sorolta a férfi.

A nő a bőrönd előtt állt. – Nem hiszem, hogy végiggondoltad, hogy mit beszélsz – szólt aztán fáradtan. – A dolog előbb-utóbb bonyodalmakat okozna. És pont te ígérted, hogy nem fogsz bonyodalmakat okozni.

A férfi legyintette. – Ez akkor volt. Most más van

A nő bezárta a bőröndöt. – Miben más? Megtörtént egy dolog, de itt és most lezárjuk, és úgy teszünk, ahogy terveztük. Emlékként megtartjuk magunknak – és kész.

A férfi elfordult. – Én többet akarok – mondta.

A férfi felhajtotta italát. – Bocsásson meg. Azt hiszem túlságosan elragadott a fantáziám – mondta, és menni készült.

A nő a férfi kezére tette a sajátját, mire az akaratlanul is megdermedt.

– Tegyük fel – kezdte a nő mosolyogva –, pusztán elméleti alapon, hogy felhívnám a szobámba. Nem kérdeznék semmit, de maga se kérdezhetne. Semmit a háttérről, hogy ki vagy mi van az életében, otthon. Nem mondanánk semmit. Elképzelhetőnek tartaná azt, így elméleti alapon, hogy reggel, a nevek, telefonszámok és címek kicserélése nélkül, jó reggelt csók és közös kávé nélkül elváljunk, úgy, mintha csak véletlenül kerültünk volna össze arra a pár órára?

A férfi hosszan bámult rá.

– Igen – mondta végül. – Azt gondolom, mindezt meg tudnánk tenni. Így, ahogy mondta.
– Jó – mondta a nő.

A szünetben a férfi előbb beállt a büfé előtti sorba, odaadta a martinit a felségének, majd a mosdóba ment. Amikor végzett, az ajtóban fél szemmel a másik helyiségből kilépőre pislantott. És megállt.

– Szia – szólt. – Hogy vagy?

A nő nem nézett a szemébe. – Jól – mondta. – Egész tűrhető a darab.

Hallgattak egy sort.

– A feleségemmel vagyok – jegyezte meg a férfi.

A nő bólintott: – Én pedig a férjemmel – de alighogy kimondta, végre elszánta magát, és megfogta a férfi karját. – Beszélnünk kell – kérte.

A férfi az ingjét vette. Lábánál a nő bőröndje.

– Mindent el fogok rontani – szólalt meg hirtelen. – Ha véletlenül találkozunk valahol.

A nő még közelebb lépett. – Ezt nem teheted. Ígérd meg, hogy nem teszed – suttogta. A férfi hátrasimította a nő egy tincsét. – Nem tudom – mondta.

A teraszra mentek, a hidegbe. A pára, mint füst szállt fel a nő szájából, ahogy beszélt. – Igazad volt. Tévedtem. Azóta csak arra az éjszakára gondolok.

A férfi megfogta a nő arcát. – Mikor jöttél rá? – kérdezte csöndesen.

A nő remegő hangon válaszolt. – Amint a szobából kiléptél. Bocsáss meg.

– Bocsáss meg – mondta a nő, és megigazította a férfi nyakkendőjét. – És most menj. Ahogy megbeszéltük.

A férfi nézte egy percig a másik arcát, két kezébe fogta, aztán hirtelen elengedte, és felvette az öltönykabátját. – Áruló – jegyezte meg búcsúzásképp, és kiment a szobából.

A férfi átölelte a nőt, érezte, hogy az szinte reszket az izgalomtól vagy a hidegtől. Fülébe suttogott. – Most menj. Menj vissza, és a darab végén, míg a férjed a kabátokat veszi ki a ruhatárból, találkozzunk a mosdó előtt. Taxiba szállunk, és kiveszünk egy szállodai szobát.

Miután egyedül maradt, végigszívta, majd elnyomta a cigarettát, és visszament az épületbe. A felesége az előtérben beszélgetett valakivel.

– Feldúltnak látszol – jött elé. A férfi bólintott.– Kaptam egy hívást. Munka. Haza kell mennünk – mondta.
– Valami baj van? – kérdezte a nő ijedten

A férfi legyintett. – Semmiség.